Rezisztencia, egy villanásra

Igen, ez is elérkezett. Ugye, hogy milyen gyors vagyok! Itt egy újabb novella. Az első Steve/Bucky (Inkább csak Bucky) párosítású írásom. Remélem tetszeni fog nektek. Jó olvasást! Továbbra is várom a kritikákat.

Köszönet GwenPagenek, hogy átnézte nekem. Külön hatalmas köszi a képért és a címért :) Te vagy a legjobb!

Steve/Bucky, dráma

Rezisztencia, egy villanásra

Küldetés státusza: tejesítve.

Célpont állapota: likvidálva.

Jelenlegi állapot: inaktív.

Jelenlegi feladat: várni a következő parancsra.

Sérülések súlyossága: elenyésző, javítható

Ülök a nekem kirendelt székben, körülöttem orvosok, mérnökök és katonák.  Meredten bámulok magam elé, mozdulatlanul ülök, hagyom, hogy végezzék a dolgukat, hogy megjavítsanak. Az agyamban csak úgy száguldoznak a gondolatok, nem kéne ott lenniük és mégis ott vannak. Miért? Ezek nem ez én emlékeim. Akkor mégis miért látom őket?

Hatalmas pelyhekben hullik a hó, érzem, hogy a fájdalom és a hideg megbénítja a testemet. A hófúvásból egy alak bontakozik ki, egy szemüveges férfi. Egy nevet mond. Ismeretlen számomra, de a férfi láttán elönt a harag. A düh, ami elönti a testemet, rendellenes, nem szabad, nem kéne éreznem. Nem ez a feladatom.

 Újabb villanás, hangok, fülsüketítő zúgás, zakatolás. Érzem, hogy a fejem szétszakad. Egy hang, egy kéz és a hozzá tartozó arc. Ott van a férfi a hídról. Egy vonaton vagyok, lógok a levegőben. A hideg szél csípi az arcomat. Látom a kezét, felém nyúl, de nem érem el. Hangja tele van kétségbeeséssel, kiabál. A zúgás egyre erősebb, nem értem, csak a kék szemekben ülő kétségbeesést látom. Ismerem ezeket a szemeket, ezt az arcot. Egy név. Ez a nevet mondta a hídon is. Bucky. Ki az a Bucky? Zuhanok, üvöltök, ahogyan bírok, de tudom, hogy meg fogok halni, mégis, akkor az egyetlen gondolatom az volt, hogy meg kell védenem őt. De kicsodát? Kitől? Nincs parancs. Nincs célpont.

Minden elhomályosul, már azt hiszem, hogy vége, hogy újra jön az üresség, de ehelyett egy férfit látok. Nem ismerem. Oldalra nézek, vérzek, nagyon vérzek, de mégse fáj, elveszítettem az egyik karomat. Nem érdekel.  „A folyamat most már elkezdődött.” A hideg hóval borított, jeges földön húzzák végig a testemet, de nem érzek semmit. Sokkot kaptam.

                                                                      

Újabb villanás. Fehér köpenyes emberek vesznek körül. Injekció. Meztelen vagyok.

Újra a jelenben vagyok, nem tudom, hogy mi a valóság és mi a látomás. Túl régóta vagyok aktív. Ki kell kapcsolni. Újra kell indítani. Nem működök megfelelően. Érzek és nekem nem ez a dolgom, nem ez a feladatom.

Újra a fehér szobában vagyok. Felemelem a kezem, az egyik fém. Mit tettek velem? Mi történik velem? Hol vagyok? Hol vagy? Ösztönös reakció, menekülni. Menekülni és megtalálni téged. Kit? A férfit a hídról. „Te leszel a HYDRA új szuperfegyvere”.  El kell tűnnöm, előbb leszek halott, mint, hogy felhasználjanak. A fém kar engedelmeskedik, azonnal támadok, sikerül elkapnom és megfojtanom az egyik orvost. El akarok tűnni, fel akarok állni, de újra megjelenik a szemüveges férfi, tűt szúr belém. Megnyugszok. „Jegeljük!”. Ez a parancs hangzik el.

Kába vagyok, amikor magamhoz térek, egy koporsóba fekszem. Félek, ki akarok menni. Az üvegre teszem a kezem, érzem, hogy a hideg a csontomig hatol. Olyan, mintha tél lenne. A hideg és a félelem eljut a szívemig. A gondolatok, mint a levegő, elszállnak. Betemeti őket a hó. Itt a tél. Utolsó gondolatom egy név. Nem tudom, hogy kié, csak azt, hogy fontos, nagyon fontos. Emlékeznem kell rá. Rád. Steve.

Ki az a Steve?

A testem megfeszül a fém kezemmel halálos ütést mérek a rajta dolgozó mérnökre, de nem őt látom magam előtt. Kezeim ökölbe szorulnak, hallom a fegyverek kattanását, élesítették őket, mindenki rám céloz. Túlélés esélye: 100%, de nem támadok, nem kaptam parancsot.  Agyam zakatol akár az elmémben látott vonat. Emlékek, érzések egy olyan embertől, aki nem én vagyok. Hangok szűrődnek be a ködös tudatomba. Hangok melyek vissza akarnak vinni a valóságba. Pofon csattan az arcomon. Visszatérek. Összeráncolom a homlokom, értetlenül meredek magam elé. Felteszem a számomra legfontosabb kérdést. Tudnom kell a választ.

- A férfi a hídról. Ki volt? – kérdezem. Tudnom kell. Magam előtt látom az arcát. Azon a néven szólított. Bucky. Ki az a Bucky?

- A héten találkoztál vele, egy megbízatás során – válaszol, de a válasz nem kielégítő. Nem ez az igazság. Fél információ.

- Ismertem őt – válaszolok neki, mire ő csak leül elém, beszél és beszél. Az információ lényegtelen. Nem azt mondja, amit hallani szeretnék. Nincs egyértelmű válasz. Nem kaptam választ. Nagyot nyelek. Valami ismeretlen érzés kúszik fel a torkomba, szorít, nem kapok levegőt. Szemeim homályosak. Tudnom kell, hogy ki ő. Tudnom kell, hogy miért látom és hallom a fejemben. – De ismertem őt.

Újra elmerülök a kavaró örvényben. Távolról még hallom a külvilág elmosódott hangjait.

- Készítsék fel! – kiadják a parancsot. Újra bevetésre küldenek.

- Túl régóta van ébren.

- Töröljék ki és indítsák újra! – Újabb parancs én pedig tudom, hogy újra eljön a tél és hamarosan mindent beborít majd a hó. Elfelejtek mindent, a férfit, a száguldó vonatot. Mindent. A neveket, de csak az egyik fontos. Steve.

Engedem, hogy hátra nyomjanak a székben. Engedelmesen nyitom ki a számat és kapom be a tárgyat, ami arra szolgál, hogy a fájdalomtól el ne harapjam a nyelvemet. A béklyók körbevesznek, nem mozdulhatok, de nem is akarok. Ez az eljárás. Mindig ez. Meghibásodtam. A hibás gépeket újraindítják, hogy amikor kell, újra rendeltetésszerűen működjenek. Arcomra tapad a szerkezet, az áram végigcikázik a testemen, rövidre zárja az agyamat. Eltűntet minden felesleges adatot.  Minden fekete, egyszerű és mentes minden érzelemtől.  Ordítok a fájdalomtól, de eszemben sincs kiszabadulni. A levegő elfogy, a hangommal együtt a képek, hangok, érzelmek is elszállnak. Mintha ott se lettek volna. Minden eltűnik. Minden kitörlődik. A gép újra hibátlanul működik.