Jég kék jövő - 12. fejezet: Együtt, veled

Nagyon igyekeztem. Itt van az új fejezet. Nem így terveztem, amikor elkezdtem, de mire észbe kaptam ez lett belőle. Még egy rész van hátra + egy extra, de az is lehet, hogy valahogy összevonom a kettőt, még pontosan nem tudom, mert jelenleg a történet végében se vagyok biztos. Nem így terveztem :) Továbbra is várom a kritikákat és a találgatásokat, hogy mi is lesz. Ti mire gondoltok?

Thor/Loki, 18+, slash, erotikus tartalom, hurt/comfort, angst, sötét, dráma

A történet a Thor - Sötét Világ után játszódik. Loki súlyosan megsérül, ezért Thor hazaviszi Asgardba. Thor reméli, hogy visszakaphatja rég elveszett öccsét.

Együtt, veled

Tudtuk, hogy visszatérnek, hisz megmondtad, figyelmeztettél engem, de nem gondoltam, hogy ilyen hamar. A béke úgy illant el, mintha soha nem is létezett volna. Még mindig a fülemben cseng a robbanás zaja, ami megrázta az egész palotát. A kürt hangos, mély, veszélyt jelző hangja, mely a betolakodók jöttét jelzi. Egy pillantás, csak ennyi kellett és jégbe borult az egész világ. A falak, a padló, mindent beborít a tükörsima halál. Rémült sikolyoktól terhes a levegő, nem készültünk fel, nem volt időnk, nem vettek komolyan, pedig te szóltál, te megmondtad, egyedül csak én hittem neked, és most nézd mi lett. Hatalmas kék testek mindenhol, szoborrá dermedt alakok a folyosókon, utcákon. Próbáljuk visszaszorítani őket, de sokan vannak, mi pedig gyengék vagyunk. Még nem gyógyultunk fel a sötét elfek okozta támadásból. Időre lett volna szükségünk, de nem kaptunk. Több sebből vérezve állok a teremben, egyedül én vagyok csak életben, körülöttem katonák holtteste. Előttem egy jégórás, már halott, az előbb végeztem vele, olyan, mintha sehova se haladnánk, mintha az ellenség serege végtelen lenne, mi pedig csak hullunk, mint az érett gyümölcs. Az oldalamhoz kapom a kezem, észre se vettem, hogy megsérültem. Megvágott, szerencsére nem ért hozzám. Hideg levegő süvít végig a termen, támadó pozícióba helyezkedek, de azonnal kiegyenesedek, amikor meglátlak. Hajad csapzott, arcodon vágások vannak, karodat furcsán tartod.

- Loki! – kiáltok fel, a hangom visszhangzik az üres teremben. – Jól vagy?

Nem válaszolsz semmit, csak egy pillantást vetsz sérült karodra.

- Megvagyok – válaszolsz tömören, de nem veszed le a tekintetedet rólam. Lassan lépdelsz felém, sántítasz. – Sok a halott, Thor. Van egy tervem, elmondtam Odinnak is, de meg sem hallgatott, pedig ez az egyetlen lehetőségünk.

Testem megmerevedik, szavaid kemények, arcod kiismerhetetlen. Örülnöm kéne, hogy van egy működő terved, amivel meg tudnánk menteni a többieket, de valahogy mégsem örülök. Rossz érzés kerít hatalmába. Ismerlek már annyira, hogy tudjam nem fog tetszeni nekem ez a lehetőség, újra magadba zárkózol, de most engem akarsz óvni. De mitől?

- Mit akarsz tenni Loki? Mikre készülsz? – Hangom remeg a félelemtől. Nem tetszik ez nekem. Nem engedem, hogy valami őrültséget csinálj. Nem engedem, hogy bajod essen. Önző vagyok, nem vagyok királynak való, mert mindenkit feláldoznék, csak, hogy te élhess.

