2014. június 23., hétfő

Lélekkötelék - 1. fejezet: Utolsó esély



Ezzel a történettel felkerült az összes eddig megírt fejezet és történet.

Tony/Loki, 18+, slash, erotikus tartalom, hurt/comfort, dráma, angst
Tony halálos beteg. Utolsó esélye, ha megtalálja azt a személyt, akinek az elkapásában és bebörtönzésében segített. Lokit.

Utolsó esély

Amit látok, az egyszerre elképeszt, elborzaszt és megrémít. Bámulatos, mintha egy házból lépnél ki éjszaka az éjszaka koromsötétjébe. Egy olyan embernek, aki a tudományban és a megmagyarázható dolgokban hisz, ez nagy megrázkódtatás, mintha kiderülne, hogy a Télapó és a Húsvéti Nyuszi létezik. Már az is épp elég, hogy világossá vált: nem vagyunk egyedül. Thor és a lenyalt hajú, pszichopata öccse, Loki, aki minden baj okozója. Miatta vagyok itt, miatta szorítja a mellkasomat a félelem és miatta cipelek egy bombát. A kapcsolat megszűnik a Földdel, itt vagyok a sötétségben, a semmiben, egy óriási bombával, ami képes elpusztítani egy egész várost. Nem tudom, hogy melyik hülyének pattant ki a fejéből ez a briliáns ötlet, de tuti, hogy nem százas az ipse. Én se vagyok normális, mert voltam oly bátor és nemes lelkű, hogy önként vállaltam el ezt a megtiszteltető feladatot. Egy másik világ, egy teljesen más univerzum, és biztos vagyok benne, hogy emberi szem rajtam kívül még nem látott ilyesmit. Ehhez hasonlót eddig csak a Star Trek filmekben láttam. Teleportálás, űrlények, űrhajók, ezek mindeddig csak a filmekben és sorozatokban léteztek, és most itt van minden előttem. Pupilláim tágak, érzem a nyomást, mintha valami belülről akarná összezúzni a testemet, de szemeim csak a távolban lévő hajót látják.  Látom, de az agyam egyszerűen nem képes elhinni, hogy ez a valóság. Én, aki ateista vagyok, rá kell jönnöm, el kell ismernem, hogy istenek léteznek. Thor, Loki és minden, amit eddig mesének, mítosznak hittem, valóságos. Mennyi minden van még, amiben tévedtünk? Megbénít a félelem, nem kapok levegőt. Tudom, hogy meg fogok halni, piszok szerencsésnek kell lennem ahhoz, hogy ezt is túléljem, de hát minden lehetséges.
Megszakad a Földdel a kapcsolat. Nem sikerül felhívnom Peppert, pedig el akarok búcsúzni tőle. Hallani akarom még egyszer, utoljára a hangját. Látom, ahogy felrobban az atombomba, mindent elpusztít maga körül, én pedig zuhanok, és minden elsötétül.
Riadtan ébredek, izzadságtól nedves az egész testem, szemeimmel az üres szobát pásztázom. Amióta megtettem ezt a kis kiruccanást Csodaországba, az álmaim eléggé egyformák és rémisztőek. Mindig ugyanaz.
Ahogy felülök, a lámpa automatikusan felkapcsol, ezzel megvilágítva ez egész szobát. Lenézek a kezemre, ami vörös. Mégis mi a fene történik velem?  Megérintem az arcomat és ijedten veszem észre, hogy valami kurvára nincs rendben. Valami meleg folyik végig az arcomon, és nem kell zseninek lenni hozzá, hogy kitaláljam, hogy mi is az. Hatalmas segítséget ad a folyadék állaga, íze és színe. Vér! Bingó! Megnyertem a fődíjat. Kiugrok az ágyból, de azonnal meg is tántorodom, mert az egész szoba elkezd forogni, mintha egy körhintában ülnék, én pedig csodálkozom, hogy nem hányom el magam. A kezemmel próbálom kitapogatni a falat, neki kell támaszkodnom valaminek, különben eldőlök, mint egy zsák krumpli. Szemeim előtt elhomályosodik, majd kiélesedik a kép. Kis fények táncolnak mindenhol. Ha nem kapcsolódott be a diszkó-világítás, akkor ezek a fények semmi jót nem jelentenek.
- Uram, hívjak orvost, vagy esetleg Miss Pottst? – JARVIS hangja tölti meg a szobát, de én azzal vagyok elfoglalva, hogy lehetőleg sérülés nélkül bejussak a fürdőbe.
- Ne szólj senkinek! – kiabálok, de a hangom erőtlen és rekedt.
- Biztos benne, Uram? – Újabb kérdés, amire nem akarok és nem is érek rá válaszolni.
Szó szerint megrettenek a saját tükörképemtől. Ritka szarul nézek ki.  Az egész arcom, nyakam véres, mintha leöntöttek volna egy vödör festékkel. A megszokott hideg, kékes fény helyett a reaktorom vörös fényben pompázik a rákenődött vértől. Az orromból, a fülemből és a szememből még mindig szivárog. Felemelem a kezem, hogy jobban megvizsgálhassam magamat. Kezemet először az arcomhoz majd a tükörhöz érintem. Kővé meredve bámulok, valószínűleg sokkos állapotba kerültem. Nem tudom, hogy az ijedségtől vagy a vérveszteségtől, talán mindkettőtől. A szememben az erek elpattantak, pupillám tág, minta lefekvés előtt jól beszívtam volna. Az egész szemem vörös és duzzadt.
Akár egy albínó nyúl.
Mi a fene történik velem? – teszem fel a kérdést a tükörképemnek, mintha az tudná a választ.

Egy szemhunyásnyit se aludtam az éjjel. Azzal töltöttem az időmet, hogy a magamból vett mintát próbáltam elemezni, hogy megtaláljam a probléma forrását, mert a csapokat el kell zárni, különben nagy bajok lesznek.
- Úgy gondolom, hogy el kellene mennie egy szakemberhez, Uram.
- Na, ne mondd! – mérgelődök, miközben a tesztek eredményeit nézem.
A testem belülről kezd felrobbanni, az erek elpukkannak és hamarosan belső vérzésbe fogok belehalni. A betegség jelenlegi ütemben halad, akkor rövid időn belül beadom a kulcsot. Nem ez az első eset, hogy a halállal nézek farkasszemet, de most először érzem igazán azt, hogy az égvilágon semmi esélyem.
- Mennyi időm van még? – teszem fel a legfontosabb kérdést.
- Ha ilyen ütemű lesz továbbra is, akkor körülbelül pár hónap, ha sikerül hatékony gyógyszeres kezelést találni, akkor jobb esetben is maximum egy év.
- Fasza – Újra a monitorra nézek és most már biztos, hogy nem lehet semmit se tenni.
- Biztos nem akar telefonálni?
Mégis, minek? Nincs szükségem arra, hogy sajnáljanak, hogy gyengének lássanak, tenni pedig úgyse tudnak semmit. Még én se tudok, pedig zseni vagyok, vagy mi, legfeljebb annyit tehetek, hogy jól lerészegedek a kedvenc italom társaságában. Vicces, hogy legutóbb is pontosan ezt tettem, amikor a halálomon voltam. Akkor se vette észre senki és most se fogja, mert senkinek semmi köze az én halál-drámámhoz. Még Pepper se vette észre, hogy valójában egy leplezett segélykiáltás volt a világ, a barátok felé, akik azt hitték, hogy Tony Stark csak önmagát adja, hogy csak még elcseszettebb, mint általában. Pedig, ha figyeltek volna egy kicsit, akkor észrevették volna, de nem figyeltek, mert egyszerűbb volt így, mert ilyen az emberi természet. Mindig a könnyebb utat választjuk, mert az a kényelmes. Sokkal könnyebb egy elütött kutya mellett elhajtani, mint megállni, betenni a hátsó ülésre és elvinni egy állatorvoshoz. Most én is egy elütött állat vagyok, akin nem látszik, hogy beteg, mert túl makacs ahhoz, hogy kimutassa. Ezért fogok én is meghalni az út szélén.

