Lélekkötelék - 4. fejezet: Első lopott érintés

Itt az új fejezet. Örök hála, GwenPage-nek, hogy átnézte nekem. Továbbra is várom a kritikákat. Jó olvasást!

Tony/Loki, 18+, slash, erotikus tartalom, hurt/comfort, dráma, angst
Tony halálos beteg. Utolsó esélye, ha megtalálja azt a személyt, akinek az elkapásában és bebörtönzésében segített. Lokit.

Első lopott érintés

Szemeimmel a szoba sötétjét bámulom, még mindig az álom hatása alatt vagyok. Eddig takarózhattam abba a hazugságba, hogy ezek az én korai emlékeim, hogy ezek az én elfeledett emlékeim, amit a halál közeli élmény hozott elő. Sajnos az utolsó összetörte ezt a hazugságot, amit magam megnyugtatására kreáltam. Hiába bizonygatnám magamnak, hogy csak egy álom, mert nem az, ezek a te emlékeid. A te szemeddel láttam az arannyal borított trónt, éreztem azt, amit akkor éreztél. A sóvárgást, a haragot. Furcsa volt látni Thort gyerekként, alig lehetett tíz éves. Vajon te hogy néztél ki annyi idősen? Nyugtalanítanak ezek az álmok, mert nem valószínű, hogy magadtól megmutatnál nekem ilyen bizalmas dolgokat. Kézenfekvő magyarázat, hogy a gyógyítás közben történt egy apró hiba. Legszívesebben megkérdezném tőled, hogy mi a fene történik velem, hogy miért álmodom a te múltad részleteit. Ha nem magadtól tetted, márpedig erős a gyanúm, hogy önszántadból nem tettél volna ilyet, ha megtudnád, hogy miket látok álmomban, biztos megölnél. Hosszas mérlegelés után úgy döntök, hogy jobban szeretem az életemet, mint, hogy kielégítsem a kíváncsiságomat, így most az egyszer az életben befogom a számat és nem kérdezek semmit. Talán még előnyt is tudok majd kovácsolni ebből.

Kis lépés az emberiségnek, nagy lépés nekem. Lassan állok fel az ágy széléről, egyik lábamat a másik után, lassan, de hamar rájövök, hogy felesleges óvatoskodni, a testem kiválóan működik, sőt még annál is jobban. Nem vagyok fiatal, reggelente fájnak az ízületeim, a térdem. Az elrablásomkor nem csak egy reaktort szereztem magamnak. Törések, amik rosszul forrtak össze, hátfájás az állandó görnyedés miatt. A páncél se véd meg mindentől, és sajnos az idő nem az én oldalamon áll.

A zuhany alatt állok, amikor ráeszmélek, hogy a megszokott fájdalmak eltűntek, se hátfájás, se semmi, mintha éveket fiatalodtam volna. Sebtében elzárom a csapot, magamra tekerek egy törülközőt és megállok az egész alakos tükör előtt. Türelmetlenül várom, hogy a meleg víz okozta pára eltűnjön.  Döbbenten bámulom a tükörképemet. Minta éveket fiatalodtam volna. Az ősz hajszálak eltűntek, a szememnél lévő ráncok, amik a kor miatt megjelentek, most hűlt helyük, bőröm sokkal feszesebb, fogaim fehérebbek, mintha egy komplett plasztikai műtéttel egybekötött fogfehérítésen estem volna át. A folyamatos ivás és a dohány káros hatásai a múlté. Mintha nem is én lennék. Mit műveltél velem?

- JARVIS, mi történik velem?

- Mr. Laufeyson terápiája nagyon hatásosnak bizonyult. Nem csak, hogy meggyógyította, de sikerült az öregedési folyamatot is befolyásolnia.

Nem bírok megszólalni, a rémület és a döbbenet egyszerre folytja belém a szót. Mekkora az erőd? Nem csak, hogy a halál markából hoztál vissza, de még éveket is adtál vissza nekem. Óvatosan érintem meg az arcomat. Ujjaim elindulnak lefele a nyakamon. Tényleg örökre az adósod vagyok. Ezek után bármit kérsz, én teljesíteni fogom. Mit tetté velem? Mit akarsz tőlem?

Finom illat csapja meg az orromat. Hangos kordulással adja a gyomrom a tudtomra, hogy most már jó lenne valamit enni.  A konyha pultnak dőlve állsz, kezedben a kék bögrével. Elemeled a szádtól a bögrét, rám nézel, zöld szemeid nem árulnak el semmit. Megfogod a pulton lévő piros bögrét és elindulsz felém. Lépteid kecsesek, megállsz előttem és a kezembe nyomod.

- Jó reggelt, Anthony – köszöntesz szinte semleges hangon.

Nem nézek rád, figyelmemet a kezemben lévő tárgyra és annak tartalmára összpontosítom. Felhúzott szemöldökkel szagolok bele. Valahogy nem bízom benned. Mondjuk, miért mérgeznél meg, hisz pár napja megmentetted az életemet. Biztos nem fáradtál volna ennyit az életem megmentésével, ha utána meg akarnál ölni. Lassan ajkamhoz érintem a bögre peremét és belekortyolok. Mintha a mennyországban lennék. Egyszerű, valószínűleg tasakos gombakrém leves, mégis, úgy érzem, hogy ennél finomabbat még életemben nem ittam. Csukott szemmel élvezem, halkan felnyögök, amikor lenyelem.

- Istenem – suttogom, és még egyet kortyolok. Lassan élvezem ki minden egyes pillanatot.

- Parancsolsz?  - kinyitom a szemem és feléd fordulok. Ajkadon megjelenik a már tőled megszokott gúnyos mosoly. – Kíméld a gyomrod, hónapok óta nem ettél szilárd ételt.

- Ezt te készítetted? – Valószínűleg meglep a hangomból kihallatszó döbbenet.

- Nem kell hozzá nagy tudás, csak követni kell a csomagoláson lévő utasítást, erre még te is képes vagy, Anthony.

- Tényleg, csináltál nekem levest? Te?

Egyszerűen nem bírok napirendre térni a dolog fölött. Biztos vagyok benne, hogy én vagyok az egyetlen ember ezen a földön, pontosítok, ezen a világon, akinek főztél. Jó az túlzás, hogy főztél, de nekem csináltad, még arra is figyeltél, hogy elvileg nem ehetek még szilárd ételt.

- Mi a francért törődsz velem? – szakad ki belőlem a kérdés.

 Figyelem, ahogy lassan leülsz a krémszínű kanapéra. Mintha lassabban mozognál. Kicsit közelebb megyek és látom is, hogy miért. Arcod még mindig nagyon sápadt, szemeid alól nem tűntek el a fekete karikák.

- Mert szükségem van rád, Anthony - jön a számodra teljesen egyértelmű válasz.

- Mégis miben? A világ leigázásában? Apropó nem akarod megmondani a bátyádnak, hogy élsz?

- Csak is a szerencsének köszönhetem, hogy még élek. Sok olyan döntést hoztam eddigi életem során, amire nem vagyok büszke. Nem véletlenül hagytam abban a hitben Thort, hogy halott vagyok. Mindenkinek, jobb, ha az is maradok.

- Akkor, ha jól értem, nem akarod leigázni az emberiséget? Csak, hogy mindent tisztán lássak.

- Nem áll szándékomban. – Hangod nyugodt, szemeid homályosak a fáradságtól.

– Akkor mégis miért vagy itt?

Ajkaidat vonallá préseled. Biztos vagyok benne, hogy azon gondolkozol, hogy mégis mennyit ossz meg velem a terveidből. Már éppen szólásra nyitod a szádat, amikor valaki hangosan kopog az ajtón.

- Uram, Mr. Odinson van itt. Kívánja, hogy beengedjem?

- Thor? – kérdezem, miközben feléd fordulok, de te már eltűntél.

Odasétálok az ajtó elé és kinyitom. Előttem áll a bátyád, a villámok istene. Egy szürke póló, farmer és egy tornacipő a lábán.  Hátra kell billentenem a fejem, hogy a szemébe nézzek. Thor aggódó tekintettel néz le rám, nyomokat keres. Figyelem, ahogy az aggodalmat felváltja a döbbenet.

- Mi történt veled? Máshogy nézel ki? Mint, aki… - homlokráncolva próbálja összeszedni a gondolatait. Engem is megdöbbentett a változás.  – Jól érzed magad? Jane és én nagyon aggódtunk. Szólni akartam a többieknek, de Jane lebeszélt róla. Kerestelek, de nem vetted fel a telefont, nagyon aggódtam.

- Jól vagyok, makkegészséges vagyok, igaz egy kicsit még híznom kell, de jól vagyok. – Nem invitálom be, nem tudom, hogy hol vagy, az előbbi beszélgetésünkből leszűrtem, hogy nem akarod, hogy bárki is megtudja, hogy életben vagy. Én pedig nem adlak ki, azok után, amit tettél értem, egyszerűen nem tehetem.

- Mégis, hogy csináltad? Elmúlt a vérzés? Mintha éveket fiatalodtál volna.

- Köszi a bókot, véletlenül rátaláltam egy csodálatos skandináv gyógymódra. – Próbálom rávezetni a megoldásra, de utalásaim süket fülekre találnak. Végül feladom. Thor csak akkor fogja megtudni, hogy a hőn szeretett öccse él, ha én elmondom, aminek minimális az esélye, vagy, ha te elmondod, ami már szinte egyenlő a nullával. Mosolyogva nézek rá, miközben megveregetem a vállát.  – Örülök, hogy benéztél, de nem kell aggódnod, semmi bajom.

- Biztos jól érzed magad? Olyan furcsa vagy – dünnyögi, de hagyja, hogy kilökdössem az ajtóból. Intek neki egy utolsót és bezárom az ajtót.

Hangosan felsóhajtok és nekidőlök a falnak. Thor tényleg nehéz eset. Az ember segíteni akar neki, de nem igazán tud. Annyira egyszerű ember. Neki minden fekete-fehér, jó-rossz. Én sose tudtam így gondolkodni. Igazad van, egy gyilkos vagyok. Gyakran ébredek izzadtan, a hideg kiráz, amikor arra gondolok, hogy az általam készített fegyverek mennyi embernek okozták a halálát. Saját kezűleg sose öltem meg senkit, mégis gyilkos vagyok, hisz én adtam a katonák, a terroristák, bérgyilkosok kezébe a fegyvert. Semmivel se vagyok jobb nálad. Nem ítélkezhetek feletted. Igazad van, tényleg nagyon sokban hasonlítunk egymásra.

Felnézek és te újra a kanapén ülsz, valószínűleg el se mozdultál onnan. Gúnyosan nézel rám, majd megszólalsz.

- Thornál hiába próbálkozol, ő nem érti, nem a szavak embere.

- Igen, erre én is rájöttem. Biztos nem akarod elmondani neki. Nagyon maga alatt van miattad. Nem értem, hogy miért ragaszkodik ennyire hozzád. Sokszor átbasztad, de mindig megbocsátott neked. De lehet, hogy azért nem tudom felfogni ezt a ragaszkodást, mert egyke vagyok.

- Thor nem a testvérem – sziszeged. – Odin pedig nem az apám.

- Akkor az a nő, aki saját fiaként nevelt fel, ő se az anyád? – kérdezem, de te nem szólsz semmit. Tested megmerevedik, magad elé bámulsz, a könyv, ami eddig a kezedbe volt, hangos puffanással esik a földre. Hamar rájövök, hogy érzékeny pontra tapintottam. Nem akarlak felhúzni, de már nem tudom visszaszívni az előbb oly meggondolatlanul kimondott mondatot. Tested még mindig merev, de kezed lassan megmozdul, és a gyomrodra simítod a tenyered. A szobában hirtelen lehűl a levegő, mintha minden ablak ki lett volna nyitva, mintha tél lett volna. Látom a leheletemet.  Ugyan azt érzem, mint amikor az életemért küzdöttem. Ugyan az a hideg tél, ugyanaz az erő. Zöld szemeidben ott táncol a düh, a bánat és a dac. Szólásra nyitom a számat, de egy hang se jön ki. Hirtelen, mintha lekapcsolták volna a villanyt, minden elsötétül.

- Anya valami baj van velem – Hangom halk, szinte már panaszos. Sétálsz felém, hajad akár az arany. Elegáns kontyba fogva hordod a fejed tetején. Virágillatot hozol magaddal.

- Mégis honnan veszed ezt a butaságot? – kérdezi kedvesen, miközben leül mellém a padra. – Valaki mondott neked valamit?

- Nem hasonlítok rád, se apámra. Nem vagyok olyan izmos, mit Thor. Valami baj van velem. – Hangom tele van meggyőződéssel. – Hiába próbálkozok, akkor se vagyok olyan, mint a bátyám.

- Nem is kell olyannak lenned. Te különleges vagy. Nem baj, ha nem jeleskedsz vívásban, vagy bármilyen más harcban.

- Akkor mégis, hogy győzzek? Mindenki erősebb nálam. Kinevetnek. Még Sif is erősebb, pedig ő lány.

- Gyere velem. – Ujjaink összefonódnak. – Mutatok neked valamit.

A szobádba megyünk. Leülsz az ágy szélére és biztatóan kitárod kezeidet. Öledbe ülök, arcomat a ruhádba temetem.

- A szó, a szó lesz a te fegyvered. Átadom mindazt a tudást, ami nekem van. Erős vagy, ezt soha ne feledd.

Mikor kinyitom a szememet a szobám plafonját pillantom meg. Fogalmam sincs, hogy kerültem ide, annyi rémlik, hogy minden előjel nélkül elájultam a nappaliban. Gondolom, te hoztál fel. Más nem lehetett. Gyorsan felülök, de ezt azonnal meg is bánom, a fejem pokolian fáj. Visszaemlékszek az álmomra és a benne szereplő nőre. Szóval ő az édesanyád, ő nevelt fel téged. Az álmaimban szereplő nő kedves volt, tekintete meleg szeretettel teli. Kicsit irigyellek is miatta, hisz én már nem is emlékszem arra a nőre, aki a világra hozott. Kicsi voltam, amikor meghalt, az emlékek megfakultak, majd az idő múlásával eltűntek. Kinézek az ablakon és meglepetten veszem észre, hogy már besötétedett. Itt Londonban amúgy is hamarabb sötétedik, a borongós idő miatt a felhők szinte mindig eltakarják a napot.

Elhaladok a vendégszoba mellett, az ajtó résnyire nyitva. Bekopogok, de nem jön válasz. Kinyitom az ajtót és halkan, de magabiztosan megszólalok.

- Loki, itt vagy? – kérdezem, de semmi válasz.

A vendégszoba elég kicsi, egyszerűen van berendezve. A vendégek legfeljebb egy hetet töltenek el, nekem pedig fogalmam sincs, hogy te meddig szándékozol itt lenni. Valójában azt se tudom, hogy miért jöttél. Azt mondtad, hogy nem az emberiség leigázása a célod. Akkor mégis micsoda? Mire kellek én? A szobában egy íróasztal, egy kétajtós szekrény, egy komód és egy egyszemélyes ágy van. A fal megnyugtató zöld színt kapott. Nem én rendeztem be és a színvilág se az én ötletem. Amikor megvettem, felfogadtam egy lakberendezőt, és azt mondtam neki, hogy szabad kezet kap. Nem bántam meg, bár nem az én ízlésem, de tetszik. A színek és a bútorok megnyugtatnak. Még egyszer körbenézek a szobában, majd kihátrálok és becsukom az ajtót.

A nappaliból halvány fény szűrődik ki. Amikor befordulok a sarkon megpillantalak téged egy kupac könyv társaságában. Elnyúlva alszol a kanapén, kezedben egy könyvvel. Az állólámpa megvilágítja a testedet, az arcodat. Csöndben közelebb megyek hozzád, nem akarlak felébreszteni. A kupac tetején lévő vaskos művet a kezembe veszem. „ Amerika történelme”. Mégis miért olvasol ilyen könyvet? Egymás után olvasom a könyvcímeket. „Képes biológia, Földrajz, Amerikai irodalom, London”.  Felhúzott szemöldökkel nézek rád, majd a kezembe tartott könyvre.

- Mr. Laufeyson kérésére rendeltem ezeket a könyveket.

- Mégis miért?

- Uram, a vendégünk közölte velem, hogy szeretné megismerni ezt a világot, én pedig álltam rendelkezésére.

Nah ennél nagyobb meglepetés ma már nem érhet. Sose gondoltam volna, hogy érdekel téged az én világom, a történelmünk, domborzatunk. Meg vagyok lepve. Nem tudom, hogy mi történt veled, vagy, hogy miért mentetted meg az életemet, csak azt tudom, hogy örök életemre az adósod lettem.

Az egyik szekrényhez sétálok és kiveszek egy nagy, lila, bolyhos plédet. Kiveszem a kezedből a könyvet és leteszem a kupac tetejére, majd gyengéden rád terítem a puha anyagot. Még mindig nagyon gyengének és fáradtnak látszol. Félisten vagy, ennyi idő alatt már meg kellett volna gyógyulnod. Magam se értem, hogy miért, de aggodalom szorítja a mellkasomat. Halk sóhaj szökik ki az ajkaid közül. Tested elernyed a takaró alatt, kezeddel még jobban magadra húzod, szinte eltűnsz benne. Hosszú fekete hajad az arcodba lóg, én pedig észre se veszem, hogy mozdulok. Óvatosan seprem ki a puha tincseket, néha közben hozzá érve a bőrödhöz. Jóleső borzongás fut végig a testemen, még én magam is meglepődök, hogy mennyire gyengéd vagyok veled. Ujjaim még mindig a bőrödön, amikor hirtelen megmozdulsz. Nem ébredsz fel, öntudatlanul közelebb araszolsz a testeddel, arcodat a tenyerembe simítod. Újabb halk sóhaj, én pedig nem tehetek róla, megbabonázol. Óvatosan elveszem a kezem, semmit se veszel észre, alszol tovább. Betakarom a lábaidat is a pléddel, majd halkan megszólalok.

- Jó éjt, Loki – suttogom a füledbe és lekapcsolom a villanyt. Visszamegyek a szobámba, nem akarlak felébreszteni. Én ma már semmit se fogok aludni, átdurmoltam az egész napot. A kezemet bámulom, ami nemrég még a te hajadat és a bőrödet érintették. Még mindig érzem, mintha a bőröm alá férkőztél volna. Nem tudom, hogy miért, lehet, hogy azért, mert megmentetted az életemet, mert velem voltál, akkor, amikor senki, de aggódom érted, elkezdtem kötődni hozzád és biztos vagyok benne, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni. Arra nem is merek gondolni, hogy mi lesz, amikor a többiek megtudják, hogy élsz és itt vagy.  Biztos vagyok benne, hogy akármennyire jól taktikázol, akármennyit is segítek, ki fog derülni és akkor döntenem kell, hogy ki mellé állok.