Hatalmas robajjal betörik az ajtó. Két óriás áll, vörös szemeikkel minket néznek. Arcukon gúnyos vigyor. Tudják, hogy ők állnak nyerésre.

- Nézd csak, itt van a herceg. Már csak őt kell elintéznünk és a kezünkben lesz a győzelem – Hangja magabiztos és erős, engem pedig kiráz a hideg. Próbálom megemészteni a hallottakat, tudom, hogy mit jelentenek a szavai, de nem akarom elhinni. Nem lehet igaz. Egyszerűen nem lehet igaz. Meg akarok szólalni, de nem tudok, csak meredek magam elé, kezemből kiesik a Mjölnir. Már nem is hallom, ahogy földet ér.

- Hogy mondtad? Ismételd meg? – A szavak végre kiutat találnak, döcögve, akadozva beszélek, nem látok semmit. Az agyam tompa, a világ lelassul.

- Mindenek Atyja halott és már csak te vagy hátra. Téged is kifüggesztünk apád mellé, hogy mindenki lássa legyőzött testedet. Sírva fogsz könyörögni, várni fogod a halált.

Megsemmisültem. Apám meghalt, a hatalmas Odin, aki már egyszer visszaverte a jégóriásokat, aki oly sok csatában vett részt és tért haza győztesen most halott.  Anyám, halott, apám követte őt, már csak én maradtam. Szememet égeti a könny, utat engedek fájdalmamnak. Meghalt, árva maradtam, egyedül maradtam. Minden elveszett, ha az apám nem volt képes legyőzni őket, akkor senki se. Én nem vagyok olyan bölcs, olyan erős, hogy győzelemre vezessem a megmaradtakat.

- Gratulálok! – szólasz meg hirtelen. Hangod boldog, engem pedig elönt a düh.

Örülsz apám halálának, hát persze, hogy boldog vagy. Elvett tőled mindent, most a bosszúd beteljesedett. Mi van, ha a te kezed is benne van? Mi van, ha hazudtál nekem, ha minden csak álca volt?

- Nem érdekel, hogy megöltétek azt a vén bolondot, tulajdonképpen szívességet tettetek nekem. – Figyelem, ahogy a bőröd kékké változik, én pedig nem hiszek a szememnek. Egyszerre fogok mindent elveszíteni. Te is elhagysz. Hazudtál nekem! Bíztam benned! Hátat fordítottam mindennek és mindenkinek, mert elhittem a hazugságaidat. Elhittem, hogy szeretsz, hogy engem választottál. Minden egyes szavad, minden kedves érintésed, csókod hamis volt. Hányingerem támad saját magamtól. Hogy lehettem ennyire naiv? Hogy lehettem ennyire ostoba.

- Oh, Laufey fia! Azt hittük, hogy az asgardiak oldalán állsz. Megölted a hírnököket, akiket küldtünk. Gyere, tarts velünk!

- Ki mondta, hogy egy oldalon állunk? Odin halála elégtétellel tölt el, de nem jelenti azt, hogy veletek vagyok.

- Nem akarunk ártani neked, hozzánk tartozol, előbb utóbb te is be fogod ezt látni. Állj félre Loki, Laufey fia! Engedd át nekünk Odin kölykét és osztozz dicső győzelmünkben!

Nem akarom hallani a beszélgetéseteket. Nem akarom hallani a szavaidat, az árulásodat. Érzem, hogy a könnyek végigszántják az arcomat. Lassú cseppekben potyognak a vérrel borított kőre. Nem érdekel, hogy látja az ellenség, mert már nem érdekel semmi. Gyászolok, gyászolom anyámat, akit megöltek, gyászolom Jane-t és a többieket, mert Asgard után ők következnek. Az óriások senkit se kímélnek majd. Megmentettem a világokat a sötétségtől, de nem tudtam megmenteni a téltől. A jég kék jövőtől. Gyászolom apámat, aki dicső csatában halt meg és gyászollak téged, a szerelmünket. A lelkem üres, összetört akár egy váza és én nem tudok ez ellen semmit se tenni.

- Rosszul látjátok a dolgokat, nem engedhetem, hogy elfoglaljátok asgardot, mert a trón az enyém, úgy ahogy Thor is. Eszem ágában sincs átengedni őket.

- Akkor te is meghalsz velük együtt! – kiált fel az egyik, mire én felkapom a fejemet. Szavaid a lelkemig hatolnak. Melegség jár át a szívemet, ugyanakkor a szégyen szorítja, hisz már megint megettem. Nem bíztam benned. Hazudtál, de nem nekem, most is mellettem állsz, mint mindig, most is engem védesz. Úgy állsz, hogy egész testeddel engem takarsz, képes lennél az életedet adni értem. Újra. Hányszor fogsz még megmenteni? Hányszor fogok még kételkedni benned? Fel akarok állni, de a lábaim, mintha elolvadtak volna, nem engedelmeskednek.  Csak a vékony izmos testedet látom magam előtt, enyhén terpeszben állsz, készen a támadásra vagy a védekezésre. Hangos kiáltás, még a falak is beleremegnek. Hatalmas kék testek indulnak feléd, te pedig csak állsz. Nem fogod tudni legyőzni őket. Nem engedem, hogy meghalj értem. Mintha dróton rántanának fel, kezemet feléd nyújtom. A világ lelassul, a hideg a csontomig hatol. Hallom kétségbeesett kiáltásomat, hallom az óriások üvöltését, hallom a gúnyos nevetésedet.

- Loki!  - ordítom teli torokból, elkapom a kezedet, le akarlak rántani magam mellé, a sérült kezdet kapom el, felordítasz a fájdalomtól, de nem mozdulsz. Egyre közelednek, hatalmas kezükkel le akarnak csapni ránk, de te csak állsz, majd hirtelen elvakít a zöld fény.

Fülemben visszhangzik a fájdalmas sikolyuk. Kinyitom a szemem és két hatalmas testet látok, amik zöld tűzben égnek. Még élnek, ordítanak, próbálják eloltani, de nem tudják. Elszörnyedve nézem őket, de nem tudok, nem bírok megmozdulni, csak nézem, ahogy a testük a felismerhetetlenségig ég. Mikor már elhalnak a sikolyok és már nem mozdulnak többé a tűz is szép lassan kialszik. Az orrom tele van az égett hús büdös szagával.  Észre se vettem, hogy még mindig a kezedet fogom, remegve engedlek el.  Felém fordulsz, arcod kifejezéstelen, de a szemedbe aggodalom ül. Letérdelsz hozzám, ujjaiddal megérinted az államat.

- Jól vagy?  - teszed fel a kérdést. – Thor, jól vagy?

- Annyira sajnálom – suttogom. Sajnálom, hogy kételkedtem benned.

- Szerintem ezt igazán ráérünk később megbeszélni. Gyere, ideje véget vetni ennek a zűrzavarnak.

Épp kezedet nyújtod felém és felsegítesz a földről. Nem nézek rád, mert elmondhatatlanul szégyellem magam és nem csak azért, mert már megint megingott a hitem benned, hanem a viselkedésem miatt is. Hagytam, hogy legyőzzön a gyász. Nekem kellett volna megvédenem téged, de ugyan az történt, mint a legutóbb, te voltál az, aki megmentett.

Ujjaidat összefonod az enyéimmel, tudom, hogy mi következik. Lehunyom a szememet, érzem, ahogy átjár a mágia.

Amikor kinyitom a trónteremben vagyunk, mindent beborít a jég és a vér. Mindenhol holtestek. Az arany trón eltűnt helyette egy test van karóba húzva. Ismerős alakja és a páncélja. Egész testemben remegek, botladozva indulok el felé, nem látok mást csak a távolban lévő alakott.  Erős kéz szorítja a csuklómat.

- Ne menj oda! Ne nézz oda! – Hangod parancsoló és én azonnal meg is állok. – Van bármi haszna annak, ha odamész?

- Meg kell néznem. Tudnom kell! Látnom kell! – hangom veszélyesen magas, szinte már vinnyogok. Látnom kell a saját szememmel, hogy nem tehetek érte semmit.

- Ezzel csak ártasz magadnak. Meghalt.  – Semleges hangod feldühít, kitépem a kezemet az ujjaid közül és szaladok a test felé.

Ott állok holtest előtt. Látom, de nem bírom felfogni a látottakat. Egyszerűen nem megy. Apám teste ernyedten lóg. Beteg módon felnyársalva, megszégyenítve, nem ezt érdemli egy olyan hatalmas uralkodó, mint ő. Nem ezt érdemli.  Egy hatalmas, vékony  jégoszlop szolgálja a karót. Valahol az altestén van a bemeneti a kimeneti pedig a tokánál. Apám fél szeme, kiégett csillagként mered a semmibe. Szája, arca véres, ajkai fájdalmas kiáltásban maradtak. Meggyalázták. Remegek az elfojtott dühtől. Barbár jégóriások.  Fülemben lüktet a vér, ajakaimat vonallá préselem, bosszúval telik meg a szívem.

- Ezért még megfizetnek! Bűnhődni fognak! – ordítom.

- Meg is fognak, emiatt ne aggódj. Most pedig vidd el innen a testet, foglalja a helyet.

- Hogy beszélhetsz így! Az apám! Lehet, hogy elárult téged, hogy börtönbe záratott, de ő nevelt fel!

- És igen jó munkát végzett, mint látod. Nem érdekel Odin halála, de téged igen, ezért próbálok csöndben maradni, de eléggé megnehezíted a dolgomat. Nem akarok olyat mondani, amivel megbántalak, mert az apád volt, úgyhogy kérlek Thor, hallgass és segíts!

Miután sikerült apám testét leszednem a jégről, biztonságos sarokba helyezem. Lecsukom a szemét, mert úgy érzem, mintha vádolna, mintha engem hibáztatna mindenért. Tudom, hogy ez lehetetlen, hogy nem így van, de a szívemet nyomja a bűntudat. Téged nem érdekel, valószínűleg valamilyen szinten még örülsz is a halálának, de a rám való tekintettel, nem mutatod. A kismerhetetlenség maszkja mögé bújsz el.  Céltudatosan lépdelsz fel az arany lépcsősoron. Törött kezedet a másikkal a mellkasodhoz húzod.  Megállsz a tetején, úgy nézel szét, mintha minden a tiéd lenne, mintha még egyszer utoljára szeretnéd az emlékeidbe vésni ezeket a falakat. Hirtelen megvilágosodok. A félelem átjárja az egész testemet, mert most jövök csak rá, hogy mire készülsz. Újra fel akarod áldozni az életedet.

- Loki!  - kiabálom, és feléd szaladok. Kettesével szedem a lépcsőfokokat. – Ne tedd! Loki!

Mikor felérek megragadlak a válladnál fogva és megrázlak.  Vörös szemeiddel rám nézel, semmi félelmet nem látok, csak kemény elhatározást. Már döntöttél.

- Nincs más választásunk, te is tudod.

- Nem lehet. Nem engedem, nem engedem, hogy újra kockára tedd az életedet miattam.

- Akkor mégis ki miatt? Nem érted Thor? Csak te maradtál nekem.

- Akkor te se érted! Mert nekem is csak te maradtál! Szeretlek! Nem maradok itt nélküled! – Kétségbeesetten szorítalak. Magamhoz húzlak, szorosan ölellek. Érzem a szívverésed, olyan sebesen ver, hogy majd kiesik a helyéről. Nem mész nélkülem sehová. Nem hagyom, hogy csak te add az életedet, veled megyek, mert nélküled üres vagyok. Ha elmész nekem se lesz miért maradnom. Kibontakozok az ölelésből, tenyeremet az arcodra simítom. Érintésem nyomán a bőröd újra hófehér lesz. Annyira gyönyörű vagy még így megtépázottan, sebesen is. Kétségbeesetten kapsz az ajkaim után, ujjaid hosszú hajamba temeted, szorítasz, húzol magadhoz, mintha magadba akarnál olvasztani. Ezt akarom, egyé válni veled, mert mi egyek vagyunk. Miért nem vettük ezt észre hamarabb? Miért kellett oly sok időt elvesztegetünk feleslegesen? Ajkaink elválnak egymástól. Belenézek csillogó zöld szemedbe. Most már az elhatározás mellett ott van a kétségbeesés árnya.

- Nem hagyom, hogy egyedül menj. Veled megyek. Együtt csináljuk. Nem hagyhatsz itt!

Megrázod a fejedet. Szemben állsz velem. Melegséget érzek, ami belőled árad, egyre forróbb vagy, el kell engednem a kezedet, mert már égetsz.

- Mit csinálsz?  - teszem fel a kérdést, de már tudom a választ. A telet a nap fénye űzi el. A jeget a tűz olvasztja el.

- Én leszek a tűz. Én leszek az, aki mindent eléget.

Egyre melegebb, utánad akarok nyúlni. Veled akarok tartani, de te hátrálsz. Kétségbeesetten nézel rám. Szemeidből megindulnak a könnyek. Mint lassan folyó tiszta patak, úgy szántják végig sebektől tarkított arcodat. Hátrálsz néhány lépést, kezeidet széttárod.

- Loki! – ordítom, látásomat elhomályosítják a könnyek. – Ne tedd ezt! Ne tedd ezt velem! Kérlek!

- Fuss! – szólsz rám, de én nem tudok. Nem tudlak itt hagyni, nem tehetem meg veled. Nem hagyhatlak itt. – Fuss, te ostoba!

- Nem hagylak magadra! – kiabálom, de te csak újra megrázod a fejedet.

- Sajnálom - suttogod. Érezem az erődet, az illatodat, majd hirtelen elsötétül a világ.

Amikor kinyitom a szememet egy csapat katona mellett állok, akik három jégóriást próbálnak feltartóztatni, sikertelenül.

- Thor! – Sif hangját hallom meg a távolban. – Hogy kerültél ide? Hol van Loki?

Mintha transzból esnék ki, felkapom a fejemet és szaladok, futok vissza hozzád, mert nem hagyhatom, hogy egyedül hallj meg.

- Mi folyik itt? Thor, hallod, amit mondok?

Nem érdekel, vissza kell jutnom hozzád! Hallom az óriásokat magam mögött, követnek, de nem érdekel, látnom kell téged, fognom kell a kezedet. Veled kell mennem. Nem hagyhatsz itt. Nem hagyhatsz magamra. Kérlek, várj meg.

- Kérlek – suttogom. Érzem, hogy egyre melegebb van, a jég olvadásnak indul, közel járok.

Belépek a terembe, ott állsz, szétvetett lábakkal és kezekkel.

- Loki! – kiabálom. Felém nézel, de nem mondasz semmit. A zöld lángok felcsapnak, elnyelnek. Oda akarok szaladni, de kezek fognak le. – Loki!

Mintha bomba robbanna, mindent elnyelnek a lángok. Érzem a tűz hőjét, az erejét, a hideg vizet, ami eláztat, a kezek szorítását. Nem tudom, hogy hol vagyok, hogy ki vagyok, nem látok mást csak a te égő testedet.  Nem hallok mást csak a te fájdalmas üvöltésedet. Én is veled együtt üvöltök, a szívem megszakad, veled együtt égek én is porrá.