Három nap telt el azóta, hogy a várost elárasztották a földönkívüliek. A helyreállítási munkálatok megkezdődtek, minden a legnagyobb rendben. A Stark Vállalat hatalmas adományokkal segíti a munkálatokat. Mindent az emberekért! Most pedig elérkezett az a nap, hogy Thor hazavigye elmebeteg öccsét, aki otthon, a Szivárványhídon túl megkapja méltó büntetését. Ha engem kérdeznének, én bezárnám a legmélyebb tömlöcbe és még a kulcsot is eldobnám, de sajnos senki sem kérdezett meg. Loki és bandája hatalmas rombolást vitt véghez, és majdnem sikerült az uralmuk alá hajtani az emberi népet, és mellékesen kilökött engem a saját tornyom ablakán. Van, amit még én sem tudok megbocsátani. Némi elégtétellel szolgált az a pillanat, amikor megtaláltuk a Stark Toronyban, betonba ágyazva, ahol Hulk hagyta. Most pedig S.H.I.E.L.D egyik szigorúan őrzött börtönében ül és várja, hogy végre hazamenjen és megkapja a büntetését. Thor ragaszkodott, hozzá, hogy Asgard törvényei szerint büntessék meg az öccsét. Engem nem igazán érdekel, csak azt akarom, hogy végre tűnjön el innen, lehetőleg végleg, és ha minden igaz, akkor ma lesz ez az emlékezetes nap.

Napszemüvegem mögül nézlek téged. Még így, bilincsben is félelmetes vagy, pedig egy vastag üvegfal választ el tőled, amit elvileg nem lehet áttörni, és még meg is vagy kötözve, de valahogy ez nem nyugtat meg engem. Őrök állnak mellettem, én fogok veled utoljára beszélni, mielőtt Thor elvisz. Vékony, szálkás, fekete bőrruhába bújtatott tested szabályosan rikít fehér falak között. Arcodon néhány apró horzsolás, amit a Hulkkal való találkozásodnak köszönhetsz, de amúgy remek formában vagy. A legtöbben nem így néznek ki a hatalmas brokkolival való találkozás után. Lassan felállsz és elindulsz az üveg felé, majd megállsz előttem, összebilincselt kezedet lazán tartod magad előtt. Végignézel rajtam, mintha a vesémbe látnál azokkal a zöld szemekkel. Enyhén oldalra biccented a fejed, és kérdően nézel rám.
- Oh, csak nem maga Tony Stark látogat meg engem? Minek köszönhetem ezt a megtiszteltetést?
- Csak búcsúzni jöttem. –  A szám gúnyos mosolyra húzódik. – Nyertünk, te szemétláda, most visszamész oda ahonnan jöttél és remélhetőleg, ott fogsz megrohadni a börtönben.
- Valóban? – teszed fel a kérdést, még mindig idegesítően bámulsz. Ajkad gúnyos vigyorra húzódik, és tudom, hogy te már most látod azt, amit senki más. Még szép, hogy nem tudlak átverni, téged, a Hazugságok Istenét. – Valószínűleg te hamarabb fogsz meghalni, mint én.
Döbbenten állok előtted. Tényleg tudod.
- Nem értem, hogy miről beszélsz. - Letagadni mindent, ez az első reakcióm. Nem szabad kiszolgáltatni a gyengepontjaidat az ellenségnek.
- Ugyan már, Stark! Meg fogsz halni, méghozzá hamarosan. Ti halandók olyan törékenyek vagytok. Azt hitted, hogy a páncélod mindentől megvéd majd?
- Nem tudsz megfélemlíteni. Nem hallgatok egy olyasvalakire, akinek minden szava hazugság.
Vigyorod egyre csak szélesedik. Kilátszanak hibátlan fehér fogaid. Lehet, hogy el kéne kérnem a fogorvosod számát? Az ilyen vakítón fehér és hibátlan fogak biztos nem természetesek.
-          Nem hiszel az istenekben pedig láttál engem és Thort. Hidd el, amikor elérkezik az idő, akkor fohászkodni fogsz valakihez, aki képes lesz eltüntetni a fájdalmat, csak az a kérdés, hogy ki lesz imáid tárgya, mert hidd el, az utolsó pár napban azt kívánod majd, hogy legyen vége.
Szégyen, nem szégyen, eléggé berezelek. Remélem, hogy kívülről semmi sem látszik, mert sikerült ékes beszédeddel elhintened bennem a bizonytalanság és a félelem magvait.
- Ne magyarázzon nekem olyasvalaki, aki börtönben csücsül. Remélem, sose látlak többé.
- Ezt a mondatot meg fogod még bánni, mert én vagyok az egyetlen esélyed. Ha eljön az idő, az én nevemet fogod suttogni a halálos ágyadon.
- Azt kötve hiszem. – Sarkon fordulok és elindulok kifelé.

Azóta, hogy utoljára láttalak, csak telnek a napok, és a beszélgetés igazán mély nyomot hagyott bennem. A rémálmok rendszeressé váltak, a kialvatlanság és a folyamatos vérzés miatt az étvágyam a béka feneke alá süllyedt, ezért elkezdtem rohamosan fogyni. A gyógyszerek enyhítik a tüneteket, de a mellékhatások megteszik a dolgukat. Hányinger, a rémálmok mellé alvászavar és a legújabb szerzeményem, a pánikroham. Először a saját fürdőszobámban sikerült produkálnom, aztán mindennapossá váltak ezek az apróságok. Részei lettek a már amúgy is boldog és felhőtlen életemnek. Reggelente arra ébredek, hogy a létező összes testnyílásomból szivárog a vér, napközben próbálom nem elhányni magamat vagy elájulni. A legapróbb dolgok is pánikot váltanak ki belőlem. Érzem, hogy a fejem, a szemem, sőt az egész testem fel akar robbanni. Folyamatos vérátömlesztés, természetesen a legnagyobb diszkrécióval, nehogy véletlenül valaki megtudja, hogy milyen prímán érzem magam. Ahogy halad előre a betegség én úgy távolodok el mindenkitől. A gyengeség és a rohamok miatt nem sok hasznomat veszik a csapatban, ezért fogtam magam és leléptem. Nem magyaráztam meg, hogy miért, egyszerűen közöltem velük, hogy kiszállok. Önző dolog volt? Igen, de ennek ellenére megtettem. A legnehezebb dolog Pepperrel való szakítás volt. Nem bírta a folyamatos részegségemet, az önpusztításomat, ezért állandókká váltak a veszekedések kettőnk között. Állandóan azt hajtogatta, hogy meg fogom ölni magam, ha így folytatom tovább. Fogalma sincs, hogy már rég fél lábbal a sírban vagyok. Végül, kimondta azt, amit én nem tudtam. „Viszlát”. Nem volt hozzá elég bátorságom, hogy megtegyem, inkább kikényszerítettem belőle.
Gyakran gondolok a beszélgetésünkre. Olyan magabiztosan állítottad, hogy te vagy az utolsó esélyem. Mi van, ha igazad volt? Egyre jobban fáj, nem találom a kiutat.

Elérkezett a mélypont, amikor már a gyógyszerek sem segítnek. A TV előtt ülök, kezemben egy üveg vízzel, mert sajnos odáig fajult a dolog, hogy annyira károsodott a májam és a gyomrom a gyógyszerektől és a vérzéstől, hogy semmilyen alkoholt nem ihatok, sőt jóformán csak diétás, pépes vagy folyékony dolgokat eszem, akár egy öregember az idősek otthonában. A kanapén hatalmas kupac véres zsebkendő. Fáj minden egyes porcikám. Úgy érzem, felrobbanok. A görcsök állandó jellegűek lettek. A szemeim a belső nyomás miatt, mintha ki akarnának esni a helyükről. Igazad volt, lassan tényleg ott tartok, hogy azt mondom, legyen már vége. Pár nap és ágyban fekvő beteg leszek, aki katéteren keresztül vizel. Gyönyörű és bíztató jövő elé nézek. Kénytelen leszek felfogadni egy ápolót, aki a nap huszonnégy órájában velem lesz és gondoskodik a szükségleteimről. Magatehetetlenül, a fájdalomtól megbénulva, a saját véremben fuldokolva fogok meghalni.
Csak kapcsolgatok a csatornák között, amikor hirtelen megállok egy adásnál. Angliából, élőben, ott van Thor és harcol, valaki vagy valami ellen. A szívem olyan hevesen ver az izgalomtól, hogy azt hiszem, menten infarktust kapok. Talán ő tud nekem segíteni. Talán el tud vinni hozzád. Biztosra kell mennem. Lehet, hogy csak hazudtál, de tudnom kell, tudnom kell, hogy tényleg tudsz-e segíteni rajtam, és ha igen, akkor annak mi az ára. Mert azt már megtanultam az élettől, hogy soha semmi sincs ingyen.

-         - Elmegyek. - Hangom határozottan cseng, de én közel sem vagyok ilyen biztos a tervem sikerében.
Hogy mi is a terv? Elmenni Londonba, megkeresni Thort és beszélni vele. Egyelőre, ennyi. Tudom, hogy elég szegényes egy zsenihez képest, de egy óra alatt ennyire futotta. Jól átgondoltam-e? Persze, hogy nem. A kétségbeesés és a halálfélelem elég jó motiváció erő, mert abban biztos vagyok, hogy nem akarok meghalni, és ha az életben maradáshoz le kell paktálnom az ördöggel, akkor azt is megteszem.
- Mégis hová? – teszi fel a kérdést Pepper. – Tudom, hogy már nem érdekel a céged, de nem hagyhatsz így itt mindent.
- Londonba – jön az egyszerű válasz. Közben felkapok egy golyóstollat, és azt kezdem el vizsgálni.
- Miért?! Nem láttad a híreket? – Szemei kikerekednek a félelemtől. – Tudom, hogy mostanában nem vagy önmagad, Tony, de ez még tőled is hatalmas felelőtlenség.
- Tudod, ilyenkor nagyon szép az idő ott és mindig is meg akartam nézni a Sherlock Holmes Múzeumot.
- Ne viccelődj, Tony! Tudom, hogy már nem vagyunk együtt, de attól én még aggódom érted. Megváltoztál.
- Igazad lehet. Biztos a diétának köszönhető. Most sokkal karcsúbb vagyok. Szerinted is?
Pepper száját egy halk beletörődő sóhaj hagyja el. Tudja, hogy nem tud velem értelmes párbeszédet folytatni, ezért inkább feladja.
- Nagyon szépen kérlek, vigyázz magadra – suttogja. – Ne csinálj semmi ostobaságot. Rendben?
- Ugyan, mikor csináltam én bármi őrültséget? A megfontoltság mintaképe vagyok. – Puszit nyomok a homlokára. Ez az én búcsúm, mert lehet, hogy legközelebb a halálos ágyamnál fogunk találkozni, és akkor az én agyam már olyan cseppfolyós lesz, hogy lehet, hogy meg se fogom ismerni a körülöttem lévőket.

Évekkel ezelőtt, hirtelen felindulásból vettem egy házat Londonban. Nem tudom, hogy miért, utálom az esőt és a hideget, de akkor kifejezetten jó ötletnek tűnt. A ház bútorozva, költözésre készen áll, már csak az a dolgom, hogy leszálljak a magánrepülőmmel, megkeressem Thort és általa eljussak hozzád. A terv eddig tökéletesen működik, bizakodó vagyok, mert eddig akármibe fogtam bele, az sikerült. Még felszállás előtt elindítattam JARVIS-szal egy arcfelismerő programot, ha a Földön van a hatalmas isten, akkor meg fogom találni.
- Uram, megtaláltam a keresett személyt!
- Ez gyorsan ment. – Felvillan a képernyő. Egy biztonsági kamera felvételét látom magam előtt. Szerencse, hogy London tele van térfigyelő kamerákkal. Hívj egy kocsit nekem, amint leszállunk, indulok. Kérem a pontos koordinátákat, és címet.
- Azonnal, Uram.
Izgatottság és idegesség uralkodik el rajtam. A szívem hevesen ver, kapkodva veszem a levegőt, testem remeg, mint a kocsonya, ismerem ezeket a tüneteket. Szinte már részévé váltak az életemnek, pánikrohamom lesz. Próbálom egyenletesen venni a levegőt. Lassan ki-be, ki-be, nem olyan nagy ügy, menni fog. Ünneplésre méltó pillanat, mert mostanában ez már nem használ, most mégis sikerül visszatérnem. Orromból és a fülemből elkezd folyni a vér, már csak ez hiányzott. Muszáj, hogy sikerüljön, meg kell találnom téged, még ha hazugság is volt minden egyes szavad, de te vagy az utolsó reményem. Annak a segítségét kérem, akinek elkapásában és bebörtönzésében segítettem, de hát én vagyok Tony Stark. Az életem ennél egyszerűbb már nem is lehetne.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése