Visszatérő rémálmok

Sziasztok! Itt egy újabb, szösszenet, most Steve/Bucky párosítással. Remélem tetszeni fog nektek :) Jó olvasást!

Steve/Bucky, slash, dráma, novella, romantikus

Bucky legnagyobb félelme, hogy újra elfelejt mindent, hogy árt annak az embernek, aki számára a legfontosabb.

Visszatérő rémálmok

A hideg átjárja a testemet. Mint a vasból öntött bilincs, úgy fogja közre a testemet. Nem akarok itt lenni, nem akarom ezt. Már nem. Ujjaimat az üveghez érintem.

- Túl sokáig volt ébren.

Ki akarok törni, de nem megy, a testem nem engedelmeskedik, hiába a saját akarat, ha a test még mindig nekik hű. A félelem megbénít. Nem akarom feledni az együtt töltött időt, a hangodat, az érintésedet, a sóhajaidat, a nevedet. Nem akarlak elfelejteni.

- Jegeljék! – hangzik el a parancs és én tudom, hogy itt a vége. Elfelejtek mindent, amikor újra találkozunk én nem foglak megismerni, az ellenség leszel, egy célpont, amit ki kell iktatnom. Bárkit megölök, nem számítanak, de téged, te fontos vagy. Meg kell, hogy védjelek. Ez az elsődeles feladat, azt akarom, hogy ez mindent felülírjon. A hideg beáramlik a fülkébe. A csontomig hatol, megbénít, a világ távolodik, a tudat elmosódik, mindent beborít a hideg és a feledés.

Kezemben a puska. A célpont bemérve, célzok, azt várom, hogy meneküljön, de nem tesz semmit. Szőke haj, kék szemeiben ismerős kedvesség és megértés lapul. Ismerlek téged?

- Semmi baj, Bucky – Hangja annyira gyengéd. Miért szorul el a torkom?

Ravasz kattanása, hibalehetőség egyenlő a nullával. Figyelem, ahogy a test megrándul, majd a földre rogy. A vörös vér beteríti az utat. Odamegyek, letérdelek. Szemei csillognak a könnytől, én pedig érzem, hogy hibáztam, elrontottam. Nem teljesítettem a küldetést. Meg kellett volna védenem, bármi áron. Mindentől és mindenkitől. A felismerés, késként hatol a szívembe.

- Ne, ne! – kiabálom, de te már nem hallod. Gyönyörű kék szemeid már nem látnak engem.

Felülök az ágyban, tekintetemmel a szobát pásztázom. Behatolásnak semmi nyoma. Testem csillog a verejtéktől, szívem a torkomban dobog. Oldalra fordulok, téged kereslek. Nekem háttal, békésen alszol. Minden rendben. Minden rendben. Álom volt, csak egy rossz álom. Próbálok csöndes lenni, nem akarlak felébreszteni. Az ágy szélére ülök, ujjaimmal erőszakosan markolom a hajamat, mintha ezzel el tudnám tüntetni az álmot. Rettegek attól, hogy legyőznek és visszavisznek, hogy újra mindent elfelejtek, hogy megöllek.  Szeretem, hogy dönthetek, hogy beszélhetek, hogy megérinthetlek, hogy szerethetlek.

- Bucky, jól vagy? – Hangod reszelős, most ébredtél. Homlokodat a tarkómnak szorítod.

- Még nem akarok menni – suttogom, de tudom, hogy hallod. Hangom tele van kétségbeeséssel. Nem akarok felejteni. Könnyeim megállíthatatlanul hullanak, de nem törlöm le, azt mondtad, hogy nem szégyen, hogy nem gyengeség.

- Semmi baj, csak álmodtál.

Nem mozdulsz, érzem a tested melegét, forró lélegzetedet a tarkómon. Egyenletes szívverésed megnyugtat. Lassan, gyengéden húzol vissza magad mellé az ágyba. Hátamnak simulsz, minden egyes ponton illeszkedünk egymáshoz. Karjaid szorosan ölelnek, én pedig megnyugszok. Ide nem tud bejönni a hideg. Itt nem tud utolérni a tél.