Árnyfoszlás

Egy újabb novella. Köszönöm Gwennek, hogy átnézte képet és címet keresett neki. Jó olvasást!

Tony/Loki, novella, slash, romantikus, dráma

Thor, Loki segítségével legyőzte az ellenséget. Kérése Odinhoz pedig az volt, hogy halandó életet élhessen, így az örökös Loki lett. Loki tényleg ezt szeretné? 

Árnyfoszlás

- Milyen érzés? – teszem fel a kérdést hosszú hallgatás után.

-Mi milyen? – Thor értetlenül pillant fel a kezében lévő könyvből.

-A halandó lét - válaszolok nyugodtan. 

Már egy ideje foglalkoztat a kérdés. Amikor Thor eldöntötte, hogy nem akar király lenni, hogy itt akar élni a Földön a halandó társával, bolondnak tartottam. Miért akarna valaki lemondani a hosszú életről, a koronáról egy olyan lény miatt, akinek az élete sokkal rövidebb, mint a miénk? Thor, akkor csak nevetett, és azt mondta, hogy majd egyszer én is megértem. Akkor még nem hittem neki. Úgy voltam vele, hogy ugyan ki lenne itt, ezen a szerencsétlen világon, aki miatt képes lennék mindent eldobni, ami eddig fontos volt nekem? Mivel fontos szerepem volt a világok megmentésében, Odin kénytelen volt eltörölni a büntetésemet. Thor, mint hős, kérhetett valamit, amit a királynak teljesítenie kellett, bármi legyen az.  Az én idióta bátyám, pedig a halandó életet választotta egy olyan nő oldalán, akit teljes szívéből szeret.

Teljes szívemből féltékeny voltam rá. Az örömére, a boldogságára. Odin tajtékzott a dühtől. Elveszítette egyetlen fiát, egyetlen vér szerinti örökösét, akit a trónra szánt, akinek követnie kellett volna. Biztos vagyok benne, hogy az öreg már mindent eltervezett. Thor, mint király, Sif, mint boldog királynő, én, mint halott vagy rab. Nem számolt azzal, hogy a száműzetés során a fia beleszeret egy midgardi nőbe, és eszébe se jutott, hogy én mellette és nem pedig ellene fogok harcolni. Még mindig emlékszek az ellenséges dühre, mintha én tehetnék mindenről, mintha ez is az én tervem lett volna, pedig most semmit se tettem, de elégedett vigyorral szemléltem az eseményeket. Nincs örökös, kénytelen a fattyút a trónra ültetni.

- Miért mennék én Midgardba? – Hangom nyugodt, arcom kifejezéstelen, de Thort ez egyáltalán nem érdekel.

- Szeretném neked bemutatni Jane-t. Tudod, amikor először találkoztatok éppen haldoklott.

- Felpofozott - válaszolok, de már nem tudom tovább tettetni, elmosolyodok az emlékre.

- Most már te vagy az örökös, megkapod azt, amire mindig is vágytál, nem leszel többé az árnyékomban. Én csak vissza akarom kapni az öcsémet. Azt szeretném, hogy barátok legyünk, mint régen.

-Nem látnak ott szívesen. – Próbálok valami értelmes érvet felhozni, de Thor hajthatatlan.

-Ne aggódj, csak páran leszünk. Jane, Darcy, aki Jane barátja és Tony.

- Stark?

- Igen, nagyon rendes ember, mondtam neki, hogy te is ott leszel, nagyon örült neki. – Thor annyira lelkes, kedvem lenne letörni ezt a nagy lelkesedést.

  Emeletes a ház? – teszem fel a kérdést.

- Igen, miért? – éretlenül néz rám, nem érti, hogy miért ilyen fontos a ház felépítése.

- Akkor ezért örül Stark – válaszolok neki nyugodtan, majd se szó, se beszéd otthagyom.

- Ugye számíthatok rád? – kiált utánam, de én nem válaszolok neki.

Jane háza kicsi, kétszintes londoni ház. Apró kerttel. Valahogy nem tudom elképzelni Thort itt. Világ életében hatalmas fényűzésben élt, ez a ház kicsi és jelentéktelen. Nem méltó egy asgardi királyhoz. De Thor már nem király, halandó ember, halandó álmokkal. Lesimítom a fekete zakómat és bekopogok az ajtón. Nem maradok sokáig. Nincs kedvem nézni, ahogy bámulnak, a hátam mögött összesúgnak. Eleget hallgatom és látom ezt Asgard falai közt. Ha jobban belegondolok, ezért fogadtam el végül a bátyám ajánlatát, ki akartam mozdulni, el akartam tűnni, úgy ahogy ő tette. Rájöttem, most, hogy senki se áll közém és a rég várt dicsőség közé, már nem is érdekel. Elveszítette a jelentőségét. Rádöbbentem, hogy azért volt olyan fényes és csillogó, mert elérhetetlen volt számomra, én pedig mindennél jobban akartam. Valójában őt akartam legyőzni, egyszer én akartam ez első lenni, most, hogy eltűntél, már nem olyan érdekes az egész. Lényegtelenné vált.

Az ajtó szélesre tárul és én megpillantom Jane-t. Farmer és egy kötött pulóver van rajta, kedvesen mosolyog, nem erőltetett, tényleg örül, hogy újra láthat.

-Loki! – Kedvesen szólít meg, mintha tényleg itt lenne a helyem és én vagyok olyan ostoba, hogy elhiszem neki. – Miért állsz itt kint? Gyere, Thor nagyon vár téged.

Leveszem a zakót, amit Jane egy vállfára akaszt és eltesz az egyik szekrénybe.  A nappaliból hangos nevetés hallatszik, ezer közül is megismerem a Thorét.

Csak állok az ajtóban, nem mozdulok. Testem feszült, legszívesebben visszafordulnék. Nincs itt semmi keresnivalóm, Thor nem látja ezt. Jane gyengéden, bíztatóan végigsimít a hátamon.

- Örülök, hogy eljöttél.

- Miért? – Próbálok a megszokott maszk mögé bújni. Nem akarom, hogy lássa, mennyire kényelmetlenül érzem magam.

- Megmentetted az életemet és Thor öccse vagy. Nagyon szeret téged. Ide mindig jöhetsz, Loki.

Megdöbbenve nézek rá, keresem szavai mögött a hazugságot, de nem találom. Komolyan gondolt minden egyes kimondott szót.

Thor kezében egy sörösüveg van.  A kerek ki asztalon különböző ételek. Az asztalnál ül Selvig és Thor, mind a kettő kezében sör. A kanapén pedig egy hosszú sötét hajú nő és te ülsz, elmélyülten beszélgettek valamiről. Csak állok némán, nem tudom, hogy hova menjek, kihez szóljak. Idegennek, feleslegesnek érzem magamat, hiba volt idejönnöm. Mintha csak megérezte volna, felkapja a fejét és felém fordul, ajkán boldog mosoly, kék szemei csillognak.

- Loki! Eljöttél! – Olyan hévvel áll fel, hogy a szék felborul és hangos puffanással ér a padlóra.

Thor örömében a többiek nem osztoznak. Selvig tátott szájjal néz rám, pár lépést tesz hátra, nem akar a közelembe jönni. Nem lepődök meg rajta. A halandó nő valószínűleg Jane barátja. A szobát átjárja a félelem és az ellenszenves tartózkodás és tudom, hogy ez mind felém irányul.

Thor felém siet, és hatalmas karjaival átölel, szorosan, minta attól tartana, hogyha elenged, én eltűnök. Legszívesebben meg is tenném.

- Gyere, ülj le! Van pizza, meg keksz, de sütöttem palacsintát, majdnem felgyújtottam a konyhát, meg is égettem magam. Hozzá kell szoknom, hogy halandóként sokkal könnyebben sérülök és nehezebben gyógyulok.

Lepillantok a hatalmas kézre, amin egy óriási hólyag van, de őt nem érdekli, boldog a szánalmas új életében és én is szánalmas vagyok, mert féltékeny vagyok rá. Figyelem, ahogy lágyan megcsókolja a szeretett nőt. Minden mozdulatával azt mutatja, hogy ő a legbecsesebb számára.

- Darcy Lewis – szólal meg hirtelen a nő, majd kezét nyújtja felém, felhúzom a szemöldököm, de elfogadom, kezet rázok vele. – Thor és Jane már sokat meséltek rólad. Örülök, hogy megismerhetlek.

- Nem félsz tőlem? – teszem fel a kérdést.

- Jane elmesélte, hogy segítettél megmenteni az életét és, hogy kész voltál meghalni Thorért. Nem azt mondom, hogy egyetértek a tetteiddel, de hajlandó vagyok adni egy esélyt. Üdv a csapatban! – Az utolsó mondatot már mosolyogva mondja, majd, mint aki jól végezte dolgát, odasétál az asztalhoz és tölt egy pohár bort, majd visszalibben hozzám és a kezembe nyomja.

Lassan körbenézek a szobában, majd a kanapé felé veszem az irányt és leülök, minél távolabb tőled. Kedélyesen vigyorogsz, kezedben egy pohár aranysárga itallal. Lábaid egymáson átvetve, kényelmesen, sőt otthonosan érzed magad. Ellenben én úgy ülök, mint aki karót nyelt. Selvig azt hiszi, hogy nem veszem észre, hogy minden második másodperecben engem néz. Attól fél, hogy újra megtámadom, hogy újra megfosztom a szabad akaratától.

- Nem hittem, hogy tényleg eljössz. Mondtam Thornak, hogy hiába vár rád, de ő csak hajtogatta, hogy itt leszel.

-  Mit akarsz, Stark? – teszem fel a kérdést semleges hangon, de ez nem riaszt el téged.

- Tudod anno megígértem neked egy pohár italt. Holnap ráérsz, vagy bokros teendőid nem engedik?

- Miért hívnál meg? – teszem fel a kérdést, minden mozdulatom a hangom azt sugallja feléd, hogy nem érdekel, de legbelül furdal a kíváncsiság.

- Nem kell válaszolnod. – Előveszel egy fehér cetlit és egy tollat. – Itt a hely címe, ha gondolod, gyere el.

Manhattan eldugott szegletében egy még eldugott bár. Belül minden arany és burgundi vörös. Illik hozzád. Lassan sétálok be az ajtón, az egyik hátsó eldugott asztalnál megpillantalak. Egy kopott fekete póló van rajtad valamilyen felirattal és egy farmer. Kezedben egy pohár, rám vársz. Lassan közeledek feléd, mikor megállok az asztalodnál, de felpillantasz, arcodon egy fáradt mosoly.

- Bocs haver, de várok valakit. Randim lesz – szólalsz meg mire én enyhén oldalra biccentett fejjel nézek rád.

- Ha randid van, akkor minek hívtál ide? – Hangom morcos, eddig is a kíváncsiság hajtott, de ebben a pillanatban megbántam, hogy eljöttem. Már fordulnék az ajtó irányába, hogy elmenjek, de megérzem ujjaidat a csuklómon.

- Loki? – suttogod, nehogy meghallják. – Te vagy az? Hogy nézel ki?

- Nem látnak szívesen itt, pontosan tudod, hogy miért. Nem mutatkozhatok az eredeti alakomban.

- Nem ülsz le? – kérded tőlem, mire én csak bámulok először rád, majd a veled szemben lévő párnázott székre. –  Nem ismertelek fel.

- Ez volt a cél – válaszolom, majd helyet foglalok. Intesz a pincérnek, aki elém tesz egy poharat benne jégkockákkal tarkított itallal. Próbáltam minél unalmasabb külsőt felvenni, olyat, ami teljesen beleolvad a környezetbe. Átlagos testalkat, barna fénytelen haj, barna, kifejezéstelen szem. A legtöbb földi halandó ilyen.  – Mit akarsz tőlem? Miért hívtál ide?

- Te miért jöttél el? Nemet mondhattál volna. Mindkettőnket ugyan az hajt, a kíváncsiság. Engedd, hogy felfedezzelek.

- Nem vagyok egy rejtvény, amit elfelejthetsz miután megfejtetted – sziszegem összepréselt ajkaim között. A düh fortyog bennem és, ha nem vigyázok, kitör és mindent elpusztít.

-  Ki mondta, hogy eldobnálak?  – értetlenül nézel rám, de engem ez nem hat meg.

- Mert mindenki ezt teszi – válaszolok semleges hangon. Laufey, Odin, mindenki egyedül, akik kitartottak mellettem az Frigga, akit megöltem és Thor, akire egész életemben féltékeny voltam.

Belekortyolok az italba, hagyom, hogy átjárjon a füstös íze. Rád nézek, te pedig engem bámulsz.

- A barátom akarsz lenni? Mégis mi okod lenne rá? Le akartam igázni az otthonodat, a fajtádat öltem.

- Én nem a barátod akarok lenni, hanem a szeretőd és mielőtt azt hinnéd, hogy viccelek, közlöm veled, hogy nagyon is komolyan gondolom.

- Nem ismersz – vágom oda vad dühből, mert valahogy nem akaródzik elhinni, hogy tényleg meg akar ismerni, magamért. Mindig mindenki akar valamit.

Magam se értem, hogy miért találkozom veled. A trón a palota érdektelenné válik. Azon kapom magam, hogy várom azokat a napokat, amikor újra megpillanthatlak. Nem teszel semmit. Még csak nem is az eredeti külsőmet látod, hanem egy idegenét, de nem zavar, megszoktad. A kis bár törzshelyünké válik, néha étterembe megyünk és te kérdezel és kérdezel, én pedig szűkszavúan válaszolok neked. Néha én is felteszek pár kérdést, amire te boldogan adod a választ, biztatsz, hogy nyugodtan beszéljek, de én nem tudok. Hazug szavak hagynák el ajkaimat, most először érzem azt, hogy nem akarok hazudni, de nem vagyok hozzászokva, hogy hallgatóságomat tényleg érdekelje a mondanivalóm. Így telnek a napok. Malibui házad hatalmas és fényűző. Jarvis, aki valójában nem él, de mégis része az életednek, mindenhol ott van. Furcsa és szokatlan, azt mondod, hogy majd megbarátkozom vele. Az asztal szépen megterítve, piros gyertya már meggyújtva. Érzem a bor ízét a számban, az étel finom, te pedig szokatlanul csöndes vagy. Valamit mondani akarsz, de nem tudod, hogyan kezdj neki.

- Bökd ki végre, Anthony! – szólalok meg. Elegem van a csöndből. Félrenyeled a köretet. Most először szólítalak a keresztneveden. – Én most megyek.

Felállok az asztaltól, te még mindig küzdesz a fulladás ellen. Elég jól megismertél? Megfejtettél? Semmit se tudsz rólam, mégis többet, mint bárki más. A szívembe mar a fájdalom és a keserűség, mert egy újabb eldobott játékszer vagyok. Dühös vagyok magamra, mert hagytam megtörténni.

- Loki, várj! – kiabálod, de nekem eszem ágában sincs megállni. - Rohadt életbe! Várj már!

Megállok a nyitott ajtó előtt, megvárom, míg beérsz. Feléd fordulok, szemed piros az erőlködéstől, még mindig kapkodva veszed a levegőt.  Magadhoz rántasz, ajkaid az enyémre tapadnak. Félénk csókodat viszonzom, ujjaidat a hajamba temeted, kezeimet a csípődre simítom. Lassan elválunk egymástól, kinyitod a szemeidet és rám mosolyogsz.

- Annyira hiányzott már a szemed – suttogod. Észre se vettem, hogy már a saját testemben állok előtted.

Észre se veszem, hogy egyre több időt töltök veled. Kapcsolatunk egy következő szakaszba lépett. Napokat, sőt heteket töltök nálad, és amikor a nyár őszbe fordul, rájövök, hogy nem akarok visszamenni. Figyelem a háló ablakából a hatalmas tengert, te még mélyen alszol. Gyakran vannak rémálmaid. Egymást csitítjuk ilyenkor. Amikor én ébredek zihálva, akkor te vigyázol rám, amikor pedig téged fojtogat a sötétség, én segítelek át a lidércnyomáson. Észre se vettem és az életem részévé váltál. Visszavonhatatlanul. Most értettem meg igazán Thort. Te halandó vagy, az élet, ami megadatott neked az nagyon rövid, számomra egy pillanat. Nem akarom látni, ahogy megöregedsz, ahogy elsorvadsz. Figyelni, ahogy életed alkonyán kihuny a szemedből a fény és megszűnsz létezni. Nem tudlak megajándékozni a hosszú élettel. Ez a fájó gondolat mindig velem van, ahányszor csak rád nézek, érintelek vagy meghallom a hangodat.

Thor a kanapén ül én pedig mellette. Reggel érkeztem, Jane dolgozik, ilyenkor megfeledkezik a világról. Van egy kérdésem, de halogatom azt feltenni. Feladni mindent, ami eddig számított, csak hogy egy halandóval éljek, lehetetlennek tűnt számomra. Most itt vagyok és rádöbbentem, hogy ez az amire mindig is vágytam.  Bátyám nyomát követem, ahogy azt egész életemben tettem, de az most mégsem önt el dühvel.

- Milyen érzés? - teszem fel a kérdést hosszú hallgatás után.

- Mi milyen? – Thor értetlenül pillant fel a kezében lévő könyvből.

- A halandó lét - válaszolok nyugodtan. 

-  Miért kérded?

- Csak érdekel, te tapasztaltad mind a kettőt.

- Gyötrelmesen gyors és fájdalmas, de mégis a leggyönyörűbb, amit valaha tapasztaltam. Nem kérném vissza a másik életemet. Boldog vagyok itt, szeretem Jane-t, szeretem ezt a házat, a békességet és a nyugalmat, szeretem a barátaimat és téged is.

Szorosan ölelsz magadhoz, az éj csendjében csak a békés szuszogásodat hallani. Kapcsolatunk most is nehéz, saját testemben nem mutatkozhatok veled nyilvánosan, csak a négy fal között láthatsz engem. Figyelem, ahogy egy újabb ősz hajszál, egy újabb ránc jelenik meg rajtad. Az idő könyörtelen múlása. Nehéz közös úton járni, ha az egyikünk már a végéhez közeledik, míg a másik csak a felénél tart. A te életed törékeny és múlandó, most már értem Thort. Nem akarja végignézni, ahogy a szeretett nő lassan megöregszik, majd meghal, ehelyett kéz a kézben egymás mellett öregednek meg. Nyugtalanság mérgezi meg a nappalaimat és az éjszakáimat. Tudom, hogy észrevetted, de mindegy egyes kérdésedet hárítom, nem akarok róla beszélni.

A hatalmas aranyozott terem végében ott ül a Mindenek Atyja, ki kitagadott. Utolsó esélye, hogy én követem a trónon, én, akit magához vett, mert remélni merte, hogy elhozom a békét. Kénytelen egy fattyút utódaként megnevezni. Fél szemével engem néz. Arcomon megjelenik egy önelégült vigyor, mert tudom, hogy ennél is dühösebb lesz, amikor megtudja a jövetelem okát.

- Vedd el az erőmet – szólalok meg, minden tétovázás nélkül.

- Miért kéred ezt tőlem? Király leszel, miután én meghaltam. Megkapod azt, amire vágytál.

- Nem kell a trón – válaszolok. Odin arca elsötétül, mint az ég, vihar előtt.

- Hogy érted az, hogy nem kell?

- Elveszítetted fiadat, engem pedig már akkor elvesztettél, amikor hazudtál nekem. Sose kértem tőled semmit, megmentettem Thort és a világot, mégis hagyom, hogy úgy bánj velem, mint egy senkiházi rabbal. Teljesítsd kérésemet!

- Te itt nekem nem parancsolhatsz! Lehetetlen, amit kérsz, mert míg mi asgardiak hasonlítunk a midgardi emberekhez, te jötun vagy, még ha az erődet el is veszem, ugyan úgy jégóriás maradsz. Életed tovább fog tartani, mint egy átlagos halandóé.

Valószínűleg kiülhetett az arcomra a fájdalom, mert Odin döbbenten néz le rám. Tudtam, hogy ez lesz a válasz, mégis reménykedtem. Így a nehezebb és fájdalmasabb utat kell választanom, hogy elérjem a célomat.

- Halandó akarok lenni – szólalok meg reggeli közben. Annyira meglepődsz a kijelentésen, hogy kiköpöd a kávét az asztalra. Két köhögés között rám nézel.

- Mi a francról beszélsz? Rosszul hallottam ugye? – kételkedve nézel rám. – Mégis mi a francért akarsz halandó lenni?

- Egyszerű a válasz, Anthony. Magad is rájössz, ha a helyembe képzeled magad – válaszolom nyugodtan és belekortyolok a teámba.

- Oh - ez az egyetlen kis hang hagyja el a szádat, majd kikerekedett szemekkel rám nézel. – Miattam.

- A segítségedre lesz szükségem. – Előveszek egy hosszú díszes tőrt.

Először értetlenül nézel hol rám, hol pedig a fegyverre, majd mikor rájössz, hogy mire kérlek, felugrassz a székről.

- Azt már nem! Nem kérheted ezt tőlem! Eszednél vagy, Loki? – Arcodat elönti a düh, hangod kétségbeesett. – Nem foglak leszúrni. Mi van, ha megöllek? Basszus, nem fogom megtenni!

- Én pedig nem fogom nézni, ahogy az idő elszáll feletted. Sokkal lassabban öregszek, mint te. Mikor te már nyolcvan leszel és ráncos, én úgy fogok kinézni, mint te most. Ne kérd tőlem ezt.

- Akkor mégis mit akarsz? Leszúrni magadat, én pedig maradjak egyedül?

- Nem akarom magam megölni. A mágiám segítségével megosztom az éveimet veled. Az én életem a felére csökken, a tiéd ugyan ennyivel nő.

- Biztos vagy benne? – Hangod kételkedő, de teljesen megértem, csak bólintok, pedig én is csak remélem, hogy sikerül.  – Rohadj meg!

Napokig nem szólsz hozzám. Kerülsz engem, mint valami torzszülöttet. Lassan beköszönt a tél, a mi kapcsolatunk is ugyan olyan, mint az idő. Azóta a reggel óta nem beszéltünk a dologról, másról se nagyon. Éjszaka én az ágy egyik te pedig a másik végén alszol. Rémálmaid mindennapossá válnak. Tudom, hogy miről álmodsz. Amikor kinyitod a szemed, engem keresel. Minden éjjel leszúrsz és látod a holttestemet.

- Rendben van. Mit kell tennem? – suttogod, én pedig feléd fordulok. Szorosan magamhoz vonlak, belélegzem az illatodat. Lágy csókot hintek ajkaidra.

- Jarvis, fényt! – szólalok meg, mire azonnal felkapcsolódik a lámpa.

Az éjjeliszekrényből kiveszem a tőrt és feltérdelek az ágyra.  Feléd nyújtom, de te csak nézed, mintha a legszörnyűbb dolgot akarnám a kezedbe adni. Végül remegő kézzel elveszed. Mind két kezedet rákulcsolom a markolatra, majd magam felé irányítom. A kezeim végig a tiéden vannak. Hallom ziháló légvételed, érzem a remegésed, pupilláid tágak a rémülettől. Rettegsz, hogy elveszítesz. A szívem felé irányítalak.

- Legyél határozott és erős, csak egy esélyünk van. Ha belém mártottad ne ereszd el a tőrt és ne engedd, hogy a vérveszteségtől én engedjelek el. Ez nagyon fontos! Kapcsolatban kell maradnunk. Érted, Anthony?

Lehunyom a szemem, hogy neked és nekem is könnyebb legyen. Érzem, ahogy a kés átvágja a bőrömet, a húst, egészen a szívemig hatol. Halk nyögés hagyja el az ajkaimat. Kinyitom a szememet és látlak. Ott térdelsz velem szembe, arcod könnyáztatta és nekem egy pillanatig bűntudatom van, mert ezt kértem tőled. Egy újabb rémálmot adtam neked. Lenézek, látom ahol a tőr belehatolt a testembe.

- Húzd ki, de ne eressz el! – szólalok meg, figyelem, ahogy óvatosan kifelé húzod. Nem engeded el, pont úgy teszel, ahogy kértem. A vér, megállíthatatlanul ömlik ki a seben keresztül. Rettenetesen fáj, a világ kezd elhomályosodni, zúg a fülem, fázom, egész testemben remegek. Hallom, ahogy hangosan felzokogsz. Figyelem, ahogy a kezem kék színt vesz fel, megjelennek rajta a kacskaringós vonalak, felveszem a jötun alakomat. A kacskaringós vonalak szépen átkúsznak a kezedre, beleivódnak a bőrödbe. Tudom, hogy megrémültél, pedig nem kell félned. A sötétség hirtelen szippant magába. Most már én is félek.

Egész testem nehéz és zsibbadt, még sose éreztem így magamat. Halk pittyegést hallok magam mellett. Meleg kéz szorítja az enyémet. Lassan nyitom ki a szememet. A hálószobában vagyok, és te ott ülsz mellettem egy széken. Fogod a kezemet. Hajad kócos, arcodon többnapos borosta. Meddig aludtam. Meg akarok szólalni, de nem tudok, van valami a számban. A félelem jeges vízként önti el a testemet. Kezemmel a számhoz kapok, de a karomból is kiáll egy cső.

- Loki, minden rendben van, az egy tubus. Ezen keresztül lélegeztetnek. Ne szedd ki. Nyugi, bébi! Hetekig feküdtél kómában, nagyon aggódtunk miattad. Nekem kellett hallgatni Thort, hogy milyen hülyék és meggondolatlanok voltunk, de sikerült. Jarvis lefuttatott néhány tesztet. Az életfunkcióim látványosan javultak, míg a tieid romlottak. Halandó lettél.

Lassan megnyugszok. Sikerült a tervem, már csak fel kell épülnöm.

Végre valahára kimozdulhatok az ágyból. Figyelem, ahogy előkészíted a ruháimat. Az elmúlt hetekben teljes mértékben rád támaszkodtam. Olyan gyenge voltam, hogy egyedül nem tudtam megcsinálni semmit. Te etettél, fürdettél és öltöztettél. Először mereven elutasítottalak, majd a dührohamok következtek. Közölted velem, hogy ezzel jár a halandó lét, kénytelen leszek megszokni. Nehezen megy az átállás, de nem bántam meg. Nézem, ahogy a kezeiden lévő vonalakat, amik egészen a szívedig vezetnek.

- Menni fog egyedül? Tudod, hogy segítek, ha kell.

- Megleszek, Anthony – szólalok meg. Nagyon lassú vagyok, de te nem siettetsz. – Miért is jönnek?

- Mert végre szalonképes állapotban vagy, eddig csak ágyban fekve láttak és Jane azt mondta, hogy szeretne valamit mutatni nekünk. Nagyon izgatott volt a hangja.

Még szerencse, hogy a lépcső mellett van lift is, mert ebben az állapotban nem bírnék rajta lesétálni, és hamarabb töröm el a kezedet, mint, hogy ölben vigyél le.

- Loki! – Thor ölelése erős, én pedig fájdalmasan felnyögök. – Jaj, sajnálom, nem akartam. Gyere, mutatni akarok valamit.

Lassan sétálok a kanapé felé. Letelepszek Jane mellé, aki megölel.

- Hogy érzed magad? – kérdezi, szemei kedvesen csillognak. – Nagyon megijesztettél minket.

- Nézd öcsém, ez az első ősz hajszálam! – Thor leguggol elém, én pedig kénytelen vagyok a szőke haját bámulni. Tényleg van ott egy ősz szál, de alig észrevehető a szőke szálak között.

- Nagyon büszke rá – nevet Jane. Mindenkinek elújságolta.

- Ugye nem azért jöttetek, hogy ezt elmondjátok nekem? – nézek rájuk hitetlenkedve, de ők csak nevetnek.

- Dehogy! Hamarabb akartuk csak közbejött ez a halandóvá válós dolog köztetek, utána pedig az életedért aggódtunk, de most már minden rendben van, lehet ünnepelni. Téged, hogy lassan, de biztosan felépülsz és elkezdheted Tony mellett az új életedet és őt.

Jane a kezembe nyom egy kis képet, ami fekete fehér. Elmosódott kis alakot látok rajta, nem igazán tudom, hogy mit kéne néznem.

- Ez egy ultrahangos felvétel - segítesz ki. Még mindig értetlenül bámulom a képet. – Ez azt jelenti, hogy Jane babát vár.

Kiesik a kép a kezeim közül és Thorra meredek. Meg akarok szólalni, de egy hatalmas gombóc nő a torkomba. Mindenki ijedten néz rám, pedig nincs semmi bajom csak meglepődtem.

- Azt hiszem ennyi izgalom elég volt, ne terheljétek túl.

- Jaj, erre nem is gondoltam. Sajnálom Loki.

Még mindig nem bírok megszólalni, de legalább a többiek megnyugodtak, hogy nem az új jövevény ellen van kifogásom.

- Illő lenne gratulálnom az én és mivel Loki még mindig az életben maradásért küzd ezért az ő nevében is. Gratulálok nektek!

Az asztal körül ülünk figyelem, ahogy Jane öntudatlanul is a hasára teszi a kezét. Thor büszkén és boldogan öleli. Mindenki kezében egy pezsgős pohár, az enyémben ásványvíz, mást nem ihatok.

- Igyunk a jövevényre! Igyunk arra, hogy Loki nem halt meg és természetesen igyunk az új kezdetre! – poharak csilingelve koccannak össze és életemben most először érzem azt, hogy tényleg van családom. Van egy olyan hely számomra ahol szeretnek és tisztelnek. Már nem vagyok többé árnyékban. Van egy rövid, valószínűleg sokkal rövidebb életem, mint ahogy azt terveztem, de ez tényleg az én életem, az én döntésem.