Lélekkötelék - 3. fejezet: Mi az ára?

Itt az új fejezet! Merengőre nagyon nehezen került fel, Sokáig tartott elbírálni. Ide pedig azért, mert mobil netem van és lekorlátozták :( Jövőhét hétfőtől újra rendesen lesz, addig pedig csak éjfél után van net :(

Tony/Loki, 18+, slash, erotikus tartalom, hurt/comfort, dráma, angst
Tony halálos beteg. Utolsó esélye, ha megtalálja azt a személyt, akinek az elkapásában és bebörtönzésében segített. Lokit

Mi az ára?

Nem merek hinni a fülemnek. Thor azt mondta, hogy meghaltál, márpedig a halottak nem kelnek életre és nem érintik meg az embert. Sose imádkoztam senkihez, de lehet, hogy máskor is meg kéne tennem. Nem tudom, hogyan, de meghallottál, megláttál. Senki se tudta, hogy haldoklok, hogy beteg vagyok. Thor és Jane is csak az utolsó pillanatban jöttek rá, de csak azért, mert sikerült produkálnom előttük egy pánikrohammal egybekötött vérzést. Mégis, hogy lehet az, hogy életben vagy? De tudod mit? Nem érdekel. Nem érzem a testemet, csak a homlokomon lévő hideg ujjaid bizonyítják be nekem, hogy még élek. Szólni akarok hozzád, de nem tudok. Az se érdekel, ha hagysz meghalni, ha nem teszel semmit, az is bőven elég, hogy eljöttél, hogy itt vagy. Nem vagyok egyedül és ezért halás vagyok neked.

- Elég rossz bőrben vagy, Anthony. – Hangod szórakozott, ujjaid eltűnnek a homlokomról, engem pedig ismét elfog a rettegés. – Most pedig fel foglak emelni.

Lassan emelsz, mintha valami törékeny tárgy lennék, amire nagyon kell vigyázni. Mondjuk nagyon lefogytam, szinte semmi súlyom, így nem nehéz engem emelgetni. Nyitva van a szemem, de nem látok, nem fogok fel semmit. Csak a kezeidet, a testedet érzem. Illatod megtölti az orromat. Semmi mást nem érzek csak téged, úgy kapaszkodok bele az illatodba, a tested hűvösébe, mintha ez adná az életet. Lehet, hogy nem is állok messze az igazságtól.

Nem tudom, lehet, hogy elveszítettem az eszméletemet, mert, csak azt érzem, hogy óvatosan leteszel valami puhára, valószínűleg az ágyamra. Milyen kedves vagy, nem akarod, hogy a padlón leheljem ki a lelkem, inkább befektetsz az ágyba. Lehet meg kéne mondanom neked, hogy kár fáradnod, nem érzek semmit, így mindegy, hogy a padló vagy a föld. Ahogy megszűnik köztünk az érintés, én úgy érzem, hogy eltűnök, minta csak te tartanál itt. Suhogást hallok, csörömpölés. Nem tudom, hogy mit csinálsz, de jó lenne, ha sietnél, mert már nem sokáig bírom. Érzem, hogy a testemet elhagyja az erő. Lehunyom a szemem, egyre lassul a légzésem, az agyam kikapcsol. Túl sok vért veszítettem.

Újra érezlek, lassan ülő helyzetbe igazítod a testemet. Matrac megnyikordul, benyomódik a súlyod alatt.  Hideg meztelen mellkasodat érzem a hátamhoz simulni. Lassan enged hátra hanyatlani a testemet. Teljesen neked simulok, fejemet megadóan a vállgödrödbe ejtem. Semmi erőm, azért nem dőlök el, mert te megtartasz. Szorosan ölelsz, egyik kezed elindul felfelé, kába fejjel, először azt hiszem, hogy a reaktorral akarsz valamit, de a kezed megáll közvetlenül a szívem felett.

Hideg bőröd hozzá ér az ajkaimhoz. Valami belefolyik a számba, agyam nem fogja fel azt, ami körülöttem történik. A folyadéknak enyhén fémes íze van, hasonlít a vérhez, de nem teljesen olyan. Ez pulzál az erőtől, valamilyen megmagyarázhatatlan energiától. Forró, mégis hideg, mint a legkeményebb tél. Sose éreztem ilyet ezelőtt. Lassan forgó agyamban megfordul, hogy talán ellen kéne állnom, mert ki tudja, hogy mit itatsz meg velem, de ha akarnék, akkor se tudnék elfordulni, így megadóan engedem, hogy a folyadék lefolyjon a torkomon. Az első nyelés után, a testem görcsbe rándul, a fájdalom, ami eltűnt, visszatér, de most sokkal rosszabb. Hát ezért jöttél? Rúgsz még egyet belém? Már épp kezdett elmúlni és te újra megkínzol? Összeszorítom a számat, arra nincs erőm, hogy a fejemet megmozdítsam, de az ajkaimat összepréselem. Görcsösen rángatózik a testem, a fájdalom mindenhol ott van és sokkal erősebb, mint régen. Mit tettél velem? Még mindig érzem a bőrödet az ajkamnál, a másik kezed, ami eddig a mellkasomon pihent, most az arcomra szorítod.

- Ne, állj ellen. Idd meg! Különben meghalsz! – Hangod távoli, pedig itt vagy közvetlenül mögöttem, de én csak a fájdalmat érzem. – Igyál!

Erőszakosan szétfeszíted a számat, kezeddel erősen tartod a fejemet és kegyetlenül lenyomod a torkomon. Nem tehetek semmit, tehetetlenül tűrök, megadom magam, egyszer csak vége lesz ennek az őrületnek. A fájdalom megőrjít, mégis örülök neki, mert ha fáj, az azt jelenti, hogy még élek. Bármit is csinálsz, még élek. Egyre távolodok tőled, a világtól, az agyamat elhomályosítja a kín, már azt se tudom, hogy hol vagyok, hogy ki vagyok. Végül megadom magam a sötétségnek. Itt a vég, meghaltam.

Annyira hideg van, a szél erősen fúj és én fázok. Elmosódott árnyak mindenhol, félek, annyira félek. Egyedül vagyok. A háttérben kiáltásokat hallok, én is kiabálok, de nem jön senki, nem keres senki. A hideg egészen a csontomig hatol, égeti a bőrömet. Keservesen sírok, üvöltök, hogy valaki végre vegyen észre, hogy valaki végre találjon meg. A könnyek az arcomra fagynak a hidegben, de én csak sírok és üvöltök. Annyira félek. Egyedül vagyok. Miért vagyok egyedül? Elfáradtam, a könnyeim elapadnak. Testem jéggé dermed a hidegben. Már nem akarom felhívni magamra a figyelmet, hisz úgyse jön senki. Nem kellek én senkinek.

A szürke homályból egy alak bontakozik ki. Elmosódott alakja újra sírásra készet. Életösztön. Felemel, meleg kezei hívogatnak. Elhallgatok, nem látom az arcát, csak érzem a meleget, ami átjárja egész testemet.

- Semmi baj, apró gyermek.  – Az illető hangja mély és lágy, mint a legmelegebb bunda.

Mosolyra húzódik a szám. Hihetek neki? Hinnem kell neki. Melléhez von, érzem erőteljes szívdobbanását. Az ütem ellazít, megnyugtat, a meleg felolvaszt.

Ordítok, nem tudom, hogy álom-e vagy valóság. Karok tartanak, nem eresztenek, dobálom magam. Hideg tenyér a homlokomon, erősen, mégis gyengéden nyom vissza. Nyöszörögve engedelmeskedek, tudatom lassan tisztul. Itt vagy, még mindig itt vagy. Erőtlenül hanyatlik vissza a fejem a válladra. Nyirkos bőröm hűvös bőrödhöz tapad.

- Még nem fejeztem be! Maradj nyugton! – Hangod nyugodt, érzelemtől mentes, de ez a legkevésbé sem érdekel. Nem vagyok egyedül. Újabb fájdalom hasít a testembe és én üvöltök, ahogy bírok. Mikor lesz már vége? Miért fáj még mindig?

Tompa fájdalom, ennyit érzek csak. Lassan kinyitom a szemem, de nem látok semmit. Félelem megbénít, mert nem látok mást csak a sötétséget. Gyorsan veszem a levegőt, talán túlságosan is gyorsan. Megint pánikrohamom lesz. Érzem a torkomban a keserű ízt, de mielőtt teljesen belehergelném magam, újra érzem a tenyered. Látásom kitisztul, lassan oldalra fordítom a fejem, te pedig megszünteted a kapcsolatot, elveszed a kezed. Ott állsz az ágy mellett, lassan végigmérlek. Nem a megszokott öltözéket viseled. Teljesen átlagos ruha van rajtad. Egy sötét nadrág és egy sötétszürke kötött pulóver. Tekintetedben nem látok aggodalmat, se együttérzést. Várakozóan, kíváncsian nézel le rám. Torkom száraz, nyelni próbálok, de nem megy. Teljesen kiszáradtam. Annyi erőm sincs, hogy megszólaljak, pedig a tudtodra kéne adnom, hogy a lelkemet is eladnám egy pohár vízért. Mintha megértenél, a kezedben megjelenik egy pohár víz, csak úgy a semmiből. Lassan leülsz mellém az ágyra, határozott mozdulattal felültetsz, ajkaimhoz érinted az üveget.

- Lassan! – Hangod parancsoló és nekem eszem ágában sincs veled vitatkozni. –Nyugodtan igyál, a tested teljesen rendbe jött.

Lassan kortyolom az életet adó vizet és közben különböző kérdések cikáznak az agyamon. Miért jöttél? Miért mentettél meg? Miért nem vagy halott? Miért vagy még itt? Mit akarsz cserébe?

Visszafektetsz az ágyba és hosszú idő óta először egy jóleső sóhaj hagyja el a számat, amit neked köszönhetek. Behunyom a szemem, csak pár percre, de annyira fáradt vagyok. Nem akarok elaludni, de mégis beszippant a sötétség.

Meleg van, finom illat tölti meg a levegőt, az otthont a boldogságot jelenti. Gyengéd, szerető karok.

- Szeresd, úgy, minta a sajátod lenne. – Ugyan az a mély, megnyugtató hang.

- Ez csak természetes, hisz mostantól ő is a fiam. Ugye? – Női hang, kedves és lágy. A leggyönyörűbb, amit valaha is hallottam.

Újra ébren vagyok, te az ággyal szemben ülsz, egy széken. Mind a két lábad az ágyon, olvasol valamit. Mikor észreveszed, hogy figyellek, leteszed a könyvet az éjjeliszekrényre. Lábaid eltűnnek a matracról, előre hajolsz és várakozóan nézel rám.

- Üdvözöllek, Anthony, hogy érzed magad? – Tényleg kíváncsi vagy, nem csak úgy kérded.

- Öröm újra egészségesnek látni, Uram. – JARVIS hangja már jól ismert zaj, és én azon lepődök meg, hogy te nem lepődsz meg. Mégis mióta vagy itt? Mennyi ideig voltam öntudatlan állapotban.

Lassan felülök, hátamat az ágytámlának vetem, és úgy nézek a mellettem ülőre. A fájdalom teljesen eltűnt, sokkal jobban vagyok. Olyan érzésem van, mintha nem csak meggyógyultam volna, hanem egyenesen kicseréltek volna bennem minden egyes sejtet. Jobban megnézlek és kicsúszik a számon.

- Szarul nézel ki. – Egyszerűen csak kimondtam, minden gondolkodás nélkül.

- Szerinted, ez mégis kinek köszönhető? – Gúnyos hangod elgondolkodtat. Hófehér bőröd most sápadt, szemeid alatt sötét karikák, arcod beesett. Mennyi erőt fordítottál a megmentésemre?

- Látom megismerkedtél JARVIS-szal. Mennyi ideig voltam kiütve?

- Három nap – válaszolsz azonnal és kortyolsz egyet a kezedben lévő kék bögréből. Mégis mikor került hozzád a bögre? Az előbb még nem volt ott. Pislogok egyet, hátha csak a képzeletem játszik velem, de mikor újra kinyitom a szemem, a bögre még mindig nálad van. – Tedd fel a kérdéseidet. Gondolom, elég sok van.

- Azt hittem, hogy meghaltál. Thor teljesen maga alatt van.

- Nem érdekel az a bolond. Az elővigyázatlansága miatt közbe kellett lépnem, ami majdnem az életembe került. – Azért vettem észre a mozdulatot, mert minden figyelmemet rád fordítom. A mondat végén kezedet a gyomrodra teszed, majd mintha észbe kapnál, azonnal el is veszed.

- Miért jöttél? Miért mentetted meg az életemet?

-Ó, hidd el, nem önzetlenül tettem. Nagyon sok energiába került téged meggyógyítani. Természetesen megvan az ára.

- Mégis mit akarsz tőlem? – Hangom elutasítóvá válik. Örökké az adósod lettem, ezt te is nagyon jól tudod. Sose fogom tudni eléggé meghálálni azt, hogy megmentetted az életemet. Megjelenik a már jól ismert gúnyos mosoly az arcodon.

- Mindent, Anthony és te meg is adod nekem. Mindent, amit csak kérek tőled.

Lehet, hogy a kérlek szó miatt, de már nem szorítja a görcs a gyomromat. Tudom, hogy egy őrült, pszichopata félisten vagy, aki le akarta igázni az emberiséget, aki minden bűntudat nélkül megölt volna engem, de most megmentetted az életemet. Ott voltál mellettem, amikor senki más. Valahogy nem tudlak gyűlölni, már nem.

- Miért? – Még mindig nem értem, hogy mi motivált. Miért én? Miért tetted ezt meg értem?

- Hogy ti halandók mennyire kíváncsiak vagytok, főleg te, Anthony. Miért nem elégszel meg ennyivel? Miért kell mindent tudnod? Nem vagy erős, nem vagy örökéletű, csak a tudásodban bízhatsz. Mi ketten nagyon sokban hasonlítunk, akár elfogadod, akár nem.

- Semmiben se hasonlítunk! – Hangom megemelkedik, de így ágyban fekve, nem érzem magam fenyegetőnek. Lehajolsz hozzám, államnál fogva magad felé fordítod az arcomat. Hűvös leheleted csiklandozza az arcomat.

- Már a kezdetektől fogva érdekesnek találtalak. Mind a ketten a gúny és a hazugságok mögé rejtőzünk. Mind a ketten gyilkosok vagyunk. Kellesz nekem és én előbb vagy utóbb, de mindig megszerzem azt, amit akarok. – Annyira közel vagy, hogy beszéd közben összeér az ajkunk. Megmagyarázhatatlan borzongás fut végig a testemen, amit te is észreveszel. –Gondolkozz el ezeken. Majd még visszajövök.

- Hová mész? – Aggodalmas hangom megállít, visszanézel rám az ajtóból. – A szomszéd szobába. Nem mondtam volna? Itt maradok nálad.

Hirtelen köpni-nyelni nem tudok a döbbenettől. Beköltöztél hozzám, minden engedély nélkül.

- Mégis, mit képzel ez magáról?

- Elnézést, Uram, de emlékeztetnem kell önt arra, hogy az életét köszönheti Mr. Laufeysonnak. Már hívni akartam a mentőket, amikor megjelent. Az életjelei aggasztóak voltak. Öt percen múlott az élete.

- Te rendeltél neki ruhát?

- Mr. Laufeyson közölte velem, hogy szándékában áll itt maradni, ezért felajánlottam a segítségemet.

Fáradtan sóhajtok és megdörzsölöm a homlokomat. Amint képes leszek kimászni az ágyból, lefuttatok pár tesztet. Jól érzem magam, sőt egyenesen kiválóan. A régi sérülések okozta fájdalmak is eltűntek, mintha soha nem is léteztek volna. Mit tettél velem?

- Keresett valaki? Lokin kívül?

- Miss Potts hagyott önnek egy üzenetet. Szeretné, hogy lejátsszam?

- Hadd halljam!

- Tony, jól vagy? Napok óta nem hallottam felőled. Kezdek aggódni. Mégis miért kellett neked Londonba költözni? Kérlek, hívj fel! – Pepper hangja kétségbeesett és ideges. Valószínűleg tényleg aggódik miattam. Akkor miért nem vette észre? Miért nem látta senki? Miért te?

- JARVIS, kapcsold nekem Peppert!

- Igenis, Uram! Kapcsolat létrejött London és a Stark Torony között.

- Tony!  - Pepper hangja megtölti az egész szobát. – Tony, mond, hogy jól vagy? Teljesen eltűntél. Mi történt?

- Semmi baj, jól vagyok, csak volt egy kis dolgom, amit el kellett intéznem, de minden a legnagyobb rendben.

- Biztos? Gyere haza. Aggódunk miattad. Steve is keresett és én nem tudtam neki mit mondani.

- Időre van szükségem, Pepper. – Hangom nyúzott, hiába gyógyultam meg, még nem vagyok elég erős. A fáradság, mázsás súlyként nehezedik rám. – Most le kell tennem Pepper, majd még jelentkezek. Szia.

Meg se várom a válaszát, bontom a vonalat. Fáradtan kucorodok össze a takaró alatt. Behunyom a szemem és hagyom, hogy elnyomjon az álom.

Futok a már jól ismert folyosón. A fáklyák fénye táncot jár az ablakon. Befordulok a sarkon és megpillantok egy hatalmas ajtót. Magától nyílik ki és enged utat nekem. Lépteim visszhangoznak az óriási teremben. Mindenhol arany és pompa. A terem végében egy lépcsősor, annak tetején a leggyönyörűbb dolog, amit valaha láttam. A királyi trón, úgy csillog, mint a legszebb gyémánt. Hívogat, és én nem tudok neki ellenállni. Akarom, mindennél jobban akarom.

Már előtte állok, csak ki kell nyújtanom a kezem és megérinthetem. Hirtelen léptek zajára leszek figyelmes és én visszarántom a kezemet. Oldalra pillantok és meglátom szőke hajadat. Szaporán veszed a levegőt, futottál.

-  Szóval itt bujkálsz! Egyszer én fogok itt ülni ebben a trónban. Majd ha felnövök, én fogok uralkodni, én leszek a király. – Hangod tele van büszkeséggel. – Te pedig öcsém, segíteni fogsz nekem. Mindenben támogatni fogsz, ugye?

Megfogod a csuklómat és magad után húzol. Boldogan nevetve szaladsz és én megyek utánad. Mosolygok, pedig a szívemben haragot érzek. Nem csak te vagy az egyetlen gyerek. Nekem is jogom van uralkodni.

-  Mi a baj? – kérded, de én csak mosolygok és hazudok.  – Semmi.

Ez az első hazugságom neked.