Thor/Loki, 18+, slash, erotikus tartalom, hurt/comfort, angst, sötét, dráma
A történet a Thor - Sötét Világ után játszódik. Loki súlyosan megsérül, ezért Thor hazaviszi Asgardba. Thor reméli, hogy visszakaphatja rég elveszett öccsét.
Tetszik, amit látsz?
Hangomtól mennydörög az ég, villámok
cikáznak. A rémület, mint éles kés úgy hasít a szívembe. Hol vagy? Mi van, ha
nem raboltak el, hanem öntudatlanul barangolsz valahol. Itt is sok az
ellenséged, sokan szeretnék a halálodat. Még az apánk, Odin is. Egyedül ebben a
szobában vagy biztonságban. Itt meg tudlak védeni, vigyázni tudok rád, amíg
vissza nem nyered régi fényedet, mert ha újra erőd teljében leszel, te leszel a
legerősebb. Te leszel az, aki bárkit és bármit képes legyőzni. Szememet alig
tudom elszakítani a hatalmas ágytól, ahol egykor feküdtél. Vad dühvel hátat
fordítok és elindulok az ajtó felé. A kellemes hűvös levegő jéghideggé változik.
Jégvirágok ismét megjelennek az ablakon. Én pedig a fogcsikorgató hideg
ellenére csak melegséget és megkönnyebbülést érzek. Itt vagy.
Forró test nyomódik az enyémhez.
Szokatlanul meleg. Még mindig lázas vagy. Megmerevedek, amikor megérzem a
torkomnál a hideg pengét. Érzem a fülemnél a lehelletedet, teljesen hozzám
préselődsz. Orromat megtölti finom téli illatod, ami fűszeres izzadsággal
keveredik. Szádon veszed a levegőt,
magas lázad van. Egyáltalán nem érdekel a penge, amilyen állapotban vagy most,
bármikor könnyen le tudnálak fegyverezni, de nem teszem. Azt szeretném, hogy
elfogadd a segítségemet, hogy megbízz bennem, úgy, mint amikor öntudatlan
állapotban feküdtél.
- Helló, Thor! – szavaid alig
hallhatók, ha nem állnál közvetlenül mögöttem, akkor nem is érteném.
- Loki, jól vagy? – csúszik ki az
első kérdés a számon.
- Ez elég ostoba kérdés, tekintve,
hogy felnyársaltak – hangod még mindig nagyon gyenge. Minden egyes szó után
megállsz, hogy erőt gyűjts. – Most pedig mesélj!
A kés felsérti a bőrömet, de nem
érdekel. Tudom, hogy csak, akkor érzed magad biztonságban, ha te irányítod az
eseményeket. Én pedig készséggel megadom neked ezt a jogot.
- Mit szeretnél tudni? – teszem fel a
következő kérdést. Hallgatom gyors szívverésedet. Küzdesz a fájdalom és a láz
ellen.
- Mi történt Malekithtel? Gondolom,
nyertünk, mert különben nem beszélgetnénk itt, a szobádban.
- Győztünk, a világok megmenekültek,
és ezt neked köszönhetjük. Megmondtam apánknak is, hogy mit tettél értünk. –
Francba, elrontottam. Nem kellett volna felhoznom. Olyan érzékeny pontra
tapintottam véletlenül, amire nem kellett volna.
- Már mondtam, hogy nem érte tettem,
nem a világokért. Ne légy ostoba, Thor. Odin véleménye érdekel a legkevésbé.
Súlyos percekig csöndben állunk.
Behunyt szemmel hallgatom szapora szívverésedet. Megnyugtat és izgat a
jelenléted. Még sose éreztem ezt a kettőt egyszerre. Hagyom, hogy összeszedd a
gondolataidat. Tested megremeg, pengét tartó kezed meggyengül. Félek, hogy
összeesel, de nem fordulok meg. Utálod, ha segítségre szorulsz, valószínűleg
azért nem szemből szegezed rám a kést, mert nem bírnád elviselni, ha gyengének
és betegnek látnálak. Pedig ezen nincs mit szégyelni, kevesen élnék túl, azt,
amit te.
- Hogy kerültem vissza Asgardba?
Hogyhogy nem egy börtönben ülök? Gondolom, nem Odinnak köszönhetem azt, hogy a
te szobádban lettem elszállásolva.
- Én hoztalak vissza. Nagyon sok vért
veszítettél, idehoztalak, én ápoltalak. Nem engedtem, hogy bezárjanak. Miattad
tudtam legyőzni Malekithet, nem engedhettem meg, hogy ilyen súlyos sérüléssel
börtönbe kerülj.
- Ostoba vagy, Thor! Egy jó
cselekedet nem töröl el több száz rosszat. Ezt tudnod kéne. A hazugságok
mestere vagyok, nem bízhatsz meg bennem, de te mégis ezt teszed.
- Nem vagyok annyira naiv, testvérem.
- Valóban? – hangod selymes suttogása
borzongásra készteti a testemet. Te is megérzed. Halkan felnyögsz, érzem, hogy
gyengülsz. Egész testem megmerevedik, amikor szabad kezeddel belemarkolsz a
csípőmbe.
- Bízhatok benned, Thor? – ahogy
kimondod a kérdést a tested megfeszül, körmeid belevájnak a bőrömbe, olyan
erősen, hogy még ruhán keresztül is fájnak. Érzem minden egyes porcikádat,
légvételedet, remegésedet. Érezlek. Mélyeket lélegzek, hagyom, hogy a testemet
átjárja az illatod. – Még egyszer
megkérdem, Thor. Bízhatok benned?
- Igen – hangom rekedtes, mintha már
napok óta nem szólaltam volna meg.
- Majd meglátjuk – eltűnik a fegyver
a nyakamtól, de egyúttal a kezed is, ami eddig a csípőmet fogta. Meleg testedet
se érzem a hátamnál. Hallom, hogy valami hangos csörömpöléssel leborul a
földre. Azonnal megfordulok.
Hirtelen újra égnek a gyertyák, a
levegő hűvössé szelídült. Ott állsz, az egyik szekrénynek támaszkodsz. Hosszú
hajad izzadtan tapad az arcodhoz. A szemed csillog a láztól. Az egyik fekete
köntösöm van rajtad. Szinte eltűnsz benne. Mégis jó érzéssel tölt el, hogy az
én ruhám van rajtad. Ahol a köntös enyhén szétnyílt látom izmos, mellkasodat.
Fehér bőröd világít a gyertyák fényében. Szabályosan nyeled a levegőt. Szemeid
homályosak. Lassan elindulok feléd, de te kiegyenesedsz és hátrébb lépsz.
- Loki, kérlek, hadd segítsek. – Kedvesen szólok hozzá. Próbállak
megnyugtatni.
- Nem kell a segítséged! –
összeszorított ajkakkal meredsz rám.
- Bízhatsz bennem. Tudom, hogy
utálod, ha gyengének látnak, de egész eddig gondodat viseltem, már mindent
láttam Loki. Hadd segítsek. Ami itt történik, az itt is marad. Senki se fogja
megtudni.
Eddig bírtad. A tested feladta.
Lassan lecsúszol a fal mentén. Nem nézel rám. Tüntetőleg oldalra fordítod a
fejed. Letérdelek eléd, úgy beszélek hozzád.
-Visszaviszlek az ágyba. Nem lenne
szabad ennyit mozognod. Felemelhetlek?
Lassan bólintasz, én pedig óvatosan
felemellek. Nem lazulsz el a karjaim között. Olyan, mintha kővé dermedtél
volna. Leteszlek és a köntös felé nyúlok.
Amikor hozzá érek a fekete anyaghoz, a kezed a csuklómra fonódik. Amikor
megérzem az érintésedet megugrok, mire te gúnyosan elmosolyodsz.
- Ne félj, nem harapok. Még nem. – Szemedben
megjelenik az a ravasz csillogás, amit akkor látok, ha kiötlöttél egy újabb
csínyt.
- Megnézem a sebed. Remélem nem
szakadt fel – szavaim nyugodtak, de legbelül izgatott vagyok és ezt te is
érzed, ezért van az a gúnyos mosoly az arcodon. Bármit hajlandó vagyok
megtenni, hogy visszakaphassam a régi Lokit. Óvatosan elhúzom a könnyű anyagot.
