Lélekkötelék - 7. fejezet: Jeges álmok

Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott. Több, mint egy hónap, de itt az új fejezet.  Remélem, hogy a következő hamarabb kész lesz és nem kell majd ilyen sokáig várnotok rá. Jó olvasást!

Tony/Loki, 18+, slash, erotikus tartalom, hurt/comfort, dráma, angst

Tony halálos beteg. Utolsó esélye, ha megtalálja azt a személyt, akinek az elkapásában és bebörtönzésében segített. Lokit.

Jeges álmok

Az elmúlt két hét maga volt a hullámvasút. Egyszer fent, egyszer lent. Most éppen fent vagyunk, a jobbik időszakot éljük. Két hete fekszel az ágyban, volt, hogy néha felébredtél, de akkor is csak üvöltöttél a fájdalomtól, így kénytelen voltam újra és újra megszúrni. Nagyon erős fájdalomcsillapítót, gyulladáscsökkentőt és egyéb gyógyszereket adok neked. Piszok nagy szerencse, hogy milliomos vagyok, és vannak bizonyos kapcsolataim, amiket most szemrebbenés nélkül ki is használtam. Nem kérdezték, hogy miért kell, csak nekem adták, mert mindig jól jön egy kórháznak, ha egy milliomos veszi a szárnyai alá. Bűntudatom kéne, hogy legyen? Nem hiszem, kénytelen voltam bevallani magamnak, hogy ezt magamtól nem tudtom megoldani. Jobban érezném magam, ha egy orvos is látna, de nem kockáztathatok. Az emberek megbízhatatlanok, nem akarom, hogy S.H.I.E.L.D. megtudja, hogy itt vagy, hogy Thor. Biztos vagyok benne, hogy elvinnének, azt pedig nem engedhetem. Megígértem, hogy segítek neked, hogy itt maradhatsz velem és én, ha másnak nem is, de neked megtartom az ígéretemet.

Két hete, hogy próbállak folyamatos kómában tartani, félek, hogy ezek az erős gyógyszerek tönkreteszik a szerveidet, de nincs jobb ötletem, ha abbahagyom, akkor felébredsz, és üvöltesz, egyre csak üvöltesz a fájdalomtól, én pedig üvöltök a tehetetlenségtől, mert nem bírom nézni a szenvedésedet. A seb lassan, de biztosan gyógyulásnak indult, ami jó jel, de a láz… hol olyan magas, hogy csodálkozom azon, hogy még élsz, hol pedig elmúlik. Ez megy minden egyes nap. Azt se tudom, hogy mikor aludtam utoljára. A fürdőbe is félek kimenni, mert nem merlek magadra hagyni. Ilyenkor Jarvis vigyáz rád, ha csak a szempillád megrebben azonnal szól. Néha elbóbiskolok, de csak pár percre.

A széken ülök és egy orvosi szakkönyvet olvasok, ha így haladok, simán lediplomázhatok, mégsem tudok segíteni, csak türelmesen ülök melletted és figyellek. Fáradtan megdörzsölöm az arcomat, a betűk lassan összemosódnak a szemem előtt. A fáradság lassanként ledönt a lábamról, küzdök ellene, de nem megy, még érzem, ahogy kifordul a kezemből a könyv, még hallom, ahogy tompa puffanással a földre esik.

Hideg szél tépi a hajamat, csípi az arcomat. A hótól alig látom az előttem állókat. Vörös palástod homályos paca, pedig nincs messze tőlem. Jötunheim kietlen, jeges puszta, ahol csak a legerősebbek maradnak életben. A jég birodalma. Ahol nem jégmező húzódik, ott hatalmas, kopár sziklák állnak. Itt semmi se marad életben. Ahogy haladunk beljebb, a szelet felfogják az omladozó sziklák. Érzem, hogy figyelnek minket, de ez volt a terv. Elég volt pár ártatlan szó, ami felszította a tüzet és már indultál is a megfelelő irányba. A szó hatalma. Hiába vagy erős, ha manipulálható vagy. Téged pedig, drága Thor, könnyű vezetni.

Baljós csönd vesz minket körül, mindenki ideges, hisz tudják, hogy nem szabadna itt lennünk, de ők is ostobák, a hűség fogja őket a sírba vinni. A hozzád való hűségük. Ide is jöttek utánad. Ostobák. Egyre beljebb és beljebb merészkedünk, de senki se szólal meg, egyikük se mondja, hogy forduljuk vissza, hogy nem jó ötlet. Lassan elérünk egy viszonylag zárt helyre, itt már nem süvít úgy a szél, az óriási kőből épült épületek egyszerűek, de fenyegetően emelkednek a magasba.

- Hol vannak? – kérdezi Sif.

- Rejtőznek, ahogy a gyávák szoktak – válaszolsz. Gyávának nevezed őket, holott még sose láttad, hogy mire képesek valójában.

Megállunk egy hatalmas kőépítmény előtt. Ez a legnagyobb, ez a király helye.

- Messzire jöttetek el, hogy meghaljatok, asgardiak.

- Thor vagyok, Odin fia! – válaszolsz, ujjaid megfeszülnek a Mjölniren.

- Tudjuk, hogy ki vagy – válaszol Laufey, a jégórások királya. Hangja mély és erős, megborzongok tőle.

- Hogy jutottatok be Asgardba? – teszed fel a kérdést.

- Odin házában sok az áruló. – Hangja nem tűr ellentmondást, határozottan cseng a sziklák között. Látom az alakját, gigantikus, de a falak árnyéka eltakarja. Ott ül jegyes szikla trónján és figyel minket.

- Hazugságaiddal ne mocskold be apám nevét! – kiabálod, én pedig tudom, hogy ezzel elvetetted a sulykot. Egy királyt se nevezhetsz hazugnak, főleg nem a saját birodalmában. Többiek is összerezzennek, amikor Laufey feláll és megmutatja magát teljes valójában. Hatalmas alakja fenyegetően fölénk magasodik, az szívem pedig hevesen ver az izgalomtól.

- A te apád egy gyilkos tolvaj! – válaszolja, úgy, hogy a hangját még mindig nem emeli fel. – És miért jöttél ide? Békét hozni? Te vágysz a harcra, epedsz érte, csupán egy fiú vagy, aki férfinak akar látszani.

Egyre érdekesebb ez a beszélgetés. Pontosan úgy alakul, ahogy szeretném, ezzel a mondattal Laufey, megsértette azt a fene nagy büszkeségedet. Most már biztos vagyok benne, hogy ezt nem ússzuk meg harc nélkül.  Szemem sarkából látom, hogy néhány óriás közeledik felénk, mintha a jégből és a hóból másztak volna elő, egyszer csak megjelentek, szinte nesztelenül. Mindenhol ott vannak. A sziklák árnyékából lépnek elő. Bekerítenek minket, de te túlságosan el vagy foglalva azzal, hogy megtépázott büszkeségedet megbosszuld.

- Ez a fiú megunta a gúnyolódásodat! – Haragod egyre csak nő. Nem tűröd, hogy valaki lenézzen, hisz te vagy Thor, Odin fia.

Elégedetten szemlélem az eseményeket, most nekem kell lépnem. Melléd állok és magamhoz húzlak, úgy beszélek hozzád.

- Thor, várj! Gondolkozz, nézz csak körül! Túl sokan vannak! – Ez is a tervem része. A többiek elég közel állnak hozzánk, így ők hallják a beszélgetésünket. Így, ha megkérdezik, mondhatom azt, hogy én megpróbáltam hatni az én ostoba bátyámra.

- Tudd, hol a helyed, öcsém! – Hangod dühtől izzik, én pedig tudom, hogy elérem a célomat, pontosan azt teszed, amit kell. Már nincs messze a bukásod.

- Nem sejted, hogy tetteid mit okoznak majd, én tudom. -  Laufey minket néz, vörös szemei szinte lyukat égetnek beléd, tudom, hogy minden egyes szót hallott. – Most menj, amíg elengedlek.

Megszorítom a csuklódat, ezzel jelezve, hogy indulj. Egy óriás áll meg előttünk.

- Elfogadjuk, nagylelkű ajánlatod – válaszolok, te pedig hitetlenkedve nézel rám. Harcolni akarsz. Látom, ahogy a többiek fellélegeznek. Szabályosan csikorgatod a fogaidat a dühtől, tested megfeszül, harcolni akarsz. – Gyere bátyám.

Végül megfordulsz és elindulsz utánam.

 - Szaladj haza Kiskirálylány – szólal meg az óriás és ezzel bekövetkezik a várt robbanás. A kegyelemdöfés.

-A franc – bököm, ki a többiek is ugyan ezt gondolják. Nem ússzuk meg harc nélkül.

Egyszerre indulnak meg felénk. A harc elkezdődött. Sorra öljük az óriásokat, amikor Volstagg megszólal.

- Hozzátok ne érjenek! – kiabálja.

Éppen akkor mondja, amikor én az egyiket próbálom leszúrni, de elkapja a karomat. A jég, mint tükörszilánkok lepereg a kezemről, az érintése nyomán a bőröm átváltozik. Hideg, de mégse fáj, csak bámulom a kezemet és nem értem, hogy mi történik. Egymásra nézünk, ő is ugyanúgy megdöbbent, mint én, ez okozza a vesztét. Miután leszúrtam, csak bámulom a kezemet, ami szép lassan visszanyeri régi színét, és nem akarom elhinni, mert az nem lehet. Én Odin fia vagyok. Asgardi vagyok.

Ugyanolyan, mint régen, mint gyermekkoromban. Ugyan úgy hívogat, suttog nekem. A szelence, melynek oldalain ismerősen kacskaringós vonalak díszelegnek, melynek belsejében a jég ereje van elzárva. Reszketve megyek egyre közelebb hozzá. Szaporán veszem a levegőt, meg kell bizonyosodnom róla, tudom kell az igazságot.  Mind két kezemmel megfogom és felemelem. Hagyom, hadd járjon át az ereje. Végig kúszik a gerincemen, belefagy minden egyes porcikámba.

- Megállj! – kiáltasz, de már túl késő.

- Meg vagyok átkozva? – teszem fel a kérdést, mert az igazság túl fájdalmas. Én Odin fia vagyok. Nem lehetek más.

- Nem – válaszolsz nyugodtan.

- Mi vagyok én? – teszem fel a következő kérdést, és érzem, hogy belül szétesek.

- A fiam vagy. – Hangod tele van meggyőződéssel, de én már nem hiszek neked. Már senkinek és semmiben se hiszek. Hisz már azt se tudom, hogy én ki vagy mi vagyok.

- És még mi több? - lassan elindulok a lépcsők felé, feléd. -  Nem csupán a szelencét hoztad el aznap, Jötunheimből ugye?

- Nem – válaszolsz. Egyre közelebb érek és látom megtört arcodat, nem akartad, hogy rájöjjek, nem így akartad, hogy megtudjam az igazságot. – Miután a harcok elültek a templomba mentem és találtam egy csecsemőt. Apró volt, óriáscsecsemőhöz képest. Otthagyták, szenvedett, a halálra várt. Laufey fia.

- Laufey fia – ismétlem meg. Ott álltam előtte, a saját vér szerinti apám előtt, aki eldobott, mert haszontalannak, értéktelennek talált. A sors fintora, hogy most az segít neki, akit eldobott magától. Teljesen össze vagyok zavarodva. Nem értem, nem akarom elhinni.

- Miért? Térdig gázoltál a jötun vérben. Miért hoztál el?

- Ártatlan gyermek voltál – válaszolsz nyugodtan, de nem hiszek neked.

- Nem. Célja volt, hogy elhoztál. Mi volt az? Mondd meg! – kiabálom.

- Úgy gondoltam, hogy egy nap egyesítjük világainkat, szövetséget hozunk létre, megteremtjük a tartós békét, általad, de eme tervek füstbe mentek.

- Mi? – hangom elcsuklik. Nem hiszek a fülemnek. Hazudtál, fel akartál használni a béke érdekében, mint egy áldozati állatot. – Tehát én is csupán egy ellopott ereklye vagyok, bezárva, amíg hasznomat nem veszed?

- Ne forgasd ki szavaimat! – förmedsz rám, de már nem tudom megállítani. Eluralkodik rajtam a kétségbeesés. Szerettél egyáltalán?

- Kezdettől fogva elmondhattad volna, hogy ki vagyok. Miért nem tetted? – kérdezem, de te csak ott állsz.

- A fiam vagy, csak meg akartalak óvni az igazságtól – válaszolsz nekem diplomatikusan, nem veszed észre, hogy minden egyes kimondott szavad tőrdöfés a szívembe.

- Miért, én vagyok a szörnyeteg, akivel a szülők riogatják a gyerekeiket? – kérdezem, és egyre jobban elhatalmasodik rajtam a félelem és a pánik. -  Ezzel minden értelmet nyert. Thornak kedveztél, egészen eddig, mert hiába mondod, hogy szeretsz engem, egy jégóriást sohasem ültetnél Asgard trónjára! – kiabálom, próbálsz mondani valamit, de nem érdekel, már nem számít. Az igazság és a szó a legnagyobb és a legélesebb fegyver. Ezer sebből vérzik a szívem. Megölted azt a Lokit, akit eddig ismertél, ebben a pillanatban halt meg, te ölted meg apám. Te ölted meg fiadat.

Ez volt az eddigi legérdekesebb álmom. Azok az óriások, pontosítok, jégóriások és te egy vagy közülük. Szóval ezért mondta Thor, hogy adoptáltak. Ezért nem fázol, ezért olyan hideg a tested. Hatalmas megterhelés lehet a szervezetednek a láz, szinte felgyújt, most, hogy tudom, hogy mi vagy, biztos vagyok benne, hogy nem a seb fog megölni, hanem a láz. Nem vagyok nagy földönkívüli vagy mitológia szakértő, de a fajtád nevében benne van a jég szó, hideg helyen élnek, biztos nem tesz jót nektek a meleg és a magas láz.

- Jarvis, kapcsold ki a fűtést és rendelj jeget, nagyon sok jeget! – adom ki a parancsot.

- Biztos benne, Uram?

- Nem, de egy próbát megér! – válaszolok, miközben az alvó arcodat nézem. – Tarts ki!

- Azonnal intézkedek!

Pár óra kellett csak, hogy a ház teljesen kihűljön. Az összes ablakot kinyitottam, a légkondit is bekapcsoltam, én vacogok, de neked lejjebb ment a lázad. A jég is megérkezett. Most azon dolgozok, hogy megtöltsem a kádat hideg vízzel és jéggel. A sebnek valószínűleg nem tesz majd jót, de az már elkezdett gyógyulni, a magas láz viszont megöl, ha nem teszek valamit. Nem foglak tudni tartani, így kénytelen leszek befeküdni veled a vízbe. Jó kis megfázást fogok összeszedni, de megérni. Már éppen mennék vissza, hogy befektesselek a kádba, amikor meghallom az üvöltésedet. Felébredtél.  Sietve állok fel a kád mellől, de megcsúszok a vizes kövön, próbálom elkapni a kád peremét, hogy megkapaszkodjak, de a kezeim is csúsznak. Fejem a nedves csempének csapódik, utolsó emlékem a te fájdalmas és kétségbeesett üvöltésed.

Fájdalmasan felnyögök, szemeimet kinyitom és próbálok mélyeket lélegezni. Pislognom kell párat, hogy a látásom kitisztuljon, először nem tudom, hogy hol vagyok. Az emlékek lassan kúsznak vissza a tudatomba. Még az álom hatása alatt állok. Tényleg olyan vagy, mint ők, az óriások.  Láttam a kék bőrödet. Vajon a szemeid is ugyanolyan vörösek? Baljós csönd vesz körül, csak a csepegő csap hangját hallom.

- Loki! – kiáltom el magam. Olyan gyorsan álok fel, hogy majdnem újra elesek, de nem érdekel. Botladozva szaladok a szobám felé. Szinte beesek az ajtón.

- Loki! Loki! – szólítgatlak. Megérintem az arcodat, de nem mozdulsz, megpróbálom kitapintani a pulzusodat, de nem érzem. – Kérlek, ne tedd ezt velem! Kérlek!

Megrázlak, izzadt tested még mindig forró. Fejed oldalra bicsaklik, de nem ébredsz fel. Újra nyakadhoz érintem az ujjaimat és reménykedek, hogy nem haltál meg.

- A rohadt életbe, nem teheted ezt velem! Hallod! Nem merészelj nekem itt meghalni! Ne merészeld! – szitkozódok, de annyira kétségbe vagyok esve, hogy remeg a kezem, egyszerűen nem tudom kitapintani a pulzusodat. Az arcodhoz hajolok.  Érzem a pánik keserű ízét a torkomban. Meg kell nyugodnom, azzal, hogy elvesztem a fejem, nem megyek semmire. Mélyeket lélegzek és összpontosítok. Felsóhajtok, amikor megérzem az apró lüktetést az ujjaim alatt. A megkönnyebbüléstől sírva fakadok. Szorosan ölelem magamhoz a testedet, lágy csókot nyomok a homlokodra.

- Tarts ki! – suttogom a füledbe miközben felemellek.

Óvatosan bemászok a kádba, nagyon hideg, a jégkocák összekoccannak, nagyon kell összpontosítanom, hogy nehogy felugorjak, amikor belemerítem a lábam. Lassan merülünk el a hideg vízben. Szaporán veszem a levegőt. Figyelem, ahogy a kezeim elkékülnek.

- Uram, szeretném figyelmeztetni, hogy az ilyen hideg vízben nagy az esély a kihűlésre.

- Nem érdekel. Ne engem figyelj, hanem Lokit. Basszus, ez rohadt hideg.

Szabályosan vacogok, de nem érdekel. Tartom az ernyedt testedet, egészen nyakig ellep téged a víz. Nedves hosszú hajad lebeg jégkockák között.

Úgy egy fél órája ülünk a vízben én már nem érzem a testemet, mindenem zsibbad a hidegtől, teljesen átfagytam, de neked legalább lement a lázad. Szorosan ölellek, ezzel tartalak fent, ezzel tartom ébren magamat. Óvatosan megérintem az arcodat, végigsimítok a nyakadon, mire te halkan felsóhajtasz. Figyelem, ahogy a hófehér bőröd kékre változik, nyomában az álomban már látott vonalakkal. A víz alatt megkeresem a kezedet és összefűzöm az ujjainkat. Megszorítom őket.

- Ez az! – biztatlak. A tested hirtelen nagyon lehűl, mintha egy jégcsapot ölelnék, de nem engedlek el. A hideg víz és a tested együtt túl sok már nekem.

- Uram, ha nem száll ki akkor fellép a hipotermia, ami akár meg is ölheti.

- Minden rendben – válaszolok, pedig tudom, hogy nincs, de nem szállhatok ki, most nem. A remegés abba marad, egyre ritkábban veszek levegőt, bágyadt és álmos vagyok, hamarosan elveszítem az eszméletemet. Tudom, hogy ki kéne szállnunk, mert ha én elájulok, akkor te is megfulladhatsz, de már túl késő. Látásom elhomályosul, megszűnik a hideg, a világ beszűkül, én pedig elájulok.