Ezzel a történettel felkerült az összes eddig megírt fejezet és történet.
Tony/Loki, 18+, slash, erotikus tartalom, hurt/comfort, dráma, angst
Tony halálos beteg. Utolsó esélye, ha megtalálja azt a személyt, akinek az elkapásában és bebörtönzésében segített. Lokit.
Utolsó esély
Amit látok, az egyszerre elképeszt, elborzaszt és megrémít. Bámulatos,
mintha egy házból lépnél ki éjszaka az éjszaka koromsötétjébe. Egy olyan embernek,
aki a tudományban és a megmagyarázható dolgokban hisz, ez nagy megrázkódtatás,
mintha kiderülne, hogy a Télapó és a Húsvéti Nyuszi létezik. Már az is épp
elég, hogy világossá vált: nem vagyunk egyedül. Thor és a lenyalt hajú,
pszichopata öccse, Loki, aki minden baj okozója. Miatta vagyok itt, miatta szorítja
a mellkasomat a félelem és miatta cipelek egy bombát. A kapcsolat megszűnik a
Földdel, itt vagyok a sötétségben, a semmiben, egy óriási bombával, ami képes
elpusztítani egy egész várost. Nem tudom, hogy melyik hülyének pattant ki a
fejéből ez a briliáns ötlet, de tuti, hogy nem százas az ipse. Én se vagyok
normális, mert voltam oly bátor és nemes lelkű, hogy önként vállaltam el ezt a
megtiszteltető feladatot. Egy másik világ, egy teljesen más univerzum, és
biztos vagyok benne, hogy emberi szem rajtam kívül még nem látott ilyesmit.
Ehhez hasonlót eddig csak a Star Trek filmekben láttam. Teleportálás, űrlények,
űrhajók, ezek mindeddig csak a filmekben és sorozatokban léteztek, és most itt
van minden előttem. Pupilláim tágak, érzem a nyomást, mintha valami belülről
akarná összezúzni a testemet, de szemeim csak a távolban lévő hajót látják. Látom, de az agyam egyszerűen nem képes elhinni,
hogy ez a valóság. Én, aki ateista vagyok, rá kell jönnöm, el kell ismernem,
hogy istenek léteznek. Thor, Loki és minden, amit eddig mesének, mítosznak
hittem, valóságos. Mennyi minden van még, amiben tévedtünk? Megbénít a félelem,
nem kapok levegőt. Tudom, hogy meg fogok halni, piszok szerencsésnek kell
lennem ahhoz, hogy ezt is túléljem, de hát minden lehetséges.
Megszakad a Földdel a kapcsolat. Nem sikerül felhívnom
Peppert, pedig el akarok búcsúzni tőle. Hallani akarom még egyszer, utoljára a
hangját. Látom, ahogy felrobban az atombomba, mindent elpusztít maga körül, én
pedig zuhanok, és minden elsötétül.
Riadtan ébredek,
izzadságtól nedves az egész testem, szemeimmel az üres szobát pásztázom. Amióta
megtettem ezt a kis kiruccanást Csodaországba, az álmaim eléggé egyformák és
rémisztőek. Mindig ugyanaz.
Ahogy felülök, a lámpa
automatikusan felkapcsol, ezzel megvilágítva ez egész szobát. Lenézek a
kezemre, ami vörös. Mégis mi a fene történik velem? Megérintem az arcomat és ijedten veszem
észre, hogy valami kurvára nincs rendben. Valami meleg folyik végig az arcomon,
és nem kell zseninek lenni hozzá, hogy kitaláljam, hogy mi is az. Hatalmas
segítséget ad a folyadék állaga, íze és színe. Vér! Bingó! Megnyertem a
fődíjat. Kiugrok az ágyból, de azonnal meg is tántorodom, mert az egész szoba elkezd
forogni, mintha egy körhintában ülnék, én pedig csodálkozom, hogy nem hányom el
magam. A kezemmel próbálom kitapogatni a falat, neki kell támaszkodnom valaminek,
különben eldőlök, mint egy zsák krumpli. Szemeim előtt elhomályosodik, majd
kiélesedik a kép. Kis fények táncolnak mindenhol. Ha nem kapcsolódott be a diszkó-világítás,
akkor ezek a fények semmi jót nem jelentenek.