A kötés rendben van, nem vérzett át. Magam se tudom, hogy miért, nem lenne rá
szükség, de óvatosan végig simítok a fehér kötés peremén, így megérinthetem a
bőrödet is. Nyugodtan ülsz. Gondolom, úgy gondolod, hogy csak ellenőrzöm.
Tudom, hogy nem kéne, de megismétlem a mozdulatot, de most már inkább a bőrt
érintem és alig a fehér anyagot.
- Jó érzés? – teszed fel hirtelen a
kérdést, én pedig úgy rántom el a kezem, mintha égetnél. Nem nézek rád. – Jó érzés volt, Thor?
Ha villám hasít belém, akkor se fogok
erre válaszolni. Fel akarok állni,
elmenni és úgy tenni, mintha dolgom lenne. Meg kell törnöm ezt a kínos
pillanatot, vagyis inkább csak számomra kínos, a hangodból ítélve te nagyon is
jól mulatsz. Gyorsan hátrébb húzódok.
- Nekem most mennem kell. Nemsokára
visszajövök.
- Hát persze – hangod alapján, most
is mosolyogsz. –Ugye tudod, hogy előbb utóbb válaszolnod kell majd?
Nem mondok semmit, csak kinyitom az
ajtót. Nem nézek vissza rád. Nem bírok. A szívem úgy zakatol, hogy attól félek,
kiesik a helyéről.
Mikor visszatérek a szobába, már
nyugodtabb vagyok. Ismét sötétség uralkodik csak a kandallóban ég a tűz.
Azonnal megnyugszok, amikor meglátlak az ágy egyik oldalán. Tested még mindig
fénylik az izzadságtól, de egyenletesen veszed a levegőt. Lassan az ágyhoz
sétálok, megérintem a homlokodat. Tested már nem olyan forró, de még mindig nem
a jól megszokott hűvös tapintású. Lejjebb húzom a takarót. Tudom, hogy nincs
rajtad semmi, mert a fekete köntösöm az ágy mellett álló székre van terítve. A
testvérem, az öcsém vagy. Csak megnézem, hogy semmi bajod nincs. Se több, se
kevesebb. Visszaterítem rád a takarót és leülök a székre. Halk nyögéssel fordulsz
oldaladra, nekem háttal fekszel. Lecsúszik a finom anyag a testedről. Látni
engedi hófehér bőröd. Egyre lejjebb csúszik, én pedig mohón iszom be a
látványt. Izmos hátad gyönyörű a gyertyák fényében. Egészen a csípődik csúszik
a takaró, én pedig csak ülök és bámulok. Nem bírok megbirkózni azokkal az érzelmekkel,
amiket most érzek. A testvérem vagy, nem kéne ilyeneket éreznem. Nem helyes. Mi
van velem?
-Tetszik, amit látsz? – hangod
erőteljes, tudom, hogy most nem fogod eltűrni a hallgatást. Nem fordulsz felém.
Talán ezzel akarod nekem könnyebbé tenni a válaszadást. – Mielőtt válaszolsz,
én a hazugságok mestere vagyok. Rájövök, ha nem mondasz igazat. Nos?
Olyan, mintha akasztásra mennék.
Nemet akarok mondani, de az óriási hazugság lenne, te pedig azonnal rájönnél.
Nem tudom, hogy mennyi ideje ülök itt szótlanul, de a tested megmerevedik,
meguntad a várakozást.
- Igen – mondom ki ezt az egy rövid
szót, ami talán mindent megváltoztat.
- Jó válasz – még mindig nem fordulsz
felém, de a takarót felhúzod vissza a válladig. Ekkor döbbenek rá, hogy direkt
csináltad.
A kietlen pusztaságban állok. Mintha
csak újraélném a múltat. Itt vagyunk mind a hárman. Jane, te és én. Velem
szemben álltok, a te arcon gúnyos mosoly, melletted Jane. Hirtelen a semmiből
megjelenik Malekith és a szörnyeteg.
-Ez nem lehet! Meghaltatok! –
kiáltom. Testem megmerevedik a félelemtől. Ordítani akarok nektek, hogy
vigyázzatok, de mintha megnémultam volna. A számhoz kapom a kezem, de nem
érzem, mintha bevarrták volna. Rám tör a pánik. Egyszerre mozdul mind a kettő.
Malekith, Jane mögé a szörny pedig
mögéd áll. Egyikőtök se veszi észre a
veszélyt, csak álltok ott és engem néztek. Miért nem fordultok hátra? Mivel
megszólalni nem tudok, futni akarok, de a lábaim nem engedelmeskednek. Lenézek
és látom, hogy a homok fogságában vagyok. Elnyel a föld. Kétségbeesetten
próbálok szabadulni, de hiába. Vadul kaparom a szám helyét és rángatom a lábam,
de hasztalan. Jeges verejték önt el. Meg fognak titeket ölni. Meg fognak ölni.
Tehetetlenül nézem végig, ahogy egy ezüst tőrrel Malekith hátulról leszúrja
Janét. Ezzel egy időben a szörny felnyársal téged. A történelem megismétli
önmagát. Hallom Jane sikolyát, és a te nyögésedet. Egyet pislogok, és az
ellenség eltűnik, csak mi vagyunk. Ott feküdtök. Mind a ketten rám szegezitek
tekinteteteket. Figyelem, ahogy vörös véreteket beissza a szomjas föld.
-Válassz! – jön a felszólítás. A
homok elenged, és csak azt veszem észre, hogy teli torokból üvöltök.
Futok, de mintha sehova se haladnék.
Mire odaérek, minden vörös. Holt sápadt arccal felém fordulsz. Kezed a benned
lévő dárda körül. Pupilláid tágak.
- Sajnálom. Sajnálom – suttogod, én
pedig mindent elfelejtek. Oda futok hozzád és megfogom a kezed.
- Loki, nézz rám! Minden rendben!
Maradj velem! – kiabálom és irreálisan sok vér folyik ki a sebből. Nem tehetek
semmit. Itt fogsz elvérezni a kezeim között.
- Jane – suttogod, de miközben
kimondod, engem nézel. Fogva tartasz. Ebben a pillanatban nem létezik más csak
te meg én.
- Semmi baj. Itt vagyok. – Ölembe húzlak, úgy ringatlak. Könnyeim
csorognak végig az arcomon. Lehunyod a szemed, egy utolsó halk sóhaj és a
tested elernyed. Némán zokogva tartalak. Nem tudlak elengedni. Lassan kúszik vissza a
külvilág a tudatomba. Óvatosan leteszlek, ekkor jut eszembe Jane. Szemeimmel a
pusztaságot pásztázom, de sehol senki, mintha Jane nem létezett volna, pedig
tisztán emlékszek, hogy őt is leszúrták, de semmi nyoma. Se vér, se test.
Visszafordulok hozzád. Te ugyanott vagy ahol hagytalak. Arcod hamuszürke,
élettelen.
- Annyira sajnálom, Loki – suttogom.
Megérintem az arcodat. Olyan, minta aludnál, de tudom, hogy nem. Szívem tele
van haraggal és gyásszal. – Megbosszullak.
Lassan végigsimítok az arcodon.
Magamba akarom inni a látványodat. Nem merek félrenézni, félek, hogy eltűnsz.
Hirtelen megmozdulsz. Megfogod a
csuklómat, olyan erősen, hogy attól félek, eltöröd. Lassan felém fordítod a fejed.
A jól ismert zöld szem, most fekete, egyáltalán nincs szivárványhártyád. A
szemed fehérje is teljesen eltűnt. Hollófekete hajad és fehér bőröd szabályosan
világit. Arcodon megjelenik egy apró mosoly, ami egyre csak szélesedik. A
mosoly vigyorrá torzul, kivillantod fehér fogsorodat. Ez nem te vagy. Aki itt
fekszik előttem nem az öcsém. Ez egy szörnyeteg.
- Ne, ne! – üvöltöm és próbálok
kiszabadulni a szorításból. Nem csinálsz semmit. Hulla merev vagy, de az
arcodon ott az, az idegbeteg vigyor és még mindig vasmarokkal szorítod a
csuklómat, a szemed, mint a legmélyebb magány. Félek, szabályosan rettegek, de
nem tőled, Loki, hanem attól, a szörnytől, akit most látok. Ijedten próbálok
hátrálni, amikor kinyílik a szád. Mondani akarsz valamit. Nem tudom, hogy ilyen
vigyor mellett, hogy tudsz megszólalni, ilyen merev arccal, de valahogy mégis
sikerül.
- Tetszik, amit látsz? – formálod a
száddal a szavakat. Én pedig csak hallgatom a szavakat, de nem vagyok képes
felfogni. Fájdalom hasít a testembe, üvöltök és üvöltök.
Kinyitom a szemem. A szobám padlóján
fekszek. Úgy állok fel, mintha égetne a föld. A szék felborult. Valószínűleg
elaludtam. Az egész csak álom volt. Csak álom volt. Rád nézek, te az ágyban
ülsz. Bőröd a jól ismert hófehér és a szemeid is zöldek, ahogy mindig, bár
furcsán csillognak, amit a betegségnek tulajdonítok. Engem bámulsz. Arcod
szobor merev, semmi érzelmet nem mutat.
- Jól vagy, Loki? – teszem fel a
kérdést. Hangom zihált és rekedt, de meg kell kérdeznem. Tudnom kell, hogy
minden rendben van-e veled.
- Ezt inkább nekem kéne kérdeznem
tőled – válaszolsz semleges hangon. –Érdekes álmod lehetett.
- Szörnyű volt – sóhajtok fel.
Visszaállítom a széket és leülök rá. Még mindig látom magam előtt a rémképeket
és csak rosszabbodik, ha becsukom a szemem. Próbálom lecsillapítani a
szívverésemet. Mélyeket lélegzek, közben le se veszem a szemem rólad. Attól
félek, ha egy percre is elfordulok, már nem te leszel ott, hanem valami más.
Lassan leteszed a lábad a földre.
Magad köré tekered a takarót, de közben még mindig a szemembe nézel, de az
arcodon semmilyen érzelmet nem lehet látni. Lehajolsz és felveszed a köntöst,
majd elengeded a takarót. Figyelem, ahogy az anyag lassan lecsúszik. Az egész
felsőtested szabad. A takaró éppen csak azt a kényes helyet takarja, amiről nem
tudom eldönteni, hogy akarom-e látni vagy nem. Nagyot nyelek. Óvatos
mozdulatokkal magadra teríted, összekötöd magad előtt, de nem szorosan.
Szaporán veszem a levegőt és próbálom elfordítani a tekintetem, de nem megy.
Kérdőn felvonod az egyik szemöldököd, majd felállsz.
-Elmegyek fürödni – közlöd velem.
Elindulsz, de megbillensz, és az ágy támlájának dőlsz.
Utánad kapok, de te elhúzódsz. A fal
mentén mész végig, a fürdőig.
Én mögötted megyek, nem siettetlek, a
te tempóddal megyünk. Tudtomra adtad, hogy nem kell a segítségem, de nem
akarom, hogy elessél. Óvatosan belépsz az ajtón. A hatalmas medence tele van
meleg vízzel. Szólni akarok, hogy a sebeddel nem kéne sokáig a vízben ázni, de
nem bírok megszólani. Figyelem, ahogy kioldod. a köntöst. Hagyod lehullani a
földre. Ott állsz, nekem háttal. Tudom, hogy nem kéne bámulnom téged. Az öcsém
vagy. Mit szólna anyánk, ha tudná, hogy itt állok és nézlek. Tekintetem végig
siklik meztelen válladon, hátadon, fenekeden. Hatalmasat nyelek. Víz hangzik a
helységben. Ahogy bámulom izmos testedet, elemi erővel hasít belém a
felismerés. Vágyom rád. Annyira, hogy az már nem normális. Mindig is vágytam rád,
de ezt az érzést elnyomtam és tévesen a testvéri szeretettel azonosítottam.
Pontosan nem tudom, hogy a szeretet, amit a báty érez az öccse iránt mikor
változott át mindent elsöprő vággyá. Egyáltalán nem zavar téged, hogy bámullak.
Már tudod, ugye? Mióta tudod? Te is ezt érzed, ha a közeledben vagyok?
Lassan belemeríted az egyik lábad a
vízbe. Hátranézel, de nem fordulsz meg.
-Mi van, Thor? Kővé váltál? –
kérdezed gúnyosan, de én nem tudok, nem bírok válaszolni. Égek a vágytól. Minden
vér az agyamból lefelé vándorol. Érzem, hogy merevedésem van. Elszörnyedek
magamtól. Kívánom, Lokit. Kívánom a fogadott öcsémet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése