Lélekkötelék - 2. fejezet: Utolsó pillanat

Itt az új fejezet! Remélem tetszeni fog nektek. Várom a kritikákat. Jó olvasást.

Tony/Loki, 18+, slash, erotikus tartalom, hurt/comfort, dráma, angst
Tony halálos beteg. Utolsó esélye, ha megtalálja azt a személyt, akinek az elkapásában és bebörtönzésében segített. Lokit.

Utolsó pillanat

Jane Foster háza nagyon meghitt és otthonos, ahhoz képest, hogy tudós. A konyhában lévő kerek asztalnál ülök, velem szemben Thor és Jane.

- Bocsi, hogy csak így betörök, de nagyon fontos dologról kell beszélnem veled.

- Hallgatlak – szólal meg Thor és leül az egyik székre. – Barátom vagy, számíthatsz a segítségemre.

- Beszélnem kell a drága elfuserált öcséddel, Lokival. Mielőtt visszavitted volna, mondott nekem valamit.

A velem szemben ülő isten egész teste megmerevedik, és sajnos nem kerüli el a figyelmemet a kék szemekbe költöző szomorúság. Nagyon nem teszik nekem a hallgatása, de jó vendéghez méltóan várok, és nem kezdek el ordítani, hogy szólaljon már meg, pedig legszívesebben üvöltenék. Miss Foster biztatóan a hatalmas szőke isten vállára teszi a kezét és a rossz érzés, amit eddig csak a gyomromban éreztem felkúszik egészen a torkomig. Tudom, hogy valami olyan történt, ami nem fog tetszeni.

- Szeretem a csendkirály játékot, de szerintem itt az idő, hogy végre megszólalj. – Próbálom viccesre venni a figurát, de belül megöl az idegesség. – Hol van, Loki?

- Az öcsém halott. – Hangja tele van bűntudattal és szomorúsággal.

Érzem, hogy nem kapok levegőt, mintha összement volna a szoba, a pánikroham első tünetei. Próbálok uralkodni magamon. Valószínűleg észrevehettek valamit, mert aggódó tekintettel néznek rám.

- Mr. Stark, jól érzi magát? – Jane hangja kellemesen lágy, Peppert juttatja eszembe, ez segít visszatérni.

- Persze, de már mondtam, hogy szólítson Tonynak. – Hangosan, mélyet lélegzek, és egyenesen Thorra nézek. – Hogy halhatott meg? Istenek vagytok, nem?

- Nem vagyunk hallhatatlanok, ugyanúgy élünk és meghalunk, min ti. Loki az életét adta értem, ha ő nem lett volna, akkor a sötétség elnyelte volna mind a Kilenc Világot.

- Ugye, most csak viccelsz? Loki nem lehet halott! – Észre se veszem, hogy megemeltem a hangom és felálltam. Lenézek a kezemre, az ujjaim az egész karom remeg, a szoba ismét parányira zsugorodik, csak elmosódott foltokat látok magam előtt. Szabálytalan a légzésem, szaporán ver a szívem és csak egy szó visszhangzik a fülemben, egyre hangosabban, hogy „halott”.

- Tony, jól van? – Kérdések sokasága, de csak alig néhány jut el a tudatomig.

Érzem, hogy valami meleg csorog végig az arcomon, biztos vér, abból ítélve, hogy egy hangos női sikolyt hallok. Puffanás és tompa fájdalom, valószínűleg elterültem a földön. Biztos gyönyörű látványt nyújthatok. Egész testem fáj, minta belülről feszülne. Valaki üvölt, de már percek óta, de olyan hangosan, hogy nem bírom hallgatni. De hisz ez én vagyok. Én üvöltök, a fájdalomtól.  Az elmosódott masszából és zúgásból egybefüggő függöny keletkezik. Elzár engem a külvilágtól. Már nem tudom, hogy hol vagyok, se azt, hogy mi történik, csak azt tudom, hogy pokolian fáj, és csak azt akarom, hogy legyen már vége. Életemben először imádkozok. Sose hittem egy felső hatalomban, mindig is úgy gondoltam, hogy az emberek maguk felelősek a sorsukért, senki sincs ott, hogy irányítson, ha elbasztál valamit, akkor azt te tetted, ne fogd egy nem létező valakire. Mégis most azon kapom magam, hogy éber tudatom utolsó másodpercnyi szikrájával, imádkozok hozzád. Könyörgök neked, hogy mulaszd el, így vagy úgy, de kérlek, vess véget ennek.

A fertőtlenítő szag szúrja az orromat, ismerem ezeket a szagokat, kórházban vagyok. Oda vittek, ahova nem akartam kerülni. Minek feküdjek itt, ha úgyse tehetnek értem semmit. Az egyetlen esélyem halott, így én is megyek utána. Mindenem zsibbad és kótyagos a fejem, valószínűleg morfiumot adtak be nekem. A végső stádiumos rákosok is ezt kapják, így elviselhetőbb. Ahogy egyre tisztábban érzékelem a külvilágot, meghallom az orvosi berendezések idegesítő csipogását, a folyosóról beszűrődő zajokat. Egyszerre idegesít és mégsem, minta nem is itt lennék, hanem valahol máshol. Féli itt, félig ott. Úgy érzem, hogy elég bátor vagyok ahhoz, hogy körbenézzek, de a szememet bántja a neon fehér fénye. Oldalra fordítom a fejem és megpillantom Thort. Hatalmas teste alig fér el a kis orvosi széken. Aggódó kék szemével engem bámul, mellette Jane ül, szintén kétségbeesett ábrázattal és könnyes szemekkel. Ezt akartam elkerülni, hogy sajnáljanak, nem akarom, hogy így lássanak, ilyen állapotban

-  Mi történt veled? – aggódó mély hangja bántja a fülemet, legszívesebben rá szólnék, hogy fogja be a száját, de csak összeszorítom a szememet.

Nem válaszolok, most rajtam a sor, hogy a némát játsszam. Kopognak az ajtón, egy fehér köpenyes férfi sétál be rajta. Olyan ötvenes éveiben jár, haja már ősz, rám szegezi tekintetét.

- Kérem, fáradjanak ki, amíg megvizsgálom a beteget – szólal meg és az ajtó felé int. Thornak nem akaródzik menni, de végül Jane unszolására csak elhagyja a szobát.

- Üdvözlöm Mr. Stark. A nevem Richard Forest, én vagyok a kezelőorvosa. Mikor behozták végigfuttattunk egy sor vizsgálatot, vért vettünk öntől, de még nem tudtuk kideríteni, hogy mi okozza az erek elpattanását és a belső vérzést.

- Nahát, Doki! Elárulok egy titkot, zseni vagyok, ha én nem jöttem rá, akkor maga se fog, most pedig szeretném vissza kapni a cuccaimat és hazamenni.

- Maga megőrült? Arról szó sem lehet, folyamatos megfigyelés alatt kell tartanunk! – Olyan heves az ellenkezése, hogy az már vicces.

- Mégis minek? Eddig is ezeket a tüneteket produkáltam, úgyis meg fogok halni. Nem fogom az utolsó napjaimat kórházban tölteni.

- Nem mehet sehova! – Hangja erőteljes, megáll az eszem, ez a hülye kiabál velem.

- Na, idefigyeljen, eddig igazán türelmes voltam. Amerikai állampolgár vagyok, méghozzá nem is akárki, ismerem a jogaimat, ha nem enged el, beperelem magát és az egész kórházat. Jogom van ott megdögleni, ahol akarok!

A betegség miatt sokkal ingerlékenyebb vagyok, hamarabb dühbe gurulok. Vagy ez nem is a betegség, inkább a félelem miatt van? Hisz mind félünk a haláltól, az ismeretlentől. Nem egyszer elég közel kerültem ahhoz, hogy a másvilágra kerüljek, de sose léptem át azt a bizonyos határt, így nem igazán tudom, hogy mi következik. A sötétség után lesz fény, alagút, angyalkák vagy tényleg megszűnünk létezni? Félek az ismeretlentől és mégis, valamilyen szinten már várom. Talán beletörődtem? Sose voltam az a fajta, aki könnyen feladja a harcot, ha valamit akartam, azt meg is szereztem. Élni akarok, akarom az életet, de hiába vagyok tudós, zseni, a halált én se tudom megállítani. Elérkezik az a pillanat, amikor rá kell döbbenned, hogy az életed mulandó, hogy annyi mindent nem tettél meg és már nem is fogsz, hogy az idő kifolyik a kezedből, egyre gyorsabban telik és nem tudod megállítani. Akkor mégis miért van ott az a talán? Mert, ha meghalok, akkor vége lesz mindennek. Elmúlik a fájdalom a folyamatos vérzés, a pánikrohamoknak és a rémálmoknak is vége lesz. Talán, akkor újra nyugodt leszek.

Miután jól összevesztem a londoni kórház doktorival, haza engedtek. Maga volt a cirkusz, nem akartak elengedni, én meg fenyegetőztem perrel, jogokkal, Thorral és Hulkkal, végül, ahogy számítani lehetett rá, én kerültem ki győztesen, hála a csodálatos meggyőző képességemnek. Kénytelenek voltunk egymásnak búcsút mondani. Elengedtek. Eléggé idegesítő, hogy nem hagyják az ember fiának, hogy békében feldobja a talpát ott, ahol neki kényelmes. Nem akarom, hogy egy csapat orvos bökdössön, mert milyen csodás felfedezés lenne, ha rájönnének ennek a furcsa betegségnek a gyógymódjára. Gyerek korom óta utálom a kórházakat, rosszul vagyok már csak attól, ha az épületre nézek, nem hogy huzamosabb ideig a vendége legyek. Gondolataim eléggé szétszórtak, csapongok. Sokszor hol a múlt, hol pedig a jelenre gondolok, de a jövőre sose, mert az már nincs. Vagyis a távoli jövő, a közelire pedig végképp nem akarok. Ami nagyon furcsa, hogy egyre többet gondolok rád, az utolsó beszélgetésünkre. Észre se vettem, hogy ilyen jól megfigyeltelek azon a napon, pedig élénken él az emlékemben minden egyes karcolás az arcodon. Hosszú fekete hajad, hófehér, ruganyos bőröd, hosszú vékony ujjaid. Vajon milyen lenne, ha azok a finom ujjak engem érintenének, szád, ami mindig gúnyos vigyorra húzódik, engem csókolna? Nem tudom, hogy mikor kezdtem el rólad fantáziálni? Egyszer csak megtörtént, talán azért, mert itt a végén, már nincs mit titkolnom magam előtt. Sose titkoltam, hogy mind két nemhez vonzódom. Pepperrel való kapcsolatom volt az egyetlen normális kapcsolat. Miért vonzódok hozzád? Le akartad igázni a Földet, az otthonomat. Kilöktél a saját tornyom ablakán. Sokat gondolkodtam, rájöttem, hogy talán azért találtalak a kezdetektől fogva vonzónak, mert sokban hasonlítunk, de ez már nem számít. Te már halott vagy, én pedig nem sokára követlek. Ha valamilyen csoda folytán életben maradnék, megragadnám a kínálkozó alkalmat, úgy élnék, hogy nem érdekel senki és semmi véleménye, nem mintha eddig érdekelt volna, de csak egyszer élünk. Mondjuk, ha netalántán összefeküdtem volna veled, bár nem hiszem, hogy egy félisten annyira lealacsonyodna, hogy egy halandó férfit választana szeretőjének, de tételezzük fel a játék kedvéért, akkor is titokban tartottam volna. Hogy miért? Mert te vagy Loki, aki szolgaságba akarta taszítani az emberi fajt. Nem egy jó pont, ha olyannal fekszel le, aki veszélyt jelent rád és az egész világra.

A sötét beszippant, fojtogat, nem enged. Látom magam előtt a végtelent és tudom, hogy csak egy kis porszem vagyok, egy csepp a tengerben, senki, jelentéktelen. Látom magam előtt az űrhajót, megszűnt a kapcsolat, minden eltűnik és én félek, rettegek.

Saját kiabálásomra ébredek.  Oldalra fordítom a fejem, a párna csupa vér, minden mozdulat fáj, nem bírok felkelni.

- JARVIS, fényt! – Hangom rekedt az előbbi ordítástól. Régebben az MI mindig megkérdezte, hogy hívja-e az orvost, de közöltem vele, hogy szükségtelen.

A lámpa bevilágítja az egész szobát. Nem tudom, hogy csak percek, vagy órák óta fekszek, de az eddig gyors felkelés az elmúlt pár napban kínlódássá változott. Lassan, csiga mozdulatokkal ülök fel és próbálok nem hányni, mondjuk nincs is mit. Napok óta nem ettem. Már a gyógyszert se szedem, nem használ, a fájdalom állandó társammá vált. Nem halogathatom tovább, fel kell vennem egy megbízható, diszkrét ápolónőt, sajnos odáig fajult a dolog, hogy a gyomrom tropára ment, így vénás táplálásra fogok szorulni.

Már meg sem lepődök a tükörképemtől. Ha a töménytelen mennyiségű vért letakarítom magamról, akkor megpillanthatom fehér bőrömet, amit apró kis lila, piros foltok borítanak, az elpattant erek. Szemem alatt csinos kis fekete karikák, ami az alváshiány számlájára írható. Lehámozom magamról a boxert, amiben aludtam és beállok a zuhany alá. Hátamat a hideg csempének támasztom, csak hagyom, hogy a meleg víz lemossa rólam a vért és az izzadságot. Fejem hasogat, minden egyes porcikám fáj, kínszenvedés már az is, ha levegőt veszek.

Tiszta alsóneműt húzok magamra és felveszem a kedvenc piros köntösömet. Pár napja szereztem be, mert rá kellett jönnöm, hogy az brit éghajlat merőben más, mint otthon. Sajnos hiába a fűtés és a kandalló, fázok. Lehet, nem lennék ennyire fagyos, ha nem lennék beteg, ennyire legyengült, de a köntös puha és megnyugtat, jobban érzem magam tőle. Hirtelen éles fájdalom hasít végig az egész testemen. Érzem, hogy vérzek, de nem bírok mozdulni, vagy megszólalni, egy árva hang se jön ki a számon. A földön fekszem, látom, ahogy a véremet beissza a bézs szőnyeg. Próbálom megmozdítani a kezemet, de nem megy, megbénultam. Szólni akarok JARVIS-nak, hogy hívjon mentőt, de nem megy. A félelem eluralkodik rajtam, szívverésem szapora és légvételem rendszertelen, gyors, pánikrohamom van. Már csak ez hiányzott. Egyre csak folyik és folyik a vér. Fázok, annyira fázok, az egész testemet rázza hideg. Félek, annyira félek. Bámulom a foltot, érzem a számban a vér fémes ízét, nem tehetek semmit. Itt fogok megfulladni a saját véremben. Magamat pusztítom el. Magam vagyok, nem akarok egyedül lenni. Nem akarok egyedül meghalni. Édes, Istenem, kérlek. Nem akarok még meghalni, nem most, nem így. Már nem érzem a fájdalmat, már nem zavar a hideg, ellenkezőleg, kellemes, valamiért megnyugtat.  Valószínűleg sokkot kaptam, már nem tart sokáig, a testem blokkolja az agyamat, hogy ne érezzem a fájdalmat, a hideget, próbálja életben tartani magát. Legszívesebben rászólnék, hogy fejezze be, felesleges. Minek igyekszik elkerülni az elkerülhetetlent? Igazad lett, egy felsőbb hatalomhoz imádkozok, tudom, hogy nem hallasz, hogy halott vagy, de én mégis hozzád fohászkodok. Nem tudsz segíteni, ha tudnál valószínűleg, akkor se akarnál, de én még is hozzád könyörgök. Kérlek, állítsd meg ezt, a fájdalmat. Bármit megteszek, bármit megadok, csak vess véget ennek. Egyedül vagyok, annyira félek, kérlek, hadd ne kelljen meghalnom, de ha nincs más választásom, küldj valakit.  Annyira szánalmas vagyok, hogy az már nevetséges. Egy halott, pszichopata félistenhez imádkozok. Ennél rosszabb már nem lehet. Valószínűleg, már nem jut elég vér az agyamba, ezért gondolkodok ilyeneken, ezért imádkozok hozzád.

- Kérlek, Loki – suttogom, ennyit sikerül kinyögnöm. Lehet, hogy ki se mondtam csak gondoltam.

Sőt biztos, hogy nem mondtam, ki mivel semmi erőm nincs, nem bírok, nem tudok mozogni.

Lassan minden elhomályosodik, a tartalék erőmet is felemésztem. Itt a játszma vége, be kell látnom, hamarosan meghalok. Mielőtt végleg elveszíteném a kapcsolatot a külvilággal, lépteket hallok. Biztos, hallucinálok. Senki sincs itt, mégis ki jönne ide? JARVIS nem értesítette a mentőket. Vagy mégis? Az illető közeledik, megáll közvetlenül mögöttem. Lehet, hogy rabló, de el is vetem az ötletet, ide lehetetlenség betörni. Hallom a ruha suhogását, megborzongok, de nem tudom mitől. Hűs tenyér, finom ujjak érintik a homlokomat. Annyira jólesik, megkönnyebbülés lesz úrrá rajtam. Köszönöm. Nem vagyok egyedül.

-  Helló, Anthony – Hangodtól libabőrös leszek, tudom, hogy te vagy, de ez lehetetlen. – Hiányoztam?