- Uram, hívjak orvost,
vagy esetleg Miss Pottst? – JARVIS hangja tölti meg a szobát, de én azzal
vagyok elfoglalva, hogy lehetőleg sérülés nélkül bejussak a fürdőbe.
- Ne szólj senkinek! –
kiabálok, de a hangom erőtlen és rekedt.
- Biztos benne, Uram?
– Újabb kérdés, amire nem akarok és nem is érek rá válaszolni.
Szó szerint
megrettenek a saját tükörképemtől. Ritka szarul nézek ki. Az egész arcom, nyakam véres, mintha
leöntöttek volna egy vödör festékkel. A megszokott hideg, kékes fény helyett a
reaktorom vörös fényben pompázik a rákenődött vértől. Az orromból, a fülemből
és a szememből még mindig szivárog. Felemelem a kezem, hogy jobban
megvizsgálhassam magamat. Kezemet először az arcomhoz majd a tükörhöz érintem.
Kővé meredve bámulok, valószínűleg sokkos állapotba kerültem. Nem tudom, hogy
az ijedségtől vagy a vérveszteségtől, talán mindkettőtől. A szememben az erek
elpattantak, pupillám tág, minta lefekvés előtt jól beszívtam volna. Az egész
szemem vörös és duzzadt.
Akár egy albínó nyúl.
− Mi a fene történik velem? – teszem fel a kérdést a
tükörképemnek, mintha az tudná a választ.
Egy szemhunyásnyit se
aludtam az éjjel. Azzal töltöttem az időmet, hogy a magamból vett mintát
próbáltam elemezni, hogy megtaláljam a probléma forrását, mert a csapokat el
kell zárni, különben nagy bajok lesznek.
- Úgy gondolom, hogy
el kellene mennie egy szakemberhez, Uram.
- Na, ne mondd! –
mérgelődök, miközben a tesztek eredményeit nézem.
A testem belülről kezd
felrobbanni, az erek elpukkannak és hamarosan belső vérzésbe fogok belehalni. A
betegség jelenlegi ütemben halad, akkor rövid időn belül beadom a kulcsot. Nem
ez az első eset, hogy a halállal nézek farkasszemet, de most először érzem
igazán azt, hogy az égvilágon semmi esélyem.
- Mennyi időm van még?
– teszem fel a legfontosabb kérdést.
- Ha ilyen ütemű lesz
továbbra is, akkor körülbelül pár hónap, ha sikerül hatékony gyógyszeres
kezelést találni, akkor jobb esetben is maximum egy év.
- Fasza – Újra a
monitorra nézek és most már biztos, hogy nem lehet semmit se tenni.
- Biztos nem akar
telefonálni?
Mégis, minek? Nincs
szükségem arra, hogy sajnáljanak, hogy gyengének lássanak, tenni pedig úgyse
tudnak semmit. Még én se tudok, pedig zseni vagyok, vagy mi, legfeljebb annyit
tehetek, hogy jól lerészegedek a kedvenc italom társaságában. Vicces, hogy
legutóbb is pontosan ezt tettem, amikor a halálomon voltam. Akkor se vette
észre senki és most se fogja, mert senkinek semmi köze az én halál-drámámhoz.
Még Pepper se vette észre, hogy valójában egy leplezett segélykiáltás volt a
világ, a barátok felé, akik azt hitték, hogy Tony Stark csak önmagát adja, hogy
csak még elcseszettebb, mint általában. Pedig, ha figyeltek volna egy kicsit,
akkor észrevették volna, de nem figyeltek, mert egyszerűbb volt így, mert ilyen
az emberi természet. Mindig a könnyebb utat választjuk, mert az a kényelmes.
Sokkal könnyebb egy elütött kutya mellett elhajtani, mint megállni, betenni a
hátsó ülésre és elvinni egy állatorvoshoz. Most én is egy elütött állat vagyok,
akin nem látszik, hogy beteg, mert túl makacs ahhoz, hogy kimutassa. Ezért
fogok én is meghalni az út szélén.
Három nap telt el
azóta, hogy a várost elárasztották a földönkívüliek. A helyreállítási
munkálatok megkezdődtek, minden a legnagyobb rendben. A Stark Vállalat hatalmas
adományokkal segíti a munkálatokat. Mindent az emberekért! Most pedig
elérkezett az a nap, hogy Thor hazavigye elmebeteg öccsét, aki otthon, a Szivárványhídon
túl megkapja méltó büntetését. Ha engem kérdeznének, én bezárnám a legmélyebb
tömlöcbe és még a kulcsot is eldobnám, de sajnos senki sem kérdezett meg. Loki
és bandája hatalmas rombolást vitt véghez, és majdnem sikerült az uralmuk alá
hajtani az emberi népet, és mellékesen kilökött engem a saját tornyom ablakán.
