Jég kék jövő - 14. fejezet: Új kezdet

  

Itt is van a várva várt utolsó fejezet. Ezen kívül lesz még egy egyperces extra is. Már Gwennél van, ha átnézte nekem, akkor felkerül az oldalra. Köszönöm, hogy elolvastátok életem első slash, első marvel fandom és első Thor/Loki párosítású írását. Jó olvasást!

Thor/Loki, 18+, slash, erotikus tartalom, hurt/comfort, angst, sötét, dráma

A történet a Thor - Sötét Világ után játszódik. Loki súlyosan megsérül, ezért Thor hazaviszi Asgardba. Thor reméli, hogy visszakaphatja rég elveszett öccsét.

Új kezdet

Egy hónap. Ennyi idő telt el a támadás óta, amiben majdnem meghaltál. Feláldoztad az életedet, hogy mindenkit megments. Az óriások brutális halála elrettentő például szolgált minden ellenségünknek.  Ismét béke honol a világok közt, és ez egyes egyedül neked köszönhető. Nem felejtettem el ezt tudatosítani mindenkiben.  Neked köszönhetik az életüket.  Nem sokat beszéltünk ebben az időben, eleinte egyikünk se volt abban az állapotban, hogy beszéljen, én sokkal gyorsabban gyógyultam, mint te, de a te sérüléseid sokkal, de sokkal súlyosabbak. El sem hiszem, hogy életben vagy. Néha amikor felriadok az álomból, téged kereslek. Megnyugszom, amikor meglátlak az ágy másik oldalán. Nem bújhatok hozzád, pedig annyira vágyok rá, de nem tehetem. A tested még gyógyul, nagyon törékeny és gyenge. Minden egyes mozdulat, érintés hatalmas kínt okoz. A napok nagy részében alszol, amikor ébren vagy, akkor is csak csöndben fekszel. Néha próbálok veled beszélgetni, de csak ritkán válaszolsz. Nem vagy jól.  Én egyre erősödöm, kénytelen vagyok átvenni apám helyét, én vagyok az új király. A temetés is megvolt, illő módon búcsúztunk tőle, egy hatalmas harcos, egy büszke király, apa távozott el vele.  Téged nem hatott meg a temetés, megemlítettem, de nem igazán érdekelt, megértem. Rájöttem, hogy hatalmas feladat Asgard irányítása, a világok védelme. Egyedül nem megy, egyedül nem tudom ezt végigcsinálni. Ekkor jött a gondolat, amit neked is el akarok mondani.

- Loki? – Benyitok az ajtón, csöndesen beszélek, mert nem akarlak felébreszteni, ha éppen alszol. Bár az elmúlt pár napban sokkal többet vagy ébren. Kezdesz visszazökkenni a hétköznapokba. Az ágyban fekszel, egyik karod felkötve. Egyre kevesebb kötszer van rajtad, az égés okozta sérülések szép lassan gyógyulnak. Ahonnan lekerültek a kötések enyhén kékes a bőr, néhol ráncos, azt mondtad, hogy azok sose fognak rendesen begyógyulni. Gyűlölöd őket, látom, amikor magadra nézel. Eleinte nem akartad, hogy segítsek, de mást se akartál segítségül hívni, ezért kénytelen voltál engem választani. Az első pár alkalom nehéz volt. Örökké az emlékeimbe vésődött az égett tested, a szag, az égett hús szaga. A hajad teljesen leégett, most már végre elkezdett nőni, olyan három-négy centis lehet, de zavar téged, hogy olyan rövid, és engem is. Vissza akarom kapni a régi Lokit.

- Oh, már vissza is tértél. Azt hittem, hogy sokkal tovább lefoglalnak királyi teendőid. – Hangodból süt a gúny és a harag. Amióta megtudtad, hogy átvettem apám helyét, azóta így beszélsz velem. Újra távolodsz tőlem, ez pedig megrémít, amikor beszélgetni akarok veled, te vagy nem válaszolsz, vagy ha igen, akkor is csak gúnyos megjegyzéseket teszel.

- Loki, kérlek! – szólalok meg. Nem akarok veszekedni.  – Hallgass meg!

- Ugyan miért tenném? Oh, várj! Végül is parancsba is adhatod, hisz te vagy a király.

- Ne veszekedjünk, segítek átkötözni a sebedet, és közben beszélgetünk. Rendben? – Hangom kérlelő, már-már könyörgő. Lassan odamegyek hozzád és leülök az ágy szélére. Nem érintelek meg. Nem szereted. Amióta a tested összeégett, utálod, ha megérintelek. Először azt hittem, hogy a fájdalom miatt nem engeded, de ahogy telt az idő, te egyre hűvösebb lettél velem, eltaszítottál magadtól, én pedig hiába próbálom rendbe hozni a dolgokat, egyszerűen nem tudom.

- Nem kell a segítséged – szólalsz meg fojtottan, tested megfeszül, fél szemeddel haragosan nézel rám. A másikat még mindig kötés fedi. A gyógyítók szerint nagyon kicsi az esélye annak, hogy teljesen rendbe jön.

- Loki, három napja nem cserélte le senki a kötést, aggódok érted, nem akarom, hogy elfertőződjön.

- Miért? Már teljesen mindegy – vonod meg a válladat unottan én pedig döbbenten nézek rád.

- Hogy mondhatsz ilyet! Fejezd be! – kiabálok rád. – Miért teszed ezt? Miért nem engeded, hogy segítsek? Ne távolodj el tőlem.

- Segíteni akarsz? – teszed fel dühösen a kérdést. A szoba lehűl. Zöld szemed vörössé változik, bőröd pedig kékké. A dühöd csak úgy lüktet a levegőben, robbanni készül. Én csak lassan bólintok, mire egyszerűen kitör belőled. – Akkor gyere, hisz úgyis az lesz, amit te akarsz!

Felpattansz az ágyról és megállsz a szoba közepén. Tested remeg a hirtelen mozdulatoktól. Fájdalmaid vannak, meg akarok szólalni, de a szemedbe olyan vad düh ég, hogy inkább csöndben maradok. Elkezded letépkedni magadról a kötést.

- Loki, elég! – szólok rád, de te nem is figyelsz. Vad dühvel rángatod le magadról az anyagot. Törött kezedet sem kíméled.  – Loki!

- Hallgass! – ordítasz. – Segíteni akartál, be akartad kötözni a testemet, most itt a lehetőség. Nem ezt akartad? Nem ezt akartad?

Tehetetlenül nézem, ahogy letéped a bőrödről, a még be nem gyógyult sebeket újra feltéped, Szabályosan kínzod magadat. Egyre több és több seb tárul a szemem elé. Néhol a hús is látszik, erősen véreznek, de téged nem érdekel. Az arcodhoz nyúlsz és mindenféle óvatosság nélkül téped le a kötést, ami az egész jobb arcodat és a szemedet fedi. Miután minden lekerült, ott állsz előttem dühtől eltorzult arccal, tested remeg, ajkaid penge vékonnyá préseled. Én pedig nem bírom elszakítani a tekintetem rólad. A sebek véreznek, némelyik még egyáltalán nem indult gyógyulásnak. Valamelyik már szépen hegesedik, a vonalak, amik egykor szép folytonosak voltak, most töredezettek és gyűröttek a hegek miatt.

- Mire vársz, Thor? Vagy most, hogy láttad, hogy néz ki így egyben az egész, már nincs gusztusod hozzá? – A haragod olyan gyorsan tűnik el, mint ahogy jött. A szemedbe akarok nézni, de te elfordítod a fejedet. Lassan felállok és elindulok feléd. A torkom elszorul, a sebek szörnyűek, nem lett volna szabad ennek megtörténnie. Meg kellett volna, hogy állítsalak. Mikor már csak egy karnyújtásnyira állsz előttem, felemelem a kezemet, meg akarlak érinteni, annyira vágyok rá, de nem merem, félek, hogy fájdalmat okozok.  Ahogy visszahúzom a kezemet, te hátra lépsz. Meg akarok szólalni, de nem tudok, a tekinteted belém folytja a szavakat.

- Hogy akarsz segíteni, ha hozzám se bírsz érni? Takarodj innen! Te is ugyan olyan vagy, mint ők! – kiabálod én pedig nem értek semmit.

- Loki – suttogom, próbállak csitítani, de nem figyelsz rám. – Kérlek, beszélj hozzám. Magyarázd el, mert semmit se értek.

- Ne tettesd az ostobát! Olyan vagy, mint az apád! Hazugságok istenének neveznek, de ti ketten mégis át tudtatok verni. Ugyanúgy felhasználtál, mint ő! Elérted, hogy megnyíljak, hogy ragaszkodjak hozzád, hogy az életemet adjam minden egyes alkalommal, amikor veszélybe kerülsz. Magamba fogadtalak, engedtem, hogy szeress, most pedig, hogy eltorzult a testem már nem kellek! Gyűlöllek!

Döbbenten állok és hallgatom a szavaidat. Próbálom felfogni őket, de az agyam lassan forog. Hogy hiheted azt, hogy hazudtam neked? Mégis miből következtettél arra, hogy undorodom a testedtől? Te nem engeded, hogy hozzád érjek. Most először bánt az, hogy az apámhoz hasonlít valaki, mert a te szádból ez sértés, nem pedig dicséret. Minden szavad egy-egy arculcsapás számomra. Rendbe kell tenni a dolgokat, itt és most tisztáznom kell veled, különben végleg elveszítelek.

Mikor újra el akarsz húzódni, elkapom a csuklódat, nem akarom erősen megszorítani, direkt nem a töröttet fogom meg, de még így is összerándulsz.

- Eressz! – szólsz rám, de én nem tágítok.

- Most pedig hallgass meg! – Hangom nyugodt, de határozott. Egyenesen a szemedbe nézek. Lassan kinyitod a jobb szemedet is. Belém szorul a levegő, amikor megpillantom. A szemed homályos, mintha egy piszkos üvegen keresztül néznél a világra. A vörös szivárványhártya enyhén elmosódott.

Lassan eleresztem a kezedet és óvatosan elindulok felfelé. Lassan haladok, vigyázva nehogy fájdalmat okozzak, próbálom a már begyógyult bőrt érinteni. Végighúzom az ujjaimat a megtört vonalakon.

- Annyira hiányzol. Azt hittem, hogy örökre leveszítelek, de te értem jöttél. Itt vagy, kérlek, engedd, hogy segítsek, engedd, hogy szeresselek.

- Szeretni? Miért szeretnél? Nálam sokkal jobb elfoglaltságod is van. Most már király vagy. Az a feladatod, hogy uralkodj, hogy találj egy nőt, aki megajándékoz egy örökössel. Fuss, keresd meg a halandót! Vagy tudok valaki sokkal jobbat, keresd meg Sifet, ő készségesen befekszik alád!

Fájnak a szavaid, de biztos vagyok, hogy neked sokkal jobban, mert könnyek csorognak végig az arcodon, annyira dühös vagy, hogy észre se veszed. Nem csak engem bántasz, hanem magadat is.

- Nekem nem kell nő, nekem te kellesz. Miért nem hiszed el? Csak és kizárólag te, érted?

- Hozzám se bírsz érni! Szerinted miért nem engedem, hogy te ápolj? Mert látom az arcodon a szörnyülködést és a szánalmat, pedig miattad tettem, mindig mindent miattad. Miattad nyársaltam fel magam, miattad égtem hamuvá, de most, hogy megtettem a kötelességem, már nem vagyok jó. Nem vagyok elég Asgard királyának! De tudod mit? Már nem érdekel.

- Szeretlek! – ordítom, te pedig elkerekedett szemekkel nézel rám. – Nem akartam, hogy megtedd, de te nem kérted ki a véleményemet. Majdnem meghaltál, azért, hogy megmentsd az életemet.  Nem vártál meg! Veled akartam menni! Otthagytál! Nem érdekel, hogy nézel ki, nem érdekelnek a hegek, én téged akarlak, úgy ahogy vagy. Először azért féltelek megérinteni, mert nem akartam fájdalmat okozni, utána pedig te löktél el magadtól.

- A koronát választottad! – kiabálod.

- Mert nincs más választásom! A fenébe, én veled akarok uralkodni! Mellettem a helyed, te is király leszel.

Döbbenettől elkerekedett szemeidbe nézek, tested megremeg és a padlóra rogysz. Azonnal érted nyúlok, de elkésem. Ostoba vagyok! Nem lenne szabad felkelned, a sebek elfertőződhetnek és vérzel. Hagytam, hogy az indulatok irányítsanak. Leroskadok melléd és megérintem az arcodat.

- Annyira sajnálom. Nem lenne szabad felkelned én meg itt kiabálok veled. Kérlek, engedd, hogy ellássalak.

Órák óta nem szólunk egymáshoz. Hagyod, hogy kitisztítsam a sebeket és bekösselek. A szemednek nem tett jót a fény, újra gyógynövényekkel átitatott kötést teszek rá és csak remélni merem, hogy nem rontottunk sokat az állapotán. A düh, ami eddig táplált kialudt, nagyon csöndes vagy és készséges. Hagyod, hogy megérintselek, de nem viszonzod, csak ülsz, én pedig aggódom. Félek, hogy depresszióba zuhansz.

- Kérlek, beszélj hozzám – szólalok meg újra. Óvatosan megérintem a hátadat, most már biztosabb vagyok, hogy bekötöttem. – Emlékszel, amikor azt mondtad apámnak, hogy elveszed a két legfontosabb kincsét? Akkor ugye rám és Asgardra gondoltál? Loki, én egyedül nem tudok és nem is akarok uralkodni. Kettőnk közül mindig is te voltál a királynak való, igazad volt akkor, mert mind a kettő a tiéd, én és a királyság is. Apám bolond volt, hogy csak engem akart a trónra, amikor ketten is uralkodhatunk. Amikor gyerekek voltunk én úgy képzeltem el, hogy közösen irányítjuk az országot. Aztán felnőttünk, de most nem tartom butaságnak ezt az álmot. Megvalósíthatjuk, mert nem csak a magánéletben akarom, hogy a párom légy, azt akarom, hogy mindig, mindenhol egyenrangúként bánjanak veled, soha többé nem leszel az árnyékomban.

Lassan végigsimítok a nyakadon egészen a rövid hajadig. Érzem, hogy beleborzongsz az érintésembe.

- Hiányzik a hosszú hajad – szólalok meg ismét.

- Majd visszanő – válaszolsz csöndesen. Gyöngéden simogatom a testedet, élvezem, hogy újra hozzád érhetek, mint egy szomjas utazó, aki már napok óta nem ivott és most végre talált egy tiszta vizű forrást.

- Annyira hiányoztál, azt hittem, hogy elveszítelek. Soha többé, soha többé.  – Megérintem az egyik már begyógyult sebet. A bőröd itt ráncos és vékony, megpróbálsz elhúzódni, de én nem engedem. – Semmi baj.

Megcsókolom a bőrödet, ajkaim nyomán a bőröd újra felveszi hófehér színét. Egyre nyugodtabb vagy, tested elernyed.

- Komolyan gondoltad?

- Minden egyes szót – válaszolok, de egy percre se hagyom abba a tested simogatását és csókolását.

- Nem kell elrejtened magad, se az eredeti alakodat, se a hegeket. Úgy vagy jó, ahogy vagy. Akárhogy nézel ki, akármilyen a külsőd, engem nem érdekel, de ezt már elmondtam egyszer neked. Nem vagy undorító, nem vagy szörny.

- Ezt majd akkor mondd, ha meglátod a testemet miután begyógyult.

- Akkor is ezt fogom mondani. – Hátrafordulsz, én pedig gyengéden megcsókollak. A támadás óta ez az első ilyen intim pillanatunk.

- Asgard népe nem fog elfogadni királyuknak, főleg nem egy ilyen támadás után. Jégóriás vagyok, az ellenség.

- Ebben tévedsz. Azt hiszed, hogy nem tudják, hogy kinek köszönhetik az életüket? Mind a Kilenc Világ tudja, hogy képes lettél volna meghalni értük.  A nép szeret téged Loki, hisz megmentetted őket. A tűz, ami elégette az óriásokat, másban nem tett kárt, csak bennük.

- Ez volt a cél. Ezért kellett nekem is velük égnem. A mágiámnak tudnia kellett, a tűznek, folyamatos kapcsolatban kellett állnia egy célponttal, mert különben mindenki meghalt volna. A tűz nem válogat, mivel én pontosan olyan vagyok, mint az ellenség, ezért ezt így könnyű volt megoldani, ha én nem borulok lángba, akkor az óriások se.

- Az a hely, ahol voltam, ahonnan elhoztál. A halottak akartak bosszút állni rajtam. Láttalak meghalni téged és anyát, újra és újra.

- Nem lett volna szabad ott lenned. Nem tudom, hogy kerültél oda, de nem kellett volna, hogy ott legyél, hatalmas szerencséd, hogy még magamnál voltam és volt annyi erőm, hogy érted menjek.

- Hol voltam? Mi volt az a hely?  - kérdezem meg újra, de te csak hallgatsz.

- Nem tudom, de remélem, soha többé nem kell visszamennem oda. Thor, velem vagy?

- Mindig – válaszolok tömören és te be is éred ennyivel. – Szeretlek.

- Tudom – suttogod. Engeded, hogy óvatosan magammal húzzalak. Magamhoz húzlak, hátulról hozzád simulok, ujjaink összekulcsolódnak, mélyen beszívom az illatodat, orromat a nyakadhoz dörgölöm. Érzem a szívverésedet, egyre mélyebben veszed a levegőt. Megnyugtat a közelséged, az elutasításod és a majdnem elvesztésed okozta stressz és félelem kezd enyhülni, most először érzem azt, hogy minden rendbe fog jönni. Ütemes szívverésed engem is elringat. Az álom és az ébrenlét határán áthatol halk szavad.

- Hiányoztál – suttogod én pedig gyengéd csókot nyomok a válladra. Nem válaszolok, csak megszorítom az ujjaidat. Halk sóhaj hagyja el az ajkaidat. Rendben leszel, rendben leszünk, mert ezt is megoldjuk, csak ne engedd el a kezem. Mert, ha zuhannunk kell, akkor együtt zuhanjunk a mélybe.

Vége

Köszönetnyilvánítás

Először is hatalmas köszönet illeti GwenPage-t, aki nélkül a blog se létezne. Köszi, hogy bíztatsz, hogy átnézed a fejezeteket és elmondod a véleményedet róluk. Köszi, hogy mindig várod és van időd rám. Köszönöm azoknak az olvasóknak, akik megtisztelnek azzal, hogy miután elolvastak egy-egy fejezetet leírták a véleményüket, ezzel bíztatva és bátorítva engem a folytatásra. Kiemelnék néhány ilyen olvasót, akiknek a kritikájuk átlendített néhány holtponton: GwenPage, Valentin, Thia Darkness, Morgen, Yuu, Potty. Hatalmas köszönet nektek. Minden kedves olvasómnak köszönöm, aki időt szánt és elolvasta a történetemet. Köszi, nektek!