Jég kék jövő - 6. fejezet: Búcsúzz el!

Itt az új fejezet! Friss és ropogós. Köszi Gwen, hogy átnézed nekem :)

Thor/Loki, 18+, slash, erotikus tartalom, hurt/comfort, angst, sötét, dráma
A történet a Thor - Sötét Világ után játszódik. Loki súlyosan megsérül, ezért Thor hazaviszi Asgardba. Thor reméli, hogy visszakaphatja rég elveszett öccsét.

Búcsúzz el!

Itt hagytál azok után, amit tettünk. Nem szégyellem, hisz veled voltam, veled, aki miatt szembeszálltam apám akaratával. Sose hittem, hogy vágyni fogok rád, hogy többet érzek majd irántad, mint testvéri szeretet, de megtörtént. A Jane iránti szeretet eltörpül az irántad érzett vad vágyakozás és ragaszkodás mellett. Sose tudtalak nem szeretni. Akármit tettél, én mindig titkon reméltem és bíztam abban, hogy egyszer visszatalálsz hozzám. Most itt vagy mellettem, de mégsem. Miután kielégítetted vágyaidat, itt hagytál egyedül és még most se tudok rád haragudni. Amit érzek, az félelem és fájdalom. Félek, hogy kihasználtál, aztán pedig eldobtál, mint oly sok embert. Félek, hogy nem jössz többé vissza, hogy ismét teljesen elhidegülsz tőlem. Ezek miatt a szörnyű gondolatok miatt fáj a szívem.

Egyedül hajtom álomra a fejem. A hatalmas ágy egyik végébe kucorodva fekszem, és bámulom a sötét szobát. A kandallóban a tűz már rég kialudt. Oly sokáig vártam rád, de te nem jöttél vissza. Nem tudom, hogy merre vagy, de nem kereslek, tudom, hogy úgyse találnálak meg. Majd visszajössz, ha úgy érzed, itt akarsz lenni. Lehet, hogy soha többé nem látlak. Az aggodalom és a félelem, hogy elveszítelek, jeges karmokként vájnak a szívembe. Azt akarom, hogy elfogadj, hogy mellettem legyél. Már nem számít, hogy mit gondol az apám, Sif és a többiek, már nem számít Jane se. Csak te vagy a szívemben, senki más. Nem tudom, hogy meddig várok rád az éj magányában, csak azt tudom, hogy nem jössz. Lassan elnyom az álom.

Hangos nyögés riaszt fel az amúgy sem mély alvásból. Szemeim azonnal kinyílnak és felülök az ágyon. Először azt hiszem, hogy valaki betört a szobába, amíg én aludtam, de oldalra fordítom a fejem és megpillantalak téged. Az ágy másik végében vagy nekem háttal. Tested remeg, zihálva veszed a levegőt. Hanyatt fordulsz és megpillantom az arcodat. Szemeid szorosan csukva vannak, ajkaidat összepréseled. Izzadság gyöngyözik a homlokodon. Kezeiddel a takarót markolod. Lidérces álmaid fogva tartanak. Nem tudom, hogy mikor jöttél vissza, olyan csöndesen jártál, hogy nem hallottalak, de nem ez a lényeg. Itt vagy. Néma kiáltásra nyitod vékony ajkaidat, dobálod a fejedet, nem bírom nézni a szenvedésedet.

- Loki! – szólítalak határozottan, remélem, hogy ettől felébredsz!

- Sajnálom. Sajnálom. – Hangod kétségbeesett, tested megfeszül. – Sajnálom, anyám.

Ezt az egy szót ismételgeted folyamatosan, hogy „sajnálom” Hiába szólítgatlak, nem reagálsz, nem eresztenek az álmok. Tested fájdalmasan megvonaglik.

- Loki, semmi baj, csak álmodsz! – Megérintem az egyik, a takarót markoló kezdet. Bőröd jéghideg, nem vagy lázas. – Gyere vissza!

Velőtrázó kiáltás szakad ki ajkaid közül. Szemeid felpattannak, kezedet kirántod a kezemből. Úgy ülsz fel, mintha kötélen rántottak volna fel. Kezeidet automatikusan a hasadon lévő sebre szorítod, mintha még mindig benned lenne a dárda. Tekinteted fátyolos, még mindig fogva tartanak a szörnyek. Lágyan érintelek, nem akarom, hogy megijedj, de így is összerezzensz a kezemtől. Mellkasod sebesen emelkedik és süllyed, zöld szemedet rám emeled. Annyi fájdalmat és bűntudatot mutat, hogy belesajdul a szívem.

- Minden rendben, Loki. – Próbálok határozott lenni, nem akarom, hogy kihalld hangomból a sajnálatot.

- Semmi sincs rendben, Thor. Semmi sincs. – Hangod rekedt a kiabálástól, elfordulsz tőlem. Óvatosan emeled el kezeidet a sebtől, mintha még mindig nem lennél biztos abban, hogy ez álom-e vagy valóság. Vissza fekszel, háttal nekem, ezzel jelzed, hogy lezártnak tekinted a témát, nem akarsz erről beszélni többet, és én hagylak újra elzárkózni.

Rémálmaid után nem aludtam egy percet sem és tudom, hogy te sem. Nem fordultál felém, egész végig a takaróba rejtett tested körvonalát bámultam. Szeretnék hozzád érni, megvigasztalni, de félek a haragodtól, az elutasításodtól, ezért inkább csak figyellek az ágy másik sarkából. Hirtelen megmozdulsz, lassan felém fordulsz, zöld tekintetedet belém mélyeszted. Olyan a szemed, mint a legmélyebb és legveszélyesebb örvény, ha belekerülsz, akkor nincs menekvés. Nem mondasz semmit, csak nézel rám várakozóan, de nem tudom, hogy mit vársz tőlem. Mit mondjak?

- Sokat szenvedett? – Hangod már szinte könyörgő. Tudom, hogy anyánkra gondolsz. Ugyanezt kérdezted tőlem, akkor, amikor a börtönbe mentem érted. Most is pont ugyan olyan arcot vágsz. Szemeim előtt újra látom, ahogy megszűnik a varázslat és te ott ülsz véres talppal, csapzott hajjal a romok közt. A bűntudat azóta is emészti a lelkedet. Akkor megtagadtam tőled a választ, ami valamelyest enyhített volna a kínjaidon. Tudtam, hogy cinkos voltál anyánk halálában, akkor még emésztett a düh, de tudom, hogy nem ezt akartad. Egyvalaki volt az egész világon, akinek sose akartál ártani, és az anya volt. Hisz miért bántottad volna azt a lényt, aki teljes szívével, minden erejével védelmezett és szeretett. Mindig azt hangoztatta, hogy te más vagy, különleges. Igaza volt. Megbűnhődtél, megérdemled, hogy enyhülést kapj. Nem voltál ott a temetésén, nem tudtál tőle elbúcsúzni, akkor, amikor végső útjára kísértük. Megfosztottunk attól, ami fiaként járt volna neked. Akkor láttad utoljára, amikor a fejéhez vágtad, hogy nem vagy a fia. Ez az utolsó emléked róla, ez kísért téged, minden éjszaka.

- A halála gyors volt. Malekith szíven döfte, azonnal belehalt a sérülésbe – suttogom. – Sajnálom, hogy akkor a börtönben megtagadtam tőled a választ.

Nem válaszolsz semmit, tekinteted meggyötört, az ágy másik végében kuporogsz, semmi magabiztosság nem sugárzik belőled. Olyan vagy most, mint egy kisgyerek, aki apró és magányos. Kinyújtom feléd a kezem, de te hátrébb húzódsz, megtartod köztünk a távolságot, nem akarod, hogy hozzád érjek.

- Nem kell a sajnálatod, megérdemlem a fájdalmat. Megöltem őt.

- Nem, Loki, nem te ölted meg. Nem akartál neki rosszat.

- Én mondtam, hogy merre menjen. Én tettem. Megbosszultam, akkor miért fáj még mindig ennyire?  - Suttogásodat elnyeli a szoba csöndje. Arcodon végigfut egy kósza könnycsepp. Döbbenten meredek rád, utoljára gyerekkorunkban láttalak sírni. Egyetlen egy csepp, ennyi se több, se kevesebb, de ebben az egyben benne van minden fájdalmad. Újra feléd nyújtom a kezemet, közelebb akarok menni hozzád, de a tekinteted megállít.

- Maradj, ahol vagy! – utasítasz keményen. – Nem kell se az együttérzésed, se a szánalmad.

- Szeretnék veled gyászolni. Engedd ezt meg nekem.

- Igen? Miért nem, akkor ajánlottad ezt fel nekem, amikor a börtönben ültem. Egy kicsit megkéstél ezzel, nem gondolod? – Tested kiegyenesedik, tekinteted ádáz, eltűnik a kétségbeesett gyerek, visszatértél. Arcodról eltűnnek az érzelmek, hangod újra gúnyos. Ez vagy te. Elrejted a fájdalmadat a magabiztosság és a gúny mögé, de egyszer már lelepleződtél, árulkodó nyomként ott fénylik arcodon. Felülsz az ágyon, magad köré tekered a lepedőt és felállsz. Elindulsz a fürdő felé, nem nézel rám, nem nézel vissza. Újra felvonod a falakat. Mit tegyek, hogy elfogadj?

Újra eltűntél, egész nap nem láttalak, már nem aggódok, hisz tudom, hogy visszatérsz hozzám. A nap már lemenőben, amikor megjelensz a szoba egyik sarkában. Egyszerű fekete nadrág és felső van rajtad. Meglepetten nézek végig öltözékeden, de te nem szólsz semmit.

- Végre visszajöttél! – szólalok meg egy kis idő múlva. – Gyere velem!

- Mégis hova? – enyhén oldalra biccentett fejjel, gyanakodva nézel rám.

- Adtam okot arra, hogy kételkedj bennem? Már mondtam, hogy megbízhatsz bennem, nem tudnál csak csendben követni?

- Rendben. – Végül beadod a derekad és mellém állsz. – Akkor indulunk?

Lassan haladunk végig a fáklyákkal kivilágított utcákon, egészen le a sziklákkal borított partig. Néhányan megbámulnak minket, de te nem törődsz velük, csöndesen sétálsz mellettem. Tekintetedet egy távoli pontra szegezed. Nem tudom, hogy mit nézel, talán semmit, csak gondolkozol. Nem tudom, hogy fogod fogadni a tervemet, remélem, nem hagysz megint egyedül, minden szó nélkül. Valószínűleg nagyon dühös leszel rám, de ezt meg kell tennem érted, értünk. Valahogy enyhítenem kell a fájdalmadon. Nem tudtál tőle elbúcsúzni, apám nem engedett megjelenni a temetésén, nem láttad lelkét a csillagok közé emelkedni. Arra nem méltattunk téged, hogy személyesen menjünk el hozzád. Egy őrtől kellett megtudnod anyánk halálának hírét. Velem akartál gyászolni, de én megtagadtam tőled. Ott volt egy lehetőség, hogy visszaszerezzelek, de én elszalasztottam, mert elvakított a harag és a gyász. Jogod lett volna leróni a kegyeletedet. Saját gyermekeként szeretett és te viszont szeretted, ott kellett volna állnod mellettem, ki kellett volna állnom érted, de nem tettem. Nem kéne csodálkoznom azon, hogy nem bízol bennem.

Hatalmas fáklyák világítják be az egész partot. A sziklákon egyensúlyozva állunk. Szótlanul állsz mögöttem, nem merek hátra nézni, pedig tudom, hogy meg kell fordulnom. Vajon milyen az arcod? Megfordulok, de te nem engem nézel, tekinteted a messzeséget pásztázza. Hátraveted a fejed, zöld szemeid ragyognak, a csillagokat nézed, keresed a legszebbet, a legfényesebbet. Biztos vagyok benne, hogy tudod, miért hoztalak ide. Nem nézel rám szemrehányóan, se dühösen, figyelmedet más köti le. Szorosan mögéd állok, testünk összeér, az érintés hatására megmerevedsz.  Arcomat hosszú, selymes fekete hajadba temetem. Mélyet szippantok finom illatodból, hagyod, nem húzódsz el.

- Nyújtsd ki a kezeidet! – Hangom lágy, teszed, amit mondok. Utánad nyúlok, végighúzom ujjaimat a csuklódtól egészen a válladig. Szaporábban veszed a levegőt, de a tested elernyed. Átkarollak, pontosan ott, ahol a sebed van, nem húzódsz el az ölelésem elől. Mintha mostanra minden erőd elfogyott volna. Tartom ernyedt testedet, szorosan vonlak magamhoz.

- Búcsúzz el tőle, Loki! Nem kísérte fényed végső útján. Itt az idő, hogy elengedd.

Egymásba kulcsolt ujjaid közül kiszűrődik a fény. A szoros ujjak eltávolodnak egymástól és a markodban megjelenik egy apró gömb, ami egyre nagyobb, és nagyobb lesz. Amit én engedtem a levegőbe, hideg kékesfehér színű volt, de a tiéd más, különleges. A kezedben lévő gömb színe halovány zöld. Nem engeded a magasba, csak tartod a kezeid között, nem értem, hogy mi a baj. Nem látom az arcodat, de érzem tested remegését. Egy könnycsepp hullik a kézfejemre, majd még egy.

- Engedd el! – suttogom a hajadba a szavakat, és ha lehetséges még szorosabban ölellek, attól félek, hogy összeroppantalak, hogy fájdalmat okozok.

- Nem méltó hozzá. Nem vagyok méltó hozzá.

- Ha, anyánk ezt hallaná, nagyon mérges lenne! Gondolod, hogy békében tud nyugodni azzal a tudattal a csillagok között, hogy te gyötrődsz?

Halk sóhaj hagyja el ajkaidat, kezeidet megemeled és felszáll a gömb. Gyönyörű zöld fénye beragyogja az éjszakai égboltot. Tekintetemmel, addig követem, amíg el nem tűnik az ezernyi fényes pont között. Hátravetett fejjel nézel fel, a fáklyák fényében megcsillannak az arcodon a könnycseppek. Most már felszabadulhatsz. Egész tested remeg a néma sírástól. Nem mondok semmit, nem is kell. Szótlanul ölellek, tartalak, addig, amíg kell. Oly rég voltunk ilyen közel, ilyen meghitten egymás mellett. Miért van az, hogy ily szörnyűségeknek kell történniük ahhoz, hogy visszataláljunk egymáshoz? Miért kell valaki fontosnak meghalni ahhoz, hogy rádöbbenjünk, mi is fontos számunkra az életben? Behunyom a szemem és várok, várok, addig, amíg azt nem mondod, hogy készen állsz.

Kinyitom a szemem, de már nem a messzeséget látom magam előtt és a csillagokat, hanem a szobám falát. Ide teleportáltál minket. Kibontakozol az ölelésemből és lefekszel az ágy egyik oldalára. Követem a példádat, én a másik végébe húzódok, megtartva a távolságot. Ruhástól fekszel be az ágyba, még a takarót se húzod magadra. Néma csöndbe burkolózva, nekem hátat fordítva gyászolsz. Könnyáztatta arcod, szívfacsaró látványt nyújt. Nem bírom tovább, odafekszek közvetlenül mögéd. Egyik karommal védelmezően átkarollak, de te el akarsz húzódni.

- Tűnj innen, Thor! – sziszeged fogaid között a szavakat, de most nem hallgatok rád, nem tudsz eltántorítani. Nem hagyom, hogy egyedül küzdj meg ezzel. Senkinek se szabad ilyenkor egyedül maradnia. Miután rájössz, hogy nem megyek sehova, merev tested megadóan simul hozzám. Szakadozott légvételed, lassan egyenletessé válik. Karjaim közt alszol el. Óvatosan letörlöm a könnytől maszatos arcodat. Most annyira békés és ártatlan vagy, arcodat nem szelik keresztül a gyűlölet és a gúny barázdái. Hófehér bőröd szabályosan ragyog, és én nem tudok ellenállni a kísértésnek, a nyakadba csókolok. Halk szusszanás jelzi elégedettségedet, remélem, most már békésebb álmaid lesznek. Egyenletes szívverésed engem is álomba szenderít. Nyugodt vagyok, hisz itt vagy a karjaim közt, minden mozdulatodat érzem.

Pirkadatkor ébredek meg újra, érzem hűvös testedet, nem húzódtál el tőlem. Egész éjszaka úgy aludtál, hogy hagytad, hogy öleljelek. Mi ez, ha nem a bizalom jele? Mindvégig tudtam, hogy melletted a helyem. Vissza kell mennem Midgardba, beszélem kell Jane-nel, meg kell mondanom neki, hogy ne várjon tovább rám, mert nem adhatom neki a szerelmemet. Tudom, hogy nehéz lesz vele újra találkozni, abban is biztos vagyok, hogy mind a kettőnknek fájó lesz a szakítás. Oly sokáig várt rám, keresett, sose adta fel a reményt. Most is azt várja, hogy visszatérjek hozzá. Látom magam előtt boldog mosolyát, amikor újra megpillant. Össze fogom törni a szívét, de csak egy valakihez lehetek halálomig hűséges, és az te vagy, Loki. El kell mennem, de nem hagyhatlak magadra. Sok az ellenséged, köztük van az apám is, félek, ha elmegyek, ha leveszem figyelő tekintetemet rólad, az életedre törnek. Tudom, hogy napról napra erősebb vagy, de nem merek kockáztatni. Megmozdulsz, felébredtél álmodból. Nem fordulsz felém, de tudom, hogy ébren vagy és minden egyes mozdulatomat éber figyelemmel kíséred. Nem tudom, hogyan hozakodjak elő a dologgal. Bízok benned, de nem merlek magammal vinni, félek, hogy csínyjeiddel megint káoszt okozol. Abban biztos vagyok, hogy nem igázod le a Földet, de nem akarok felfordulást. Megígértem, hogy többé nem mész oda vissza, de itt se hagyhatlak.

- Hallgatlak! – szólalsz meg kedélyesen. Valószínűleg már régóta tudod, hogy mi jár a fejemben, csak élvezted az őrlődésemet.

- El kell látogatnom Midgardba. Beszélnem kell Jane-nel.

Tested megmerevedik a név hallatán, de azonnal el is ernyed. Megfordulsz a karjaim között és gúnyos vigyorral felteszed a következő kérdést.

- Mikor indulunk?