2014. június 22., vasárnap

Jég kék jövő - 3. fejezet: Tetszik, amit látsz?




Thor/Loki, 18+, slash, erotikus tartalom, hurt/comfort, angst, sötét, dráma

A történet a Thor - Sötét Világ után játszódik. Loki súlyosan megsérül, ezért Thor hazaviszi Asgardba. Thor reméli, hogy visszakaphatja rég elveszett öccsét.


Tetszik, amit látsz?

Hangomtól mennydörög az ég, villámok cikáznak. A rémület, mint éles kés úgy hasít a szívembe. Hol vagy? Mi van, ha nem raboltak el, hanem öntudatlanul barangolsz valahol. Itt is sok az ellenséged, sokan szeretnék a halálodat. Még az apánk, Odin is. Egyedül ebben a szobában vagy biztonságban. Itt meg tudlak védeni, vigyázni tudok rád, amíg vissza nem nyered régi fényedet, mert ha újra erőd teljében leszel, te leszel a legerősebb. Te leszel az, aki bárkit és bármit képes legyőzni. Szememet alig tudom elszakítani a hatalmas ágytól, ahol egykor feküdtél. Vad dühvel hátat fordítok és elindulok az ajtó felé. A kellemes hűvös levegő jéghideggé változik. Jégvirágok ismét megjelennek az ablakon. Én pedig a fogcsikorgató hideg ellenére csak melegséget és megkönnyebbülést érzek. Itt vagy.
Forró test nyomódik az enyémhez. Szokatlanul meleg. Még mindig lázas vagy. Megmerevedek, amikor megérzem a torkomnál a hideg pengét. Érzem a fülemnél a lehelletedet, teljesen hozzám préselődsz. Orromat megtölti finom téli illatod, ami fűszeres izzadsággal keveredik.  Szádon veszed a levegőt, magas lázad van. Egyáltalán nem érdekel a penge, amilyen állapotban vagy most, bármikor könnyen le tudnálak fegyverezni, de nem teszem. Azt szeretném, hogy elfogadd a segítségemet, hogy megbízz bennem, úgy, mint amikor öntudatlan állapotban feküdtél.
- Helló, Thor! – szavaid alig hallhatók, ha nem állnál közvetlenül mögöttem, akkor nem is érteném.
- Loki, jól vagy? – csúszik ki az első kérdés a számon.
- Ez elég ostoba kérdés, tekintve, hogy felnyársaltak – hangod még mindig nagyon gyenge. Minden egyes szó után megállsz, hogy erőt gyűjts. – Most pedig mesélj!
A kés felsérti a bőrömet, de nem érdekel. Tudom, hogy csak, akkor érzed magad biztonságban, ha te irányítod az eseményeket. Én pedig készséggel megadom neked ezt a jogot.
- Mit szeretnél tudni? – teszem fel a következő kérdést. Hallgatom gyors szívverésedet. Küzdesz a fájdalom és a láz ellen.
- Mi történt Malekithtel? Gondolom, nyertünk, mert különben nem beszélgetnénk itt, a szobádban.
- Győztünk, a világok megmenekültek, és ezt neked köszönhetjük. Megmondtam apánknak is, hogy mit tettél értünk. – Francba, elrontottam. Nem kellett volna felhoznom. Olyan érzékeny pontra tapintottam véletlenül, amire nem kellett volna.
- Már mondtam, hogy nem érte tettem, nem a világokért. Ne légy ostoba, Thor. Odin véleménye érdekel a legkevésbé.
Súlyos percekig csöndben állunk. Behunyt szemmel hallgatom szapora szívverésedet. Megnyugtat és izgat a jelenléted. Még sose éreztem ezt a kettőt egyszerre. Hagyom, hogy összeszedd a gondolataidat. Tested megremeg, pengét tartó kezed meggyengül. Félek, hogy összeesel, de nem fordulok meg. Utálod, ha segítségre szorulsz, valószínűleg azért nem szemből szegezed rám a kést, mert nem bírnád elviselni, ha gyengének és betegnek látnálak. Pedig ezen nincs mit szégyelni, kevesen élnék túl, azt, amit te.
- Hogy kerültem vissza Asgardba? Hogyhogy nem egy börtönben ülök? Gondolom, nem Odinnak köszönhetem azt, hogy a te szobádban lettem elszállásolva.
- Én hoztalak vissza. Nagyon sok vért veszítettél, idehoztalak, én ápoltalak. Nem engedtem, hogy bezárjanak. Miattad tudtam legyőzni Malekithet, nem engedhettem meg, hogy ilyen súlyos sérüléssel börtönbe kerülj.
- Ostoba vagy, Thor! Egy jó cselekedet nem töröl el több száz rosszat. Ezt tudnod kéne. A hazugságok mestere vagyok, nem bízhatsz meg bennem, de te mégis ezt teszed.
- Nem vagyok annyira naiv, testvérem.
- Valóban? – hangod selymes suttogása borzongásra készteti a testemet. Te is megérzed. Halkan felnyögsz, érzem, hogy gyengülsz. Egész testem megmerevedik, amikor szabad kezeddel belemarkolsz a csípőmbe.
- Bízhatok benned, Thor? – ahogy kimondod a kérdést a tested megfeszül, körmeid belevájnak a bőrömbe, olyan erősen, hogy még ruhán keresztül is fájnak. Érzem minden egyes porcikádat, légvételedet, remegésedet. Érezlek. Mélyeket lélegzek, hagyom, hogy a testemet átjárja az illatod.  – Még egyszer megkérdem, Thor. Bízhatok benned?
- Igen – hangom rekedtes, mintha már napok óta nem szólaltam volna meg.
- Majd meglátjuk – eltűnik a fegyver a nyakamtól, de egyúttal a kezed is, ami eddig a csípőmet fogta. Meleg testedet se érzem a hátamnál. Hallom, hogy valami hangos csörömpöléssel leborul a földre. Azonnal megfordulok.
Hirtelen újra égnek a gyertyák, a levegő hűvössé szelídült. Ott állsz, az egyik szekrénynek támaszkodsz. Hosszú hajad izzadtan tapad az arcodhoz. A szemed csillog a láztól. Az egyik fekete köntösöm van rajtad. Szinte eltűnsz benne. Mégis jó érzéssel tölt el, hogy az én ruhám van rajtad. Ahol a köntös enyhén szétnyílt látom izmos, mellkasodat. Fehér bőröd világít a gyertyák fényében. Szabályosan nyeled a levegőt. Szemeid homályosak. Lassan elindulok feléd, de te kiegyenesedsz és hátrébb lépsz.
- Loki, kérlek, hadd segítsek.  – Kedvesen szólok hozzá. Próbállak megnyugtatni.
- Nem kell a segítséged! – összeszorított ajkakkal meredsz rám.
- Bízhatsz bennem. Tudom, hogy utálod, ha gyengének látnak, de egész eddig gondodat viseltem, már mindent láttam Loki. Hadd segítsek. Ami itt történik, az itt is marad. Senki se fogja megtudni.
Eddig bírtad. A tested feladta. Lassan lecsúszol a fal mentén. Nem nézel rám. Tüntetőleg oldalra fordítod a fejed. Letérdelek eléd, úgy beszélek hozzád.
-Visszaviszlek az ágyba. Nem lenne szabad ennyit mozognod. Felemelhetlek?
Lassan bólintasz, én pedig óvatosan felemellek. Nem lazulsz el a karjaim között. Olyan, mintha kővé dermedtél volna. Leteszlek és a köntös felé nyúlok.  Amikor hozzá érek a fekete anyaghoz, a kezed a csuklómra fonódik. Amikor megérzem az érintésedet megugrok, mire te gúnyosan elmosolyodsz.
- Ne félj, nem harapok. Még nem. – Szemedben megjelenik az a ravasz csillogás, amit akkor látok, ha kiötlöttél egy újabb csínyt.
- Megnézem a sebed. Remélem nem szakadt fel – szavaim nyugodtak, de legbelül izgatott vagyok és ezt te is érzed, ezért van az a gúnyos mosoly az arcodon. Bármit hajlandó vagyok megtenni, hogy visszakaphassam a régi Lokit. Óvatosan elhúzom a könnyű anyagot. A kötés rendben van, nem vérzett át. Magam se tudom, hogy miért, nem lenne rá szükség, de óvatosan végig simítok a fehér kötés peremén, így megérinthetem a bőrödet is. Nyugodtan ülsz. Gondolom, úgy gondolod, hogy csak ellenőrzöm. Tudom, hogy nem kéne, de megismétlem a mozdulatot, de most már inkább a bőrt érintem és alig a fehér anyagot.
- Jó érzés? – teszed fel hirtelen a kérdést, én pedig úgy rántom el a kezem, mintha égetnél. Nem nézek rád.  – Jó érzés volt, Thor?
Ha villám hasít belém, akkor se fogok erre válaszolni.  Fel akarok állni, elmenni és úgy tenni, mintha dolgom lenne. Meg kell törnöm ezt a kínos pillanatot, vagyis inkább csak számomra kínos, a hangodból ítélve te nagyon is jól mulatsz. Gyorsan hátrébb húzódok.
- Nekem most mennem kell. Nemsokára visszajövök.
- Hát persze – hangod alapján, most is mosolyogsz. –Ugye tudod, hogy előbb utóbb válaszolnod kell majd?
Nem mondok semmit, csak kinyitom az ajtót. Nem nézek vissza rád. Nem bírok. A szívem úgy zakatol, hogy attól félek, kiesik a helyéről.

Mikor visszatérek a szobába, már nyugodtabb vagyok. Ismét sötétség uralkodik csak a kandallóban ég a tűz. Azonnal megnyugszok, amikor meglátlak az ágy egyik oldalán. Tested még mindig fénylik az izzadságtól, de egyenletesen veszed a levegőt. Lassan az ágyhoz sétálok, megérintem a homlokodat. Tested már nem olyan forró, de még mindig nem a jól megszokott hűvös tapintású. Lejjebb húzom a takarót. Tudom, hogy nincs rajtad semmi, mert a fekete köntösöm az ágy mellett álló székre van terítve. A testvérem, az öcsém vagy. Csak megnézem, hogy semmi bajod nincs. Se több, se kevesebb. Visszaterítem rád a takarót és leülök a székre. Halk nyögéssel fordulsz oldaladra, nekem háttal fekszel. Lecsúszik a finom anyag a testedről. Látni engedi hófehér bőröd. Egyre lejjebb csúszik, én pedig mohón iszom be a látványt. Izmos hátad gyönyörű a gyertyák fényében. Egészen a csípődik csúszik a takaró, én pedig csak ülök és bámulok. Nem bírok megbirkózni azokkal az érzelmekkel, amiket most érzek. A testvérem vagy, nem kéne ilyeneket éreznem. Nem helyes. Mi van velem?
-Tetszik, amit látsz? – hangod erőteljes, tudom, hogy most nem fogod eltűrni a hallgatást. Nem fordulsz felém. Talán ezzel akarod nekem könnyebbé tenni a válaszadást. – Mielőtt válaszolsz, én a hazugságok mestere vagyok. Rájövök, ha nem mondasz igazat. Nos?
Olyan, mintha akasztásra mennék. Nemet akarok mondani, de az óriási hazugság lenne, te pedig azonnal rájönnél. Nem tudom, hogy mennyi ideje ülök itt szótlanul, de a tested megmerevedik, meguntad a várakozást.
- Igen – mondom ki ezt az egy rövid szót, ami talán mindent megváltoztat.
- Jó válasz – még mindig nem fordulsz felém, de a takarót felhúzod vissza a válladig. Ekkor döbbenek rá, hogy direkt csináltad.

A kietlen pusztaságban állok. Mintha csak újraélném a múltat. Itt vagyunk mind a hárman. Jane, te és én. Velem szemben álltok, a te arcon gúnyos mosoly, melletted Jane. Hirtelen a semmiből megjelenik Malekith és a szörnyeteg.
-Ez nem lehet! Meghaltatok! – kiáltom. Testem megmerevedik a félelemtől. Ordítani akarok nektek, hogy vigyázzatok, de mintha megnémultam volna. A számhoz kapom a kezem, de nem érzem, mintha bevarrták volna. Rám tör a pánik. Egyszerre mozdul mind a kettő.
Malekith, Jane mögé a szörny pedig mögéd áll.  Egyikőtök se veszi észre a veszélyt, csak álltok ott és engem néztek. Miért nem fordultok hátra? Mivel megszólalni nem tudok, futni akarok, de a lábaim nem engedelmeskednek. Lenézek és látom, hogy a homok fogságában vagyok. Elnyel a föld. Kétségbeesetten próbálok szabadulni, de hiába. Vadul kaparom a szám helyét és rángatom a lábam, de hasztalan. Jeges verejték önt el. Meg fognak titeket ölni. Meg fognak ölni. Tehetetlenül nézem végig, ahogy egy ezüst tőrrel Malekith hátulról leszúrja Janét. Ezzel egy időben a szörny felnyársal téged. A történelem megismétli önmagát. Hallom Jane sikolyát, és a te nyögésedet. Egyet pislogok, és az ellenség eltűnik, csak mi vagyunk. Ott feküdtök. Mind a ketten rám szegezitek tekinteteteket. Figyelem, ahogy vörös véreteket beissza a szomjas föld.
-Válassz! – jön a felszólítás. A homok elenged, és csak azt veszem észre, hogy teli torokból üvöltök.
Futok, de mintha sehova se haladnék. Mire odaérek, minden vörös. Holt sápadt arccal felém fordulsz. Kezed a benned lévő dárda körül. Pupilláid tágak.
- Sajnálom. Sajnálom – suttogod, én pedig mindent elfelejtek. Oda futok hozzád és megfogom a kezed.
- Loki, nézz rám! Minden rendben! Maradj velem! – kiabálom és irreálisan sok vér folyik ki a sebből. Nem tehetek semmit. Itt fogsz elvérezni a kezeim között.
- Jane – suttogod, de miközben kimondod, engem nézel. Fogva tartasz. Ebben a pillanatban nem létezik más csak te meg én.
- Semmi baj. Itt vagyok.  – Ölembe húzlak, úgy ringatlak. Könnyeim csorognak végig az arcomon. Lehunyod a szemed, egy utolsó halk sóhaj és a tested elernyed. Némán zokogva tartalak.  Nem tudlak elengedni. Lassan kúszik vissza a külvilág a tudatomba. Óvatosan leteszlek, ekkor jut eszembe Jane. Szemeimmel a pusztaságot pásztázom, de sehol senki, mintha Jane nem létezett volna, pedig tisztán emlékszek, hogy őt is leszúrták, de semmi nyoma. Se vér, se test. Visszafordulok hozzád. Te ugyanott vagy ahol hagytalak. Arcod hamuszürke, élettelen.
- Annyira sajnálom, Loki – suttogom. Megérintem az arcodat. Olyan, minta aludnál, de tudom, hogy nem. Szívem tele van haraggal és gyásszal. – Megbosszullak.
Lassan végigsimítok az arcodon. Magamba akarom inni a látványodat. Nem merek félrenézni, félek, hogy eltűnsz.
Hirtelen megmozdulsz. Megfogod a csuklómat, olyan erősen, hogy attól félek, eltöröd. Lassan felém fordítod a fejed. A jól ismert zöld szem, most fekete, egyáltalán nincs szivárványhártyád. A szemed fehérje is teljesen eltűnt. Hollófekete hajad és fehér bőröd szabályosan világit. Arcodon megjelenik egy apró mosoly, ami egyre csak szélesedik. A mosoly vigyorrá torzul, kivillantod fehér fogsorodat. Ez nem te vagy. Aki itt fekszik előttem nem az öcsém. Ez egy szörnyeteg.
- Ne, ne! – üvöltöm és próbálok kiszabadulni a szorításból. Nem csinálsz semmit. Hulla merev vagy, de az arcodon ott az, az idegbeteg vigyor és még mindig vasmarokkal szorítod a csuklómat, a szemed, mint a legmélyebb magány. Félek, szabályosan rettegek, de nem tőled, Loki, hanem attól, a szörnytől, akit most látok. Ijedten próbálok hátrálni, amikor kinyílik a szád. Mondani akarsz valamit. Nem tudom, hogy ilyen vigyor mellett, hogy tudsz megszólalni, ilyen merev arccal, de valahogy mégis sikerül.
- Tetszik, amit látsz? – formálod a száddal a szavakat. Én pedig csak hallgatom a szavakat, de nem vagyok képes felfogni. Fájdalom hasít a testembe, üvöltök és üvöltök.

Kinyitom a szemem. A szobám padlóján fekszek. Úgy állok fel, mintha égetne a föld. A szék felborult. Valószínűleg elaludtam. Az egész csak álom volt. Csak álom volt. Rád nézek, te az ágyban ülsz. Bőröd a jól ismert hófehér és a szemeid is zöldek, ahogy mindig, bár furcsán csillognak, amit a betegségnek tulajdonítok. Engem bámulsz. Arcod szobor merev, semmi érzelmet nem mutat.
- Jól vagy, Loki? – teszem fel a kérdést. Hangom zihált és rekedt, de meg kell kérdeznem. Tudnom kell, hogy minden rendben van-e veled.
- Ezt inkább nekem kéne kérdeznem tőled – válaszolsz semleges hangon. –Érdekes álmod lehetett.
- Szörnyű volt – sóhajtok fel. Visszaállítom a széket és leülök rá. Még mindig látom magam előtt a rémképeket és csak rosszabbodik, ha becsukom a szemem. Próbálom lecsillapítani a szívverésemet. Mélyeket lélegzek, közben le se veszem a szemem rólad. Attól félek, ha egy percre is elfordulok, már nem te leszel ott, hanem valami más.
Lassan leteszed a lábad a földre. Magad köré tekered a takarót, de közben még mindig a szemembe nézel, de az arcodon semmilyen érzelmet nem lehet látni. Lehajolsz és felveszed a köntöst, majd elengeded a takarót. Figyelem, ahogy az anyag lassan lecsúszik. Az egész felsőtested szabad. A takaró éppen csak azt a kényes helyet takarja, amiről nem tudom eldönteni, hogy akarom-e látni vagy nem. Nagyot nyelek. Óvatos mozdulatokkal magadra teríted, összekötöd magad előtt, de nem szorosan. Szaporán veszem a levegőt és próbálom elfordítani a tekintetem, de nem megy. Kérdőn felvonod az egyik szemöldököd, majd felállsz.
-Elmegyek fürödni – közlöd velem. Elindulsz, de megbillensz, és az ágy támlájának dőlsz.
Utánad kapok, de te elhúzódsz. A fal mentén mész végig, a fürdőig.
Én mögötted megyek, nem siettetlek, a te tempóddal megyünk. Tudtomra adtad, hogy nem kell a segítségem, de nem akarom, hogy elessél. Óvatosan belépsz az ajtón. A hatalmas medence tele van meleg vízzel. Szólni akarok, hogy a sebeddel nem kéne sokáig a vízben ázni, de nem bírok megszólani. Figyelem, ahogy kioldod. a köntöst. Hagyod lehullani a földre. Ott állsz, nekem háttal. Tudom, hogy nem kéne bámulnom téged. Az öcsém vagy. Mit szólna anyánk, ha tudná, hogy itt állok és nézlek. Tekintetem végig siklik meztelen válladon, hátadon, fenekeden. Hatalmasat nyelek. Víz hangzik a helységben. Ahogy bámulom izmos testedet, elemi erővel hasít belém a felismerés. Vágyom rád. Annyira, hogy az már nem normális. Mindig is vágytam rád, de ezt az érzést elnyomtam és tévesen a testvéri szeretettel azonosítottam. Pontosan nem tudom, hogy a szeretet, amit a báty érez az öccse iránt mikor változott át mindent elsöprő vággyá. Egyáltalán nem zavar téged, hogy bámullak. Már tudod, ugye? Mióta tudod? Te is ezt érzed, ha a közeledben vagyok?
Lassan belemeríted az egyik lábad a vízbe. Hátranézel, de nem fordulsz meg.

-Mi van, Thor? Kővé váltál? – kérdezed gúnyosan, de én nem tudok, nem bírok válaszolni. Égek a vágytól. Minden vér az agyamból lefelé vándorol. Érzem, hogy merevedésem van. Elszörnyedek magamtól. Kívánom, Lokit. Kívánom a fogadott öcsémet.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése