Jég kék jövő - 7. fejezet: Ég veled

Hahó! Nagyon gyors vagyok. Ugye? :D Itt az új fejezet. Jó olvasást és várom a kritikákat!

Thor/Loki, 18+, slash, erotikus tartalom, hurt/comfort, angst, sötét, dráma
A történet a Thor - Sötét Világ után játszódik. Loki súlyosan megsérül, ezért Thor hazaviszi Asgardba. Thor reméli, hogy visszakaphatja rég elveszett öccsét.

Ég veled

Szapora léptekkel haladunk a fáklyákkal megvilágított folyosón, szokásos fekete-zöld bőrruhád második bőrként feszül a testedre. Még mindig a tegnap hatása alatt vagyok, hagytad, hogy közel kerüljek hozzád, úgy aludtál el, hogy engedted, hogy öleljelek. Szeretném, ha ez így maradna, ha minden éjjel veled feküdhetnék le és minden reggel melletted ébredhetnék fel, azt akarom, hogy ez az érzés, ami a szívemben van állandó, örök legyen. Azt akarom, hogy örökre mellettem maradj. Minden nap, minden percben érinteni akarlak. Tudom, hogy a köztünk lévő bizalom még nagyon törékeny, hogy könnyen eltűnhetsz mellőlem, ezért engedem, hogy te dönts, hogy te irányíts, mert így biztonságban érzed magad. Remélem, hogy anyánktól való búcsúzás valamelyest segített rajtad. Nem hagyhattam, hogy életed végéig magadat hibáztasd, hogy ez az önvád megmérgezze a lelkedet. Tegnap este a karjaim közt sírtál. Vajon mikor sírtál utoljára? Mikor engedted utoljára szabadjára az érzelmeidet? Mondd, te mit érzel irántam? Ugyan azt a vad szenvedélyt, szeretetet, mint én? Ha most rád nézek, arcod nyugodt, ajkaidon elégedett mosoly játszik. Minek örülsz ennyire? Félek magammal vinni téged Midgardba, de itt se hagyhatlak. Könnyen elveszíthetem a bizalmadat, ha nem vetek véget a Jane-nel való kapcsolatomnak. A legfontosabb te vagy, mindig te voltál és leszel. Ezen senki és semmi nem változtathat. Ez a világ rendje.

- Rendben, és most merre? – teszem fel a kérdést, és várakozóan rád nézek.

- Miért engem kérdezel? Várjunk csak, azért viszel magaddal, mert magadtól nem tudod elhagyni Asgardot. – Az arcodon lévő elégedett mosoly átvált gúnyosba.  – Már megint hozzám fordulsz segítségért? Jaj, drága Thor. Mihez kezdenél nélkülem?

- Nem azért viszlek magammal, mert a segítséged kell, hanem azért, mert így biztonságosabb.

- Nekem vagy nekik? – Vigyorogva biccentesz a mellettünk elhaladó őrök felé.

- Mindenkinek. – A válaszom eléggé diplomatikus, így senkit se sértek meg vele, meg nem is vagyok biztos benne. A seb szinte teljesen begyógyult, az erőd is visszatért. Nem tudom, hogy ki árthatna így neked. Be kell vallanom magamnak, hogy egyszerűen csak magam mellett akarlak tudni.

Kint fúj a szél, mi egy hasadék szélén állunk és bámulunk a sötét mélybe. A gyomromban lévő hatalmas görcs jelzi, hogy nem igazán teszik neki az ötlet, és az se, amire készülsz. Lentről hűvös szél fúj, tépi a hajamat, rád nézek, de csak vigyorogva állsz.

- Ugye nem gondolod komolyan, hogy leugrunk? – Hangom feszült és még egyszer lepillantok a végtelenbe. – Mi van, ha tévedsz?

- Bízhatnál bennem egy kicsit jobban. Legutóbb se hittél nekem és mégis átvittelek, nem?

- Már megbocsáss, de amikor legutóbb megbíztam benned leszúrtál, és ne felejtsük el, hogy imádsz hazudni.

Nem veszed zokon a szavaimat, vigyor az arcodon csak szélesedik, míg meg nem jelenik hófehér fogsorod. Lepillantasz a mélybe, majd rám.

-  Csak utánad. – Előzékenyen helyet engedsz nekem az ugrásra.

Csak állok a peremen összeszorított fogakkal. A kétely mardossa a lelkemet. Bízhatok benned? Mi van, ha az egész csak hazugság? Minden hazugság, a könnyek, az ölelés. Mi van, ha leugrok és meghalok? Nem akarom, hogy hazudj nekem. Bízni akarok benned. Akkor miért nem merek leugrani? Figyelem, ahogy az apró kavicsok lepotyognak. Nagyon mély lehet, mert nem látom az alját, azt se hallom, ahogy a kövek földet érnek vagy csobbannak. Van egyáltalán valami az alján? Jókedvű kuncogást hallok a hátam mögül. Mikor kerültél mögém? Az előbb még mellettem álltál.

- Tudod mit, majd én segítek. – Erős lökést érzek, a meglepettségtől egyszerűen csak előre bukok, bele a mélybe.

- Loki! – kiabálok rémülten. A fény apró ponttá zsugorodik, már nem látlak téged.

A feketeséget felváltja a szivárvány minden színe. Tényleg átjáró, bíznom kellett volna benned.

Egy kihalt temető kellős közepén térek magamhoz. Régi, kopott sírok mindenhol. Lassan feltápászkodok és téged kereslek. Hirtelen megjelensz a semmiből, arcod nyugodt, szinte érzelemmentes, de amint megpillantasz, újra megjelenik a gúnyos mosoly.

- Legközelebb szólj!

- Úgy vettem észre, hogy segítségre volt szükséged, én csak lendületet adtam neked.

Ahogy kiérünk a sírkertből, emberek jelennek meg, furcsán néznek ránk, engem biztos felismernek, lehet, hogy téged is. Nem akarom, hogy megtudják, hogy itt vagy. Nem kéne itt lenned. Megígértem, hogy soha többé nem teszed be a lábad Midgardba. Ahogy haladunk, egyre több az ember, egyre több a kíváncsi tekintet. Szinte biztos vagyok benne, hogy többen felismertek, mert rémülten kapják a szájuk elé a kezüket. Nincs szükség a felfordulásra. Behúzlak az egyik sikátorba, testemmel takarlak el téged.

- Nem mintha én nem akarnám, de szerintem sem a hely sem az idő nem a megfelelő erre. – Hangod tele van jókedvvel és testedet hozzá nyomod az enyémhez, amire én azonnal reagálok. – De, tudod, semmi jónak nem vagyok az elrontója.

- Hallgass, Loki! – szólok rád, de továbbra is csak vigyorogsz. – Észre fognak venni.

- Nem gondolod, hogy már késő emiatt aggódnod?

- Jane háza nincs messze. Vegyél fel valami kevésbé feltűnő alakot és várj meg itt.

- Csak nem szégyellsz, Thor?

- Kérlek, Loki! Most az egyszer hallgass rám és ne csinálj bajt. – Könyörögve kérlek, és csak remélni tudom, hogy hallgatni fogsz rám. – Nemsokára jövök, kerüld a feltűnést.

Arcodról eltűnik a mosoly, olyan sima lesz és kiismerhetetlen akár egy maszk. Nem tudom, hogy mi váltotta ki belőled ezt a reakciót. Zöld szemed végig néz rajtam, de nem szólsz semmit.

-  Azt mondtad, menned kell. Mire vársz. A halandó nőd már biztos vár.  – Hangod olyan nyugodt, de a szemeid beszélnek. Dühöt látok és valami mást, amit először nem tudok felismerni. Szorít az idő, mennem kell, minél tovább állunk itt, annál több lesz a bámészkodó.

Már Jane háza előtt állok, amikor belém hasít a felismerés. Féltékeny vagy. Amit láttam a szemedben az színtiszta féltékenység volt. Azért voltál mérges rám, mert egyedül megyek, téged pedig ott hagylak. Milyen ostoba gondolataid lehetnek most? Mire gondolsz, mit csinálok? Lehet, hogy azt hiszed, hogy végül kibékülök Jane-nel, téged pedig elhagylak? Milyen ostobaság, hisz sose tenném ezt veled. Még egyszer nem. Sokszor elkövettem azt a hibát, hogy másokat választottam helyetted, de most tudom, hogy ki a legfontosabb. Tudom, hogy kit kell választanom, hogy kit kell megvédenem bármi áron. Téged. Hát nem látod, nem érzed, hogy mennyire szeretlek? Vagy egyszerűen nem mered elhinni, hogy téged is szerethet teljes szívével valaki.

Már percek óta csak állok az ajtó előtt, mert nem merek bemenni. Nem tudom, mit mondjak, hol kezdjem. Oly rég óta vár rám, nem akarom tönkre tenni, de meg kell tennem. Próbálok halkan kopogni az ajtón, de így is hangosra sikeredik. Sietős léptek, csörömpölés, zár kattanása és megpillantom a már jól ismert arcot. Ugyan úgy néz ki, mint néhány nappal ezelőtt. Ugyanazok a szemek, ugyanaz a kedves mosoly.

- Thor!  - kezét nyakam köré kulcsolja, úgy ölel engem szorosan. – Azt hittem, hogy sose jössz vissza. Annyira örülök, hogy itt vagy.

Bátortalanul ölelem meg én is. Gyomrom görcsbe rándul, számban érzem az elválás keserű ízét. Hogy mondjam el neki. Össze fogom törni a szívét. Olyan sokáig várt rám. Nem akarom bántani, de ha nem teszem meg, akkor egy számomra sokkal fontosabb személyt fogok elveszíteni.

- Sajnálom, Jane. – Hangom rekedt és halk, szinte csak suttogom a szavakat.

- Ugyan, nem voltál olyan sokáig távol. Ugye mindent el tudtál rendezni? Hogy van Loki?

A neved hallatán még rosszabbul érzem magam. Nem mondhatom meg neki, hogy miattad hagyom el. Nem tudhatja meg, hogy egy férfi, akit egykor testvéremként szerettem most a szeretőm lett. Búcsúzni jöttem, mégse tudom rávenni magam. Szánalmas vagyok, de nem akarom látni a könnyeket.

- Jane, beszélnünk kell. – Komor tekintettel fordulok felé, arcáról eltűnik a mosoly, aggodalom ül azokban a szép, meleg szemekben.

- Mi a baj? Gyere, ülj le – mondja kedvesen és a kerek asztal felé terel.

- Sajnálom, Jane. – Hangom elcsuklik, nem merek rá nézni. Nem tudok beszélni, a szavak valahogy eltűnnek, pedig tudom, hogy ki kell mondanom

- Thor, kezdesz megijeszteni. Mi a baj?

- Sajnálom, tudom, hogy mennyi ideig vártál rám, hogy visszatérjek hozzád, de nem lehet. Búcsúzni jöttem.

Döbbenten néz rám, először nem fogja fel a hallottakat, aztán megindulnak a könnyek.

- Ezt nem értem. Azt mondtad, hogy mindent elrendezel otthon és visszajössz. Mi történ odaát, hogy meggondoltad magad?

- Nagyon szeretlek, de van valaki, aki fontos számomra. Nem hagyhatom magára.

- Asgardi, ugye? Szereted őt, szerelmes vagy belé? Biztos nagyon szép és lássuk be, te sokkal tovább élsz, mint én, amikor én már öreg leszek, te ugyan olyan leszel, mint most. Biztos nem akarod látni a ráncos arcomat.

- Jane, hagyd ezt abba. Szeretlek, fontos vagy nekem. Én tényleg vissza akartam jönni hozzád. Akartam ezt kettőnk közt, de…

- Találkoztál vele.

- Újra találkoztam vele. Elhagytam őt, de most újra itt van mellettem. Nem engedhetem el. Nem csalódhat bennem. Kérlek, értsd meg.

Nézem a könnyáztatta arcot és eszembe jut, hogy vajon te most mire gondolsz. Remélem nem csináltál semmii ostobaságot.

- Látjuk még valaha egymást? – Jane hangja szinte suttogás. Mintha mérföldekre lenne tőlem. Vérzik a szívem, de meg kellett tennem.

Majd talál egy olyan halandó férfit, akivel összeházasodik, gyerekei lesznek, megöregszik. Meg tudja adni neki mindazt a szeretetet, amit én nem tudok. Amit csak neked tartogatok.

- A Föld és te is továbbra is a védelmem alatt álltok. Vigyázni fogok rád, ezt tudnod kell. –  Felállok és csókot lehelek homlokára. Itt a búcsú ideje.  – Ég veled, Jane Foster.

Csak reménykedni merek, hogy nem csináltál felfordulást. Eddig minden békés és nyugodt. Jane háza előtt állok, nem látok se égő házakat, se menekülő embereket, semmi olyat, ami aggodalomra adna okot. Mégis van egy rossz érzésem. Valahol mélyen érzem, hogy nem stimmel valami. Megpillantok a szemben lévő háznál pár férfit, a járókelők miközben elhaladnak, megbámulnak valamit, vagy inkább valakit, főleg a férfiak. Először nem értem, hogy miért zavar, de ahogy közeledek, megvilágosodok. Szaporábbra veszem a lépteimet, szinte futok. A kocsik rám dudálnak, de engem nem érdekel. Legszívesebben jól megráználak. Mindenki téged néz, minden férfi és nő téged vetkőztet a tekintetével. Bosszú vezérel, mert otthagytalak egyedül? Egyre tisztább az alakod. Hosszú hajad egészen a hátad közepéig ér. Fekete magas sarkú van a lábaidon. Fekete bőrnadrág simul karcsú lábaidra, méregzöld fűző emeli meg már amúgy is dús kebledet. Arcodon elégedett vigyorral figyeled minden mozdulatomat. Tudod, hogy majd felrobbanok a dühtől és a féltékenységtől. Arcod gyönyörű, nőies, de te vagy, ugyanaz a csontos arc, ugyanaz a fehér bőr, a főbb vonások ugyanazok. Akár férfi vagy, akár nő, a testem ugyan olyan vággyal reagál, mert te vagy az.

- Azt mondtam, hogy kevésbé feltűnő! – suttogom a füledbe, miközben megragadom a csuklódat.

- És én úgy tettem, ahogy kérted. – Enyhén oldalra biccented a fejed.

– Jól szórakozol ugye?

- Arra kértél, hogy ne csináljak bajt, és hogy vegyek fel egy olyan alakot, amiben nem ismerhetnek rám. Minden kérésednek eleget tettem.

Halkan felsóhajtok, de a csuklódat nem engedem el. Végül is nem történt katasztrófa és a dühöm is inkább a féltékenységből fakad. Továbbra is mi vagyunk a középpontban, vagyis inkább te. Esküszöm, ha még valaki rád néz, kinyomom a szemét. Sose akartam bántani nálam gyengébbet, de te ezt hozod ki belőlem, mert az enyém vagy. Hirtelen rántasz rajtam egyet, én pedig feléd dőlök. Ajkaid vadul tapadnak az enyémhez, nem finomkodsz, nem kész, csak követelsz, én pedig megadóan utat engedek a nyelvednek. Beletúrok hosszú fekete hajadba, miközben elmélyítem a csókot. Annyira imádom az ízedet. Lassan szétválunk, elengedem csuklódat, hátrébb lépek. Zihálva veszem a levegőt, ajkaid elégedett mosolyra görbülnek, szemeid csillognak a vágytól. Ha rám nézel, pontosan ezt látod te is. Ugye látod?

- Szóval ő az, akit szeretsz. – Egész testem megfeszül, mikor meghallom Jane összetört hangját. – Magaddal hoztad.

Először Jane-re, majd rád nézek, szemedben látom azt a jellegzetes szikrát, amit csak akkor látni, ha egy csínyed jól sikerül. Tudtad, hogy ott van. Tudtad, hogy utánam jött. Direkt csókoltál meg, felfordulást akartál okozni, azt akartad, hogy fájjon. Rám nézel, nem fordítod oldalra a fejed, csak engem figyelsz, szinte felfalsz a tekinteteddel. Mondani akarsz valamit, olyasmit, amit szavakkal képtelen vagy kifejezni. Aztán rájövök, azért tetted, hogy Jane értse, soha többé nem fog visszakapni, mert előbb ölsz meg engem, mint, hogy máshoz legyek hűséges.

- Gyönyörű vagy – suttogja. Észre se vettem, hogy mellénk ért. – Legalább tudom, hogy nem versenyezhetek veled.  Jaj, illene bemutatkoznom, Jane Foster.

- Tudom. – Hangod dallamos, lágy, ugyanolyan igéző, mint mindig. – Már találkoztunk.

Eltátom a számat, próbálok jelezni neked, hogy te pedig fogd be a tiédet, de erre a kísérletemre csak a gúnyos mosoly kiszélesedése a válasz.

- Hogyhogy ismerlek? Annyira ismerősnek tűnsz. Az arcod, ez a mosoly.

- Kedvellek, halandó, de én nyertem.

- Loki – suttogja a neved, és te elégedetten nézel rá és rám.

- Te szerelmes vagy a saját öcsédbe?  - Jane döbbent hangja megváltozik valami olyanná, amit nem szívesen akarok hallani. Undorodva néz ránk.

- Ő nem a vérszerinti testvérem, örökbe fogadtuk.

- Nem akarom ezt hallani. Érte hagytál el? Tudom, hogy szereted, de ő akkor is a testvéred, együtt nőttetek fel!

- Jane, kérlek. Ne haragudj, ne gyűlölj.

- Szeretlek, Thor és egyszer képes leszek elfogadni a döntésedet, de most nem megy. Nagyon fáj. – Hátat fordítasz nekem és átszaladsz az út túloldalára. Nem nézel vissza és én tudom, hogy örökre elveszítettelek. Nekem is fáj, hisz egy nagyon jó barátot, egy egykori szerelmet veszítettem el. Nem szólsz semmit, türelmesen vársz, míg én a távolodó női alakot figyelem. Szótlanul követlek az utcán, te tudod, hogy merre kell menni. Magamban mondok búcsút annak a jövőnek, mait nem valósítok meg, de nem bánom, mert te velem vagy. Némán nézel magad el, arcod merev, ajkaidat vékony vonallá préseli a harag. Miért vagy mérges? Hisz téged választottalak. Veled maradok. Hosszú, tintafekete tincseidet tépázza a szél, arcod kipirosodott, de a zöld szemedben vad tűz lobog. Bemegyünk egy régi elhagyatott épületbe. Az ablakok be vannak deszkázva, mindenütt por és pókháló. Régen kocsma lehetett. Felemeled a kezed magad elé, am másikkal az én csuklómat kapod el, de olyan erősen szorítod, hogy felszisszenek. Veszel egy mély lélegzeted, tested elernyed, ajkaidon olyan mosoly jelenik meg, amit csak régen gyermekkorunkban láttam. Az öröm okozta mosoly.

Apró zöld fény jelenik meg előttünk és te elindulsz, magad után húzol engem. Nem mondasz semmit, egyszerűen eltűnsz, én pedig követlek. Követlek akárhová mész, bízom benned, mert téged választottalak. Tudnod kell, hogy bármit feladnék érted, az életemet adnám, pont úgy, ahogy te tetted. Elengedtem azt a nőt, akit szerettem, mert téged, az életemnél is jobban szeretlek. Szembe fordultam apámmal, hogy téged megvédjelek. Minden egyes döntésem csak a te érdekedet és biztonságodat szolgálta. Elengedtem őt, lemondtam mindenről, mert téged nem tudnálak elengedni, rólad sose tudnék lemondani. Ezt tudnod kell, érezned kell. Hogy mutassam ki? Hogy mutassam meg?