Lélekkötelék - 8. fejezet: Fogom a kezed, fogod a kezem

Itt az új fejezet! Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott, de a munka mellett egyszerűen nincs időm írni. Jó szórakozást!

Tony/Loki, 18+, slash, erotikus tartalom, hurt/comfort, dráma
Tony halálos beteg. Utolsó esélye, ha megtalálja azt a személyt, akinek az elkapásában és bebörtönzésében segített. Lokit.

Fogom a kezed, fogod a kezem

Felnézek rád, de te tudom, hogy már lemondtál rólam. Csak méltó akartam lenni hozzád, méltó a figyelmedre, de már tudom, hogy sose lehetek az, mert nem vagyok idevaló, nem vagyok a fiad. Kérlek, cáfold meg, kérlek, hitesd el velem, hogy minden olyan lehet, mint régen. Mond nekem, hogy méltó vagyok arra, hogy kövesselek, hogy nem csak Thor az egyetlen gyermeked. Kérlek, mond, hogy kiléphetek végre az árnyékból, az ő árnyékából. Megfojt, hát nem veszed észre? Nem veszitek észre?

- Sikerült volna apám! Megtettem volna! Érted! Mindünkért! – kiabálom kétségbeesve, de te csak nézel rám, szomorúan.

- Nem, Loki. – Hangod szinte suttogás, de számomra olyan, minta ordítanál. Érzem, ahogy a könnyek végigcsorognak az arcomon.  Megtagadtál, magadtól, ha csak egy pillanatra elismertél volna, ha csak egy másodpercig méltónak tartotál volna arra, hogy fiad, hogy örökösöd legyek, minden másképp lett volna. Megmenthettél volna, de te már megint őt választottad. Mindig őt választod, de most már legalább tudom, hogy miért. Egy jégóriás sose lehet a fiad. Egy szörny sose lehet Asgard királya. Végig a szemedbe nézek, miközben zuhanok a mélybe. Hallom Thor ordítását, de nem érdekel. Darabokra esem.

Rettenetesen fázok, egész testemben remegek. Az utolsó emlékem, hogy a vízben ülök veled. Muszáj levinnem a lázadat, különben meghalsz. Emlékszem, hogy a testem kihűlt, hogy nem bírom nyitva tartani a szememet, aztán sötétség. Fogaim összekoccannak, annyira ráz a hideg. Nem bírom kinyitni a szememet, annyira fáradt vagyok, szerintem összefagytak a szemhéjaim. Óvatosan megmozdulok, először csak az ujjaimat mozdítom, amikor tompa, érzéketlen kezemmel megérzek valamit. Pontosabban a jobb tenyeremben. Hűvös, puha kéz szorítja az enyémet. Lassan kezd visszatérni belém az élet. Nem tudom, hogy mennyi ideig fekszek mozdulatlanul, csak a tenyerembe csúszatott kezet szorongatom, ugyan úgy, ahogy a hűvös újak szorítanak engem. Félek, ha eleresztem, akkor elveszítem őt és magamat is.

Újra elveszíthettem az eszméletemet, mert kisebb szünet állt be az agyamban. Még mindig piszkosul fázom, de most úgy érzem, hogy képes vagyok kinyitni a szememet. Először elvakít a fény, valószínűleg égve maradt a fürdőben a villany. Szólni akarok Jarvisnak, de valahogy nem jönnek a szavak. Kinyitom a számat, de csak egy erőtlen nyögésre telik tőlem.

Amit először megpillantok, az a te fekete hajad, ami vizesen tapad az arcodra. A hátamon fekszem, te pedig az oldaladon, óvatosan megemelem a fejemet, de halk puffanással vissza is ejtem a csempére. Erre még nem állok készen. Visszatérek rá pár perc múlva. Úgy döntök, hogy inkább a kezemmel próbálkozom. Még mindig görcsösen kapaszkodom beléd. Ujjaim teljesen elgémberedtek, de egyszerűen nem tudlak elengedni, nem mintha hagynád. Olyan erősen szorítasz, hogy félek, eltöröd a csontjaimat.

- Loki! – szólalok meg, de a hangom annyira rekedt és erőtlen, hogy szerintem csak fejben sikerült értelmesre a szó. Valójában valami morgás és nyüszítés szörnyű keveréke hagyta el a számat. Erre nem vagyok büszke. Nem tudom, hogy a büdös fenébe jutott az eszembe az a hajmeresztő ötlet, hogy befekszem veled a kádba. Teljesen elment az eszem, nem csak a saját, hanem a te életedet is kockára tettem ezzel. Meg is fulladhattunk volna. Most, hogy jobban belegondolok, hogy a csudába szálltunk ki a kádból? Valószínűleg már megint te mentetted meg az életemet. Ez kezd egyre kínosabb lenni.

- Loki! – szólalok meg újra, most sokkal jobban sikerül, mint először. Az oldalamra fordulok és kisimítom a vizes hajadat az arcodból. Bőröd újra sápadt fehér. Testeden lévő hatalmas sebből szivárog a vér, ami rózsaszínűvé varázsolta az alattad lévő vizet. Ujjaimat végighúzom az arcodon, a gyomromat összeszorítja az aggodalom.

- Loki, ébredj! – Hangom ijedt, kétségbeesett. Abból, amit látok, egyenletesen veszed a levegőt és a kezed is hűvös, vagyis nincs lázad, de jobban örülnék, ha végre kinyitnád a szemed. – Loki, kérlek! Ébredj! Figyu, megelégszem annyival is, ha kinyitod a szemedet. Rendben? Nem kell beszélni, csak nézz rám, hogy tudjam rendben vagy. Oké?

Ajkaid szétnyílnak, halk nyögés szakad fel belőled, majd lassan kinyitod a szemedet, és rám nézel. Tekinteted zavart, mint aki nem tudja, hogy mi történik körülötte, amit nem csodálok, hetek óta nem vagy magadnál, most meg arra ébredsz, hogy meztelenül fekszel a fürdőben. Istenem, de csodás tested van, ha nem fáznék ennyire, akkor már rég letapiztalak volna.

Kétségbeesett zöld szemeidet rám emeled, én pedig levegőt is elfelejtek venni. Valami nagyon nem stimmel.

- Loki jól vagy? Loki, hallasz engem? – próbálkozom, de te csak még jobban szorítod a kezemet. – Loki, ez fáj!

Hangom nem jut el hozzád, csak bámulsz, arcodon tömény fájdalom és kétségbeesés ül.

- Nézz rám! Rosszul vagy? Nagyon fáj a sebed? Loki, ha nem szólalsz meg, nem tudok segíteni! El tudod engedni a kezemet?  Nem azért, hízelgő, hogy ennyire szorítod, de össze fogod törni a csontjaimat.

- Nem tudom – szólsz meg hirtelen. Szavaid tiszták, érthetőek.

- Mit nem tudsz? Azt, hogy fáj e valamid, vagy elengedni a kezemet?

- Nem engedhetlek el – válaszolod megtörten. Hangod remeg. – Nem tehetem.

- Jó, rendben, akkor ne tedd. Minden rendben.  Nem kell semmi olyat tenned, amit nem akarsz.  – Próbállak megnyugtatni, de én is ideges vagyok. – Tenyeremet rásimítom az arcodra, mire te, mint mindig azonnal belesimulsz az érintésbe. Biztos vagyok benne, hogy nem vagy magadnál. Tuti, hogy sokkot kaptál vagy valami hasonló. Normál esetben biztos nem tennél ilyet és ez megrémiszt.

- Loki, nézz rám! – Hangom nem parancsoló, inkább kérlelő. – Csak engem nézz, rendben? Miért nem engedheted el?

- Mert ha elengedem a kezedet, akkor elveszek, ha elengedlek téged, akkor meghalok.

- Basszus – suttogom magam elé és közelebb araszolok hozzád. A testünk egymásnak simul és én szabad kezemmel átkarollak. Nem szólok semmit, csak hagyom, hogy ernyedj és hozzám simulj. Remegő tested végre megnyugszik a karjaim közt. Miután elalszol, a szorításod is enged. Óvatosan kihúzom a kezemet, majd felülök. Furcsa, mert már nem is érzem annyira hidegnek a helyet.

- Jarvis kapcsold be a fűtést! És nézd meg Lokit!

- A fűtés újra bekapcsolva. Mr. Laufeyson állapota stabil. A fertőzést sikerült visszaszorítani a testhőmérséklete pedig alacsony, de az ő esetében ez pont optimális.

Lassan felállok, vigyázok, hogy nehogy megint elcsússzak és kiüssem magamat. A szekrényből kiveszek egy óriás törülközőt és bebugyolállak vele. Óvatosan tekerem köréd, vigyázom a sérülésedre, amint ágyba teszlek, újra bekötözöm.  Karjaim közé veszlek és elindulok veled a hálóba.

Eszemben sincs a vendégszobába vinni téged, ami most a tiéd, hanem automatikusan a saját szobámba viszlek.

Miután elláttalak és bedugtalak az ágyba, én is megengedek magamnak egy kis pihenőt. Végre van egy kis időm gondolkodni. Lehunyom a szememet és fáradtan megdörzsölöm a tarkómat. Ekkor ugrik be az álom. Annyira, de annyira furcsák. Nem az álmok, hanem, hogy látom őket, nem, mint kívülálló, hanem az álmaimban, az emlékeidben én vagyok te. Érzem minden egyes rezdülésedet, átélem a fájdalmadat, örömödet, félelmedet. Egyre közelebb és közelebb kerülök hozzád és tudom, hogy nem leszek képes elengedni téged. Nem tudom, hogy miért jöttél, hogy mit akarsz, csak azt tudom, hogy félsz. Most már biztosan tudom, mert ott bent a fürdőben elmondtad. Nem akartad, biztos vagyok benne, hogy ha felébredsz, semmire se fogsz emlékezni abból, ami akkor és ott történt, de én igen. Emlékezni fogok, ahogy szorítottad a kezemet, ahogy belesimultál az érintésembe, ahogy rettegve néztél rám. Azt mondtad nem engedheted el a kezemet, mert elveszel, nem engedhetsz el, mert akkor meghalsz. A mondatnak ez a része aggaszt a legjobban. Hogy értetted azt, hogy elengedni? Biztos vagyok benne, hogy köze van ennek ahhoz, hogy az emlékeidet álmodom. Mit csináltál akkor velem? Amikor megmentetted az életemet. Tudtam, hogy nem puszta szívjóságból tetted, biztos voltam benne, hogy önös érdekek vezéreltek. Tudom, hogy egyszer fel kell majd tennem a kérdéseimet. Meg kell majd kérdeznem, hogy miért vagy itt. Miért engem választottál és a legfontosabb, hogy mit tettél velem. A testem legalább tíz évet fiatalodott. Az ősz hajszálak, a ráncok eltűntek. Sokkal gyorsabban gyógyulok és ez mind neked köszönhető, de tudom, hogy nem ingyen adtad. Valamikor, valamit vársz majd cserébe érte és én rettegve mégis izgalommal várom azt a napot.

- Te aztán tényleg kiismerhetetlen vagy. – Felállok a székről, amin eddig ültem. Kedvenc puha, köntösömet a szék támlájára terítem, majd egy szál boxerben befekszek melléd az ágyba. Magamra terítem a takarót és közelebb merészkedek hozzád. Nem bújok oda, mert nem akarom, hogy mérgedben megfojts, amikor felébredsz, de azért elég közel, ahhoz, hogy érezzem a meleg leheletedet. Sose gondoltam, hogy ennyire fog hiányozni az, hogy valaki mellett aludjak. Pepperrel való szakítás óta te vagy az első, aki ilyen sokáig van velem, ami pedig számomra is megdöbbentő, hogy egyáltalán nem bánom, hogy itt vagy.

Bosszút állok. Bosszút állok mindenért, minden egyes árulásért, hazugságért. Elegem van abból, hogy mindig mindenkinek én legyek a második, hogy mindig valami fontosabb, jobb legyen nálam. Midgard, melynek lakói a halandó emberek. Ezt a világot fogom elsőként leigázni. Miért? Mert számotokra ez a legkedvesebb. Elvettetek tőlem mindent, úgy igazságos, ha én is ezt teszem. Nem akarok uralkodni, csak bosszút akarok állni, porig akarom égetni a világot, hogy ne maradjon semmi és akkor talán engem is megláttok. Akkor talán én is számítani fogok.
Meg akarsz állítani. Thor, te ostoba. Elhiszed, minden egyes hazug szavamat. Bábként irányítalak téged és a barátaidat. Kivéve egyet. Anthony Stark. A férfi, akin nem fog a mágiám. A férfi, aki ugyan olyan, mint én. Hazugságokkal rejtegeti sebzett szívét. A gyilkos, akinek kezéhez ártatlan emberek vére tapad. Anthony Stark figyel rám? Bosszút akar állni. Az egész unalmas volt, tudom, hogy veszíteni fogok. A kezdetektől tudom, de most kezd érdekes lenni a játék. Anthony te teszed érdekessé és vonzóvá számomra.
A csatának vége és én vesztettem. Thor kiharcolta, hogy magával vigyen engem. Azt hangoztatta, hogy bár bűnt követtem el én asgardi vagyok, ott kell megkapnom a méltó büntetésemet. Jót akar, de annyira vak, hogy nem látja, mit tesz.
A cella fehér falai vakítanak. Fáradt vagyok, mert az előbb végig kellett hallgatnom annak az ostobának a beszédét. Rettenetesen unatkozom, egészen addig, amíg meg nem hallom a hangodat. Azonnal kiegyenesedem. Megállsz az üveg előtt. Felállok és elindulok feléd. Megállok előtted, alig egy lépésre az üvegtől. Rád nézek, egyenesen a szemedbe és mindent látok. Enyhén oldalra biccentem a fejemet. Kíváncsian mérlek végig. Félsz tőlem, le se tudnád tagadni.
- Oh, csak nem maga Tony Stark látogat meg engem? Minek köszönhetem ezt a megtiszteltetést? – teszem fel a kérdést
- Csak búcsúzni jöttem. – Szólalsz meg, majd az ajkaid gúnyos mosolyra húzódnak. – Nyertünk, te szemétláda, most visszamész oda ahonnan jöttél és remélhetőleg, ott fogsz megrohadni a börtönben.
- Valóban? – Elégedetten mosolygok. Közelebb hajolok az üveghez és mélyen a szemedbe nézek. Látom az apró elpattant ereket, látom, ahogy lassan eltűnik belőled az élet. Megfogsz halni, vajon rájöttél már? Vagy még saját magad előtt is tagadod? – Valószínűleg te hamarabb fogsz meghalni, mint én.
Szemeid döbbenettől kerekednek el. Ó szóval már tudtad. Így már annyira nem is mókás.
- Nem értem, hogy miről beszélsz. – Válaszolsz, megpróbálsz magabiztos lenni, de én tudom, érzem, hogy rettegsz. Tőlem és a közelgő haláltól. Ti halandók annyira törékenyek vagytok.
- Ugyan már, Stark! Meg fogsz halni, méghozzá hamarosan. Ti halandók olyan törékenyek vagytok. Azt hitted, hogy a páncélod mindentől megvéd majd? – teszem fel a kérdést és elégedetten mosolygok a szánalmas próbálkozásodon. Annyira gyenge és apró vagy, ha akarnám, könnyűszerrel elpusztíthatnálak, de nem teszem. Pontosan tudom, hogy mit kell tennem és a te helyzeted éppen megfelelő számomra. Segíteni fogsz nekem, akár akarod, akár nem.
- Nem tudsz megfélemlíteni. Nem hallgatok egy olyasvalakire, akinek minden szava hazugság. – Védekezel, természetes, de egyben hiábavaló. Tudom, hogy hazudsz, tudom, hogy félsz csak úgy árad belőled. Azt hiszed, hogy meg tudsz téveszteni engem?
- Nem hiszel az istenekben, pedig láttál engem és Thort. Hidd el, amikor elérkezik az idő, akkor fohászkodni fogsz valakihez, aki képes lesz eltüntetni a fájdalmat, csak az a kérdés, hogy ki lesz imáid tárgya, mert hidd el, az utolsó pár napban azt kívánod majd, hogy legyen vége.
- Ne magyarázzon nekem olyasvalaki, aki börtönben csücsül. Remélem, sose látlak többé.
- Ezt a mondatot meg fogod még bánni, mert én vagyok az egyetlen esélyed. Ha eljön az idő, az én nevemet fogod suttogni a halálos ágyadon. – Hangom halk, szinte suttogás, mégis magabiztosan cseng. Elültetem benned a kételyt. Te is rá fogsz majd jönni, hogy egyetlen esélyed csak is én vagyok.
- Azt kötve hiszem. – Sarkon fordulsz és elindulsz kifelé. Nem nézel hátra. Pontosan azt csinálod, amit kell, pontosan úgy reagálsz, ahogy én azt vártam. Amikor védtelenek és gyengék vagytok, annyira egyszerűvé és kiszámíthatóvá váltok. Minden élőlény a túlélésért küzd, a legerősebb bennünk az életösztön, ebben nem különbözünk. Amikor oda jutsz majd, könyörögni fogsz, hogy segítsek.
Figyelem, ahogy az őrök kíséretében kilépsz a szobából én pedig elégedetten ülök vissza a székre. A markomban vagy. Könyörögni fogsz nekem, én pedig segíteni fogok. Kiszabadulok Asgardból és visszatérek, te pedig elintézed, hogy soha többé ne kelljen visszamennem a börtönbe. Itt maradok Midgardban és nem fognak tudni visszavinni, megölni, mert nem tehetik meg. Te leszel az én emberi pajzsom. Légy jó és várj rám. Hamarosan újra találkozunk.