Van, amit még én sem tudok megbocsátani. Némi elégtétellel szolgált az a
pillanat, amikor megtaláltuk a Stark Toronyban, betonba ágyazva, ahol Hulk
hagyta. Most pedig S.H.I.E.L.D
egyik szigorúan őrzött börtönében ül és várja, hogy végre hazamenjen és
megkapja a büntetését. Thor ragaszkodott, hozzá, hogy Asgard törvényei szerint
büntessék meg az öccsét. Engem nem igazán érdekel, csak azt akarom, hogy végre
tűnjön el innen, lehetőleg végleg, és ha minden igaz, akkor ma lesz ez az
emlékezetes nap.
Napszemüvegem
mögül nézlek téged. Még így, bilincsben is félelmetes vagy, pedig egy vastag
üvegfal választ el tőled, amit elvileg nem lehet áttörni, és még meg is vagy
kötözve, de valahogy ez nem nyugtat meg engem. Őrök állnak mellettem, én fogok
veled utoljára beszélni, mielőtt Thor elvisz. Vékony, szálkás, fekete bőrruhába
bújtatott tested szabályosan rikít fehér falak között. Arcodon néhány apró
horzsolás, amit a Hulkkal való találkozásodnak köszönhetsz, de amúgy remek
formában vagy. A legtöbben nem így néznek ki a hatalmas brokkolival való
találkozás után. Lassan felállsz és elindulsz az üveg felé, majd megállsz
előttem, összebilincselt kezedet lazán tartod magad előtt. Végignézel rajtam, mintha
a vesémbe látnál azokkal a zöld szemekkel. Enyhén oldalra biccented a fejed, és
kérdően nézel rám.
- Oh, csak nem
maga Tony Stark látogat meg engem? Minek köszönhetem ezt a megtiszteltetést?
- Csak
búcsúzni jöttem. – A szám gúnyos
mosolyra húzódik. – Nyertünk, te szemétláda, most visszamész oda ahonnan jöttél
és remélhetőleg, ott fogsz megrohadni a börtönben.
- Valóban? –
teszed fel a kérdést, még mindig idegesítően bámulsz. Ajkad gúnyos vigyorra
húzódik, és tudom, hogy te már most látod azt, amit senki más. Még szép, hogy
nem tudlak átverni, téged, a Hazugságok Istenét. – Valószínűleg te hamarabb
fogsz meghalni, mint én.
Döbbenten
állok előtted. Tényleg tudod.
- Nem értem,
hogy miről beszélsz. - Letagadni mindent, ez az első reakcióm. Nem szabad
kiszolgáltatni a gyengepontjaidat az ellenségnek.
- Ugyan már,
Stark! Meg fogsz halni, méghozzá hamarosan. Ti halandók olyan törékenyek
vagytok. Azt hitted, hogy a páncélod mindentől megvéd majd?
- Nem tudsz
megfélemlíteni. Nem hallgatok egy olyasvalakire, akinek minden szava hazugság.
Vigyorod egyre
csak szélesedik. Kilátszanak hibátlan fehér fogaid. Lehet, hogy el kéne kérnem
a fogorvosod számát? Az ilyen vakítón fehér és hibátlan fogak biztos nem
természetesek.
-
Nem hiszel az istenekben pedig láttál engem
és Thort. Hidd el, amikor elérkezik az idő, akkor fohászkodni fogsz valakihez,
aki képes lesz eltüntetni a fájdalmat, csak az a kérdés, hogy ki lesz imáid
tárgya, mert hidd el, az utolsó pár napban azt kívánod majd, hogy legyen vége.
Szégyen, nem
szégyen, eléggé berezelek. Remélem, hogy kívülről semmi sem látszik, mert sikerült
ékes beszédeddel elhintened bennem a bizonytalanság és a félelem magvait.
- Ne
magyarázzon nekem olyasvalaki, aki börtönben csücsül. Remélem, sose látlak
többé.
- Ezt a
mondatot meg fogod még bánni, mert én vagyok az egyetlen esélyed. Ha eljön az
idő, az én nevemet fogod suttogni a halálos ágyadon.
- Azt kötve
hiszem. – Sarkon fordulok és elindulok kifelé.
Azóta, hogy
utoljára láttalak, csak telnek a napok, és a beszélgetés igazán mély nyomot
hagyott bennem. A rémálmok rendszeressé váltak, a kialvatlanság és a folyamatos
vérzés miatt az étvágyam a béka feneke alá süllyedt, ezért elkezdtem rohamosan
fogyni. A gyógyszerek enyhítik a tüneteket, de a mellékhatások megteszik a
dolgukat. Hányinger, a rémálmok mellé alvászavar és a legújabb szerzeményem, a
pánikroham. Először a saját fürdőszobámban sikerült produkálnom, aztán
mindennapossá váltak ezek az apróságok. Részei lettek a már amúgy is boldog és
felhőtlen életemnek. Reggelente arra ébredek, hogy a létező összes
testnyílásomból szivárog a vér, napközben próbálom nem elhányni magamat vagy
elájulni. A legapróbb dolgok is pánikot váltanak ki belőlem. Érzem, hogy a
fejem, a szemem, sőt az egész testem fel akar robbanni. Folyamatos
vérátömlesztés, természetesen a legnagyobb diszkrécióval, nehogy véletlenül
valaki megtudja, hogy milyen prímán érzem magam. Ahogy halad előre a betegség
én úgy távolodok el mindenkitől. A gyengeség és a rohamok miatt nem sok
hasznomat veszik a csapatban, ezért fogtam magam és leléptem. Nem magyaráztam
meg, hogy miért, egyszerűen közöltem velük, hogy kiszállok. Önző dolog volt?
Igen, de ennek ellenére megtettem. A legnehezebb dolog Pepperrel való szakítás volt.
Nem bírta a folyamatos részegségemet, az önpusztításomat, ezért állandókká
váltak a veszekedések kettőnk között. Állandóan azt hajtogatta, hogy meg fogom
ölni magam, ha így folytatom tovább. Fogalma sincs, hogy már rég fél lábbal a
sírban vagyok. Végül, kimondta azt, amit én nem tudtam. „Viszlát”. Nem volt
hozzá elég bátorságom, hogy megtegyem, inkább kikényszerítettem belőle.
Gyakran
gondolok a beszélgetésünkre. Olyan magabiztosan állítottad, hogy te vagy az
utolsó esélyem. Mi van, ha igazad volt? Egyre jobban fáj, nem találom a kiutat.
Elérkezett a
mélypont, amikor már a gyógyszerek sem segítnek. A TV előtt ülök, kezemben egy
üveg vízzel, mert sajnos odáig fajult a dolog, hogy annyira károsodott a májam
és a gyomrom a gyógyszerektől és a vérzéstől, hogy semmilyen alkoholt nem
ihatok, sőt jóformán csak diétás, pépes vagy folyékony dolgokat eszem, akár egy
öregember az idősek otthonában. A kanapén hatalmas kupac véres zsebkendő. Fáj
minden egyes porcikám. Úgy érzem, felrobbanok. A görcsök állandó jellegűek
lettek. A szemeim a belső nyomás miatt, mintha ki akarnának esni a helyükről.
Igazad volt, lassan tényleg ott tartok, hogy azt mondom, legyen már vége. Pár
nap és ágyban fekvő beteg leszek, aki katéteren keresztül vizel. Gyönyörű és
bíztató jövő elé nézek. Kénytelen leszek felfogadni egy ápolót, aki a nap
huszonnégy órájában velem lesz és gondoskodik a szükségleteimről.
Magatehetetlenül, a fájdalomtól megbénulva, a saját véremben fuldokolva fogok
meghalni.
Csak
kapcsolgatok a csatornák között, amikor hirtelen megállok egy adásnál.
Angliából, élőben, ott van Thor és harcol, valaki vagy valami ellen. A szívem
olyan hevesen ver az izgalomtól, hogy azt hiszem, menten infarktust kapok.
Talán ő tud nekem segíteni. Talán el tud vinni hozzád. Biztosra kell mennem.
Lehet, hogy csak hazudtál, de tudnom kell, tudnom kell, hogy tényleg tudsz-e
segíteni rajtam, és ha igen, akkor annak mi az ára. Mert azt már megtanultam az
élettől, hogy soha semmi sincs ingyen.
- - Elmegyek. - Hangom határozottan cseng, de
én közel sem vagyok ilyen biztos a tervem sikerében.
Hogy mi is a
terv? Elmenni Londonba, megkeresni Thort és beszélni vele. Egyelőre, ennyi.
Tudom, hogy elég szegényes egy zsenihez képest, de egy óra alatt ennyire
futotta. Jól átgondoltam-e? Persze, hogy nem. A kétségbeesés és a halálfélelem
elég jó motiváció erő, mert abban biztos vagyok, hogy nem akarok meghalni, és
ha az életben maradáshoz le kell paktálnom az ördöggel, akkor azt is megteszem.
- Mégis hová?
– teszi fel a kérdést Pepper. – Tudom, hogy már nem érdekel a céged, de nem
hagyhatsz így itt mindent.
- Londonba –
jön az egyszerű válasz. Közben felkapok egy golyóstollat, és azt kezdem el
vizsgálni.
- Miért?! Nem
láttad a híreket? – Szemei kikerekednek a félelemtől. – Tudom, hogy mostanában
nem vagy önmagad, Tony, de ez még tőled is hatalmas felelőtlenség.
- Tudod,
ilyenkor nagyon szép az idő ott és mindig is meg akartam nézni a Sherlock
Holmes Múzeumot.
- Ne
viccelődj, Tony! Tudom, hogy már nem vagyunk együtt, de attól én még aggódom
érted. Megváltoztál.
- Igazad
lehet. Biztos a diétának köszönhető. Most sokkal karcsúbb vagyok. Szerinted is?
Pepper száját
egy halk beletörődő sóhaj hagyja el. Tudja, hogy nem tud velem értelmes
párbeszédet folytatni, ezért inkább feladja.
- Nagyon
szépen kérlek, vigyázz magadra – suttogja. – Ne csinálj semmi ostobaságot.
Rendben?
- Ugyan, mikor
csináltam én bármi őrültséget? A megfontoltság mintaképe vagyok. – Puszit
nyomok a homlokára. Ez az én búcsúm, mert lehet, hogy legközelebb a halálos
ágyamnál fogunk találkozni, és akkor az én agyam már olyan cseppfolyós lesz,
hogy lehet, hogy meg se fogom ismerni a körülöttem lévőket.
Évekkel
ezelőtt, hirtelen felindulásból vettem egy házat Londonban. Nem tudom, hogy
miért, utálom az esőt és a hideget, de akkor kifejezetten jó ötletnek tűnt. A
ház bútorozva, költözésre készen áll, már csak az a dolgom, hogy leszálljak a
magánrepülőmmel, megkeressem Thort és általa eljussak hozzád. A terv eddig
tökéletesen működik, bizakodó vagyok, mert eddig akármibe fogtam bele, az
sikerült. Még felszállás előtt elindítattam JARVIS-szal egy arcfelismerő
programot, ha a Földön van a hatalmas isten, akkor meg fogom találni.
- Uram,
megtaláltam a keresett személyt!
- Ez
gyorsan ment. – Felvillan a képernyő. Egy biztonsági kamera felvételét látom
magam előtt. Szerencse, hogy London tele van térfigyelő kamerákkal. − Hívj egy kocsit nekem, amint leszállunk, indulok. Kérem a
pontos koordinátákat, és címet.
-
Azonnal, Uram.
Izgatottság
és idegesség uralkodik el rajtam. A szívem hevesen ver, kapkodva veszem a
levegőt, testem remeg, mint a kocsonya, ismerem ezeket a tüneteket. Szinte már
részévé váltak az életemnek, pánikrohamom lesz. Próbálom egyenletesen venni a
levegőt. Lassan ki-be, ki-be, nem olyan nagy ügy, menni fog. Ünneplésre méltó
pillanat, mert mostanában ez már nem használ, most mégis sikerül visszatérnem.
Orromból és a fülemből elkezd folyni a vér, már csak ez hiányzott. Muszáj, hogy
sikerüljön, meg kell találnom téged, még ha hazugság is volt minden egyes
szavad, de te vagy az utolsó reményem. Annak a segítségét kérem, akinek
elkapásában és bebörtönzésében segítettem, de hát én vagyok Tony Stark. Az
életem ennél egyszerűbb már nem is lehetne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése