Lélekkötelék: 6. fejezet - Eltűnni a visszhangban, előbújni az árnyékból

Igen, jól látjátok, végre van új fejezet. Sajnálom, hogy ilyen sokáig kellett rá várni, de újra munkás ember lettem, így most az veszi el az időm nagy részét. Így, sajna lassabban fogok haladni, mint eddig. Lényeg, a lényeg, hogy itt az új fejezet. Jó olvasást!

Tony/Loki, 18+, slash, erotikus tartalom, hurt/comfort, dráma, angst

Tony halálos beteg. Utolsó esélye, ha megtalálja azt a személyt, akinek az elkapásában és bebörtönzésében segített. Lokit.

Köszi, Gwen! :D

Eltűnni a visszhangban, előbújni az árnyékból

A világok lassan elmosódnak, a színek elhalványulnak. Lassan lopódzik a valóság az álom birodalmába. A két világ vékony peremén egyensúlyozok, még mindig álmodom. Elmosódott masszák, gúnyos nevetés, de ott a másik oldal. Hallom a háttérben a TV monoton beszédét. Égető forróság nyomódik a bőrömhöz, meggyújt. Lassan megmozdítom a kezemet. Halk, fájó nyögés, annyira ismerős. Ujjaim alatt érzem szapora légvételed. Valami meleg, nedveshez érek hozzá. Hangos, fájdalmas nyögésed azonnal átbillent a vonalon. Szemeim kinyílnak és felemelem a válladról a fejemet. Arcod sápadt, bőröd fényes a verejtéktől, nem vagy magadnál. Tekintetem a kezemre téved, amit lassan felemelek a hasadról. Egy ponton, középen a pulóvered átázott, pontosan tudom, hogy mi az. Vérzel. Hogy nem vettem eddig észre? Láttam, hogy baj van, de nem gondoltam, hogy ekkora. Tudom, hogy nem vagyunk puszi pajtások, de több mint egy hónapja együtt lakunk, megmentetted az életemet. Azt hittem, hogy van annyi eszed, hogy szólsz, ha nagy baj van. Úgy látszik, tévedtem. Tudom, hogy engedélyt kéne kérnem, de te se kértél, amikor a véredet lekényszerítetted a torkomon. Mondjuk ezzel megmentetted az életemet, de lehet, hogy én is pontosan ezt fogom tenni. Megmentem az életedet.

A vér egyre nagyobb területet foglal el az anyagon. Óvatosan nyúlok felé, nem akarom még jobban felszakítani, nem tudom, hogy milyen és mekkora a seb. Lassan felemelem, de te megállítasz. Ujjaid szorosan fonódnak a csuklómra, erősebb vagyok nálad, de megállok.

- Ne érj hozzá! – szólsz rám, de a hangod rekedtes és gyenge.

- Pedig meg fogom nézni és az se érdekel, ha le kell fognom téged, miközben letépem rólad a pulóvert.

Figyelem, ahogy a szemöldököd megemelkedik, vissza akarsz vágni, de annyira gyenge vagy, hogy inkább hagyod magad. Ujjaid elernyednek a csuklómon, mindenféle erőfeszítés nélkül ki tudom húzni a kezemet. Lassan felhúzom a kötött anyagot és megpillantok egy átázott fehér kötést. Biztos vagyok benne, hogy magadnak kötözted és nem igazán boldogultál, mert nagyon szarul néz ki. Nem elég szoros és még számos hibát találtam benne. Itt már jobban látom, hogy a vérnek sárgás elszíneződése van és minél jobban figyelem, annál többet látok, majd mindennek a tetejébe az orromat megcsapja a szag. Elfertőződött. Először magamra haragszom, hogy a francba nem vettem észre? Láttam, hogy minden egyes leülésnél vagy felállásnál megérinted, de nem gondoltam, hogy ekkora a baj. Így kötésen keresztül is nagyon csúnya, félek levenni, mert biztos vagyok benne, hogy nem fog tetszeni, amit alatta találok majd.

- Mi a francért nem szóltál nekem? – teszem fel a kérdést. Úgy döntök, hogy tehetetlenség okozta dühömet rád zúdítom. – Miért?

- Miért kellett volna? Ki vagy te nekem? Nem vagy az ismerősöm, sőt a barátom vagy a szeretőm se, akkor miért szóltam volna neked az állapotomról?

- Megmentetted az életemet! – kiabálok rád, mintha ez mindent megmagyarázna, pedig csak több kérdést vet fel, amikkel nem akarok foglalkozni.

- Nem vagy az adósom, Anthony. Nem puszta jószívűségből tettem, amit tettem és erre majd te is rá fogsz jönni.

- Kurvára leszarom, hogy miért tetted. Megmentetted az életemet és ezért hálás vagyok neked. Igen, az is benne van, de ne hidd, hogy csak emiatt akarok segíteni neked.

- Akkor miért? – teszed fel a kérdést, zöld szemeid fátyolosak a láztól, de a harag elég erőt ad neked ahhoz, hogy visszavágj nekem.

- Azért mert számítasz! –Döbbenettől elkerekedett szemedbe nézek, majd fojtatom. – Nekem igenis számítasz. A fenébe, köztünk kapcsolat van, nem csak azért, mert segítettél rajtam. Együtt élünk, hidd el te vagy a második ember, akivel ilyen sok időt töltöttem együtt. Ez már nálam hosszú távú kapcsolat. Nem tudom, hogy mik a terveid, hogy mit akarsz, de nem vagy az a pszichopata félisten, aki le akart igázni minket. Változni akarsz, a változás pedig nehéz, de én segíteni akarok neked, mindenben, amiben tudok.

- Nyugalmat. – Hangod reked, szemeidet lehunyod. – Csak el akarok tűnni Anthony. Azért választottam ezt a helyet, te pedig pont jókor voltál nekem tetsző állapotban. Kihasználtam az alkalmat. Itt minden siet, visszhangzik a világ. El akarok tűnni a visszhangban.

- Én pedig szíves örömest segítek neked, de csak akkor tudok, ha nem dobod fel a talpad. Tuti, hogy azért vagy ilyen gyenge, mert sok energiát fektettél belém.

- Fektetek – javítasz ki, amit nem igazán értek, de nem firtatom, de megjegyzem, hogy később visszatérhessek rá, amikor már nem vagy ilyen rosszul.

- Erre még visszatérünk, ne hidd, hogy elfelejtem, de most engedd meg, hogy ellássalak.

Nem igazán merlek mozgatni, ezért kihozom az elsősegélydobozt, meg néhány erős fájdalomcsillapítót, amit még én kaptam, de nem használtam fel. Van egy olyan gyanúm, hogy szükségünk lesz rá, de nem igazán merem őket használni, mert nem tudom, hogy allergiás vagy e. Nem akarom, hogy végül allergiás reakció által kreált roham vigyen el.

Segítek levenni a felsőt, minden egyes mozdulat fáj neked, pedig igyekszek nagyon óvatos lenni. Kibontok egy steril ollót és elkezdem levágni a kötést.

- Nem lesz szép látvány. Elől lévő sokkal jobb állapotban van, mint ami a hátamon van.

- Mi van? Hátul? Loki, mégis mi a fene történt veled? – Óvatosan leszedem a kötést és hátra kell csapnom a fejemet, mert a sebből áradó bűz megcsapja az orromat. Az előttem lévő nyílt, csúnyán vérző és váladékozó seb nagyon mély. Nem vagyok orvos, de ezt össze kellett volna varrni. Vérmérgezést is kaphatsz. Letekerem az egész kötést és a hátad mögé ülök, hogy onnan is levegyem. Az is teljesen átázott. Lassan, óvatosan milliméterről -miliméterre húzom lefelé, de így is fájdalmasan felszisszensz. Amikor megpillantom a sebet, majdnem elhányom magam. Az elől lévő se volt egy szép látvány, de ez annyira el van fertőződve, hogy csodálkozok, hogy egyáltalán még élsz.

- Kurva életbe! – Ez a gyönyörűség hagyja el a számat, miközben nézem. – Mi a fene történt veled? Most már nem csodálkozom azon, hogy Thor azt hiszi, hogy halott vagy.

Nem válaszolsz semmit, de nem is kell. Bőven elég, hogy megengeded, hogy megnézzem. Biztos vagyok benne, hogy hatalmas erőfeszítésbe került, hogy eltitkold ezt a súlyos sérülést, még nagyobba pedig az, hogy megbízz bennem. A két seb egyvonalban van, elég nagy ahhoz, hogy ne golyó ütötte legyen, plusz nem hiszem, hogy Asgardban használnak a miénkhez hasonló lőfegyvert. Olyan, mintha valaki átszúrt volna rajtad egy éles, hosszú tárgyat vagy valami ahhoz hasonlót. Mondjuk egy kardot. Gyanítom, hogy nem állok messze a valóságtól.

- Biztos nagyon fáj – szólalok meg, de te nem válaszolsz. Tested remeg, bőröd csillog az izzadságtól. Magas lázad van, eddig bírtad. – Kérlek, legközelebb szólj. Komolyan mondom.

Ilyen mértékű fertőzést még nem láttam, nem merem összevarrni, ezért jó alaposan kitisztítom. Először a hátadon lévővel kezdem, jobb túllenni a nehezén, de amint elkezdem, te felüvöltesz a fájdalomtól. Tested ívbe feszül, a levegő beléd szorul és tudom, hogy így nem csinálhatom.

- Adjak be egy fájdalomcsillapítót? Egy elefántot is kiüt, akkor kaptam, amikor még a halálomon voltam. Nem tudom, hogy hat majd rád, de ezt így nem lehet csinálni.

Nem látom az arcodat, de pár perc csönd után, lassan bólintasz. Előveszem a fiolát, egy steril tűt és fecskendőt, felszívom a megfelelő adagot és letérdelek eléd. Karodért nyúlok, de nem kezdem el. A fájdalom elhomályosítja az amúgy gyönyörűen tiszta zöld szemedet. Sajnállak, törődöm veled, nem akarok fájdalmat okozni.

- Biztos vagy benne? Nem tudom, hogy allergiás vagy-e valamire, lehet, hogy még rosszabb lesz az egész.

- Énnél rosszabb? Ne most visszakozz, Anthony. Megígérted, hogy segítesz, hogy elmulasztod a kínt. Ne ígérj, ha nem tudod, vagy nem akarod betartani.

- Oké, oké! – válaszolok gyorsan. Nem akarok veled veszekedni. Felszívom a fecskendőbe és a tűt a bőrödhöz illesztem, de nem szúrom beléd. Rád nézek, mire te csak biccentesz egyet, én pedig lassan adagolom a véredbe a gyógyszert és reménykedek, hogy nem leszel rosszul tőle.

Bitang erős ez a cucc, pár perc múlva egyre laposabbakat pislogsz, tovább tartod lehunyva a szemeidet, tested elernyed, arcod kisimul, még ha csak ideiglenesen is, de elmúlt a fájdalom. Előre dőlsz, én tartalak meg. Most jövök rá, hogy talán még se itt kellett volna ennek nekikezdeni, de mentségemre legyen, hogy nem gondoltam, hogy ennyire súlyos a sérülésed. Hogy lehettél ekkora hülye? Nincs megfelelő felszerelésem, kórházi kezelésre szorulsz, de oda nem vihetlek, így velem kell beérned, nincs más választásunk. Oldalra fordítom a fejem és veszek egy mély levegőt.  A szag marja az orromat. Nem értem, hogy nem éreztem eddig?

Több, mint egy óráig tartott mire kitakarítottam a sebeket. Megtettem minden tőlem telhetőt. Beadtam egy adag antibiotikumot is a fertőzések miatt. Csak remélni merem, hogy még nincs túl késő. Még sose láttam ennyire csúnya dolgot. Még szerencse, hogy nem hánytam el magam. Csak egy alsónadrág van rajtad, mert folyamatosan borogatlak. Nagyon magas a lázad, a tested küzd a fertőzés ellen. Nem merlek egyedül hagyni, ezért miután végeztem ölbe vettelek és behoztalak a szobámba. Nem gondoltam, hogy felbírlak emelni, de fogytál, én pedig neked hála, nagyon jó kondiban vagyok. Úgyhogy most itt vagy szobámban. Ha tudnád, hogy mióta álmodok erről, hogy itt legyél, bár nem pont erre gondoltam. Az arcod most nyugodt, nem váj rá mély barázdát a fájdalom. A bőröd nedves az izzadságtól és a borogatástól. Aggódom miattad, mégis valahogy megnyugtatsz. Sose szerettem senkiről se gondoskodni. Nem tanították meg, hogy hogyan kell. Nem akartam senkivel se tartós kapcsolatot kialakítani, ezért mindig egyéjszakás kalandjaim voltak. Utána jött Pepper, de ott is igyekeztem a törődést és a romantikát minimálisra csökkenteni, pedig tényleg szerettem, de valahogy nem ment. Pepper tudta ezt, és nem erőltette.  Eddig elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaki annyira fontos legyen, hogy ápoljam, hogy injekciót adjak be neki, hogy árgus szemmel figyeljem minden egyes mozdulatát, most mégis ezt teszem. Itt ülök, pont úgy, mint te hetekkel ezelőtt. A hatalmas ágyam mellett egy szék, amit a konyhából hoztam be, azon ülök most, kezemben egy könyv, azt se tudom, hogy miről szól, csak úgy kinyitottam.

A könyv tompa puffanással landol a földön. Ez ébreszt fel, elbóbiskoltam. Ijedten kapom fel a fejem, tenyeremet azonnal a homlokodra simítom, majd az arcodra, csak ellenőrizni akarlak, de te hálásan simulsz az érintésembe, pont, mint a legutóbb. A bőröd már nem olyan meleg, már nem látszik a vékony csillogó réteg.

- Hála az égnek! Lejjebb ment – suttogom, de a kezemet még mindig nem húzom el.

Jó érzés érinteni téged, olyan, mintha energiát adnál nekem, mintha egyszerűen, nem tudom elmagyarázni, még sose éreztem ehhez hasonlót. Komolyan gondoltam, amikor azt mondtam, hogy köztünk kötelék van. Lehet, hogy ez nyálasnak fog hangzani, de érzem itt belül. Nem tudom, hogy mit csináltál velem, de nem csak meggyógyítottál. Valami mást, valami többet, ha felépülsz, akkor meg fogom kérdezni tőled, el fogom mondani az álmokat is. Kijavítottál, amikor azt mondtam, hogy sok energiát fektettél a megmentésembe. Te jelen időt használtál. Mit jelent ez? Vagy a láz miatt beszéltél félre? Valami történik köztünk, valami nagyon nagy és mély és ennek semmi köze ahhoz, hogy legszívesebben ész nélkül szexelnék veled mindenhol a házban, változatos pozíciókban. A megmentésem előtt is tudtam, hogy vágyom rád, ez csak erősebb és erősebb lett, mert egyre többet tudok meg rólad, a múltadról.  Álmomban érzem a haragodat, a vágyadat, az örömödet, bánatodat. Mindent, ami téged azzá a férfivé tett, aki ma vagy. Itt vagy, azt mondtad, hogy el akarsz tűnni, hogy kihasználtad az állapotomat. Mi elől, vagy ki elől menekülsz? Egyre több a kérdés, és ezekre csak te tudsz válaszolni. Elég tökös vagyok, hogy feltegyem neked őket, elég erős vagyok, hogy kibírjam a válaszokat? Ha elmondod, akkor is képes leszek melletted állni? Csak azt tudom, hogy valami elkezdődött köztünk. Már nem ugyan az vagy, mint aki ellen harcoltunk. A régi éned nem mentette volna meg az életemet, akár mekkora előnye származott volna belőle. Nem költözött volna velem össze, nem főzött volna velem, nem engedte volna, hogy bekapjam a vérző ujját, utána pedig vadul megcsókoljam, miközben megpróbálom a pultra dönteni és a legfontosabb, hogy nem bízott volna meg bennem annyira, hogy megmutassa az elfertőződött sérülést. Engedted, hogy beadjak neked egy erős fájdalomcsillapítót. Megbízol bennem. Tudtad, hogy úgysem fogok szólni a többieknek. Megígértem. Azt akarom, hogy tudd, hogy érezd, hogy hozzád vagyok hű, hogy számíthatsz rám.

Felállok és lefekszem az ágy másik végébe. Feléd fordulok, a paplan tetejére fekszem, nem takarózom be.  Nem akarok aludni, de már nagyon kényelmetlen volt a szék. Innen is ugyanolyan jól tudok vigyázni rád. Egyáltalán nem döbbent meg a tudat. Igen, törődni akarok veled, mélyebb kapcsolatot akarok veled, mint Peperrel. Azt nem tudom, hogy miért pont te keltetted fel az érdeklődésemet, de az élet túl rövid és törékeny ahhoz, hogy ne azt tegyük, amit szeretünk.

A szégyen és a düh égeti az arcomat. A porban ülök és bosszúsan nézek a többiekre. Apánk kötelezővé tette számomra is a közös edzéseket. Hiába próbálkozok, nem tudlak utolérni téged és a többieket. Anya szerint nem baj, ha nem jeleskedek a kardforgatásban, de engem zavar. Jó, akarok lenni, mert unom, hogy mindig mindenki hozzád hasonlít. Apa is, mindig mindenben hozzád, a bátyámhoz, pedig sok más dologban jobb vagyok, mint te. Ezt miért nem látja? Miért nem látják? Olyan, mintha sötétben, mintha árnyékban lennék, ami egyre csak nő. Ellep, fojtogat. Ez a te árnyékod Thor. Meg fogsz fullasztani. Érzem, hogy nem kapok tőled levegőt. Meg fogsz ölni.

Nevetnek rajtam. Hangjukat messze viszi a szél, te velük együtt nevetsz, nem szólsz rájuk. Őket választottad. Nem engem. Torkomban hatalmas gombóc, szemem ég, de felszegett állal nézek rátok, kecses mozdulattal felállok. Nem félek tőletek, jobb vagyok nálatok. Jobb vagyok tőled, egyszer szabad leszek és akkor a düh, amit irántad érzek olyan erős lesz, hogy még te se tudod majd megállítani.

A palota egyik sötét sarkában bújok el, itt senki se fog keresni. Hallom a hangod, engem keresel. Biztos bocsánatot akarsz kérni. Most már késő, akkor kellett volna kiállnod mellettem. Túl késő. Érzem, ahogy a forró könnyek végigfolynak az arcomon. Nem bújok elő.

Harag dúl a szívemben. Hamarosan elkezdődik az ünnepség, a te nagy napod. Bátyám, végre király leszel. Apánk mindig is mondta, hogy csak az egyikünk követheti őt, de ez nem igazságos. Gőgös, barbár lélek vagy, aki csak az értelmetlen harcokban és a féktelen ivászatban leli örömét. Ilyen király kell Asgardnak? Miért nem engem választott? Miért nem vagyok elég jó neki? De most megkapod, drága bátyám. Itt az én koronázási ajándékom. Egy kis meglepetés. Hamarosan hívatlan vendégek teszik tiszteletüket. Már alig várom, hogy eluralkodjon a káosz. Nem lehetsz király, meg kell mutatnom apánknak, hogy nem vagy érdemes arra, hogy te viseld a koronát. Ha a csínyem sikerül, akkor mindenki látni fogja, hogy nekem van igazam. Nem vagy alkalmas arra, hogy Asgard népét vezesd és akkor végre engem is észre fognak venni. El fog tűnni az árnyék.