Változnak az idők

Egy újabb Steve/Bucky novella. Most Steve szemszögéből. Jó olvasást!

Steve/Bucky, slash, dráma, romantikus

Régen Bucky vigyázott Steve-re, most Steve vigyáz Bucky-ra.

Változnak az idők

Megfázás, ezzel kezdődik mindig, ha pedig nem vigyázok, valami sokkal szörnyűbb lesz belőle. Végignézek a tükörben magamon, és mit látok? Egy vézna, csontsovány, beesett arcú férfit, akit még egy lágy szellő is képes ledönteni a lábáról. Testemen a bárányhimlő soha el nem tűnő hegei, undorítóak. Sose táncoltam senkivel, sőt, sosem csókolóztam, még randim se volt, mert ki akarna táncolni egy olyan fiúval, mint én. Persze téged mindig is körülrajongtak a nők, magas, izmos, jó humorú vagy, ki ne akarna magának egy ilyen udvarlót. Most is valamelyik lánnyal vagy. Táncolsz, hívtál engem is, de én nemet mondtam, hisz úgyis csak útban lennék, ha pedig ott vagyok, akkor csak rám figyelsz, ezért az aktuális partnered csúnya szemmel néz rám.

Magam köré tekerek egy kopott, fehér törülközőt, ami már inkább sárgás, mint fehér, egy másikat pedig a fejemre ejtek, majd megtörlöm a hajam. Mezítláb megyek végig a folyosón, vizes talpam hangos cuppogása visszhangot ver az üres házban. Már éppen a szoba ajtajához érek, amikor a bejárati ajtó hangos nyikorgással nyílik. Megjöttél. Próbálok gyorsan bemenni a szobába, mert tudom, hogy mérges leszel, ha meglátod, hogy így jöttem ki a fürdőből. A házban nincs valami meleg, te pedig állandóan félsz, hogy megfázom.

- Steve? – szólalsz meg, én pedig megmerevedek. Esélyem sincs, hogy elkerüljelek. Megállsz előttem, és az arcodon lévő mosoly eltűnik.  – Így meg fogsz fázni. Gyere ide!

- Bucky, nincs semmi baj. Jól vagyok – mondom, de te túl jól ismersz.

- Igen? Azért köhögsz éjszaka. Azt hitted, hogy nem vettem észre? Kérlek, Steve, vigyázz magadra!

Téged nem lehet becsapni. A legkisebb neszből észreveszed, ha valami baj van, sokszor előbb, mint én. Te virrasztasz velem egy-egy roham után, te takarítasz utánam, amikor nem marad bennem semmi, és mindezt zokszó nélkül, mosolyogva. Nem érdemellek meg. Fiatal vagy, mégis azzal töltöd az időd, hogy rám vigyázol. Haszontalannak érzem magam.

Megadóan sétálok eléd. A fejemen lévő törülközőért nyúlsz, és elkezded gyengéden megtörölni a vizes hajamat. Gyakran csinálod ezt, és ilyenkor egyszerre érzek szégyent és határtalan boldogságot.

Tudom, miket mondanak rólam, hogy kihasznállak, és néha én is így érzem, de egészen más ezt más szájából, saját füllel hallani. Egy dupla randin történt, amire elráncigáltál. Azt mondtad a lányoknak, hogy csak akkor mész el velük, ha én is jöhetek. Az arcukon tömény undor, amikor rám néztek, ilyen pillanatokban igazán kicsinek és jelentéktelennek érzem magam. Elmentél az italokért, egyedül hagytál velük, tudom, hogy jót akartál. Azt hitték, hogy a hangos zene miatt nem hallom, de minden egyes szót hallottam. „Nem értem, miért van vele. Se anyja, se apja, nem köteles gondoskodni róla. Rogers teljesen ráakaszkodik. Utálom.”

Leteszed elém az egyik poharat, próbálok nyugodt arcot vágni, magamban azt mondogatom, hogy minden rendben, de te tudod, hogy ez nem igaz.

- Steve, minden rendben? Rosszul érzed magad, menjünk haza? – Aggódva nézel rám, én pedig hol rád, hol pedig a két lányra nézek. Arcukon a gyűlölet, hisz rám figyelsz, nem pedig rájuk. Kisajátítalak, tudom, de nem tudok mit tenni.

- Semmi baj, de én most haza megyek, te maradj nyugodtan, élvezd az estét. – Lassan felállok és elindulok, de te elkapod a kezemet.

- Várj, veled megyek!

- Semmi szükség rá, egyedül is hazatalálok – hadarom, de te már a kabátodat húzod.

- Elnézést hölgyeim, majd bepótoljuk egy másik alkalommal.

Egy hatalmas bunkó, aki nem tiszteli sem a hazát, sem azokat, akik az életüket kockáztatják érte. Kivágódom a mozi hátsó ajtaján, neki az egyik kukának. Ki akarom adni magamból azt a kétségbeesett dühöt, a tehetetlenség érzését. Újabb elutasítás, nem mehetek a frontra harcolni, mert beteg vagyok, mert gyenge vagyok.

- Nem tudod, mikor kell feladni, mi?  - kérdi, ajkán gúnyos vigyorral, én pedig csak letörlöm a számról a vért, és magam elé emelem a kezeimet, támadásra készen.

- Bírom én ezt egész nap! – válaszolom, megpróbálok behúzni egyet, de ő egy ütéssel kiüt. Elveszítem az egyensúlyom, a fejemet pedig beverem a hátam mögötti kukába. Hallom a lépteit, újabb ütést akar, én pedig szédülök az előzőtől, éppen feltápászkodok, amikor meghallom a hangodat.

- Hé, olyanba köss bele, aki a méreted! – szólasz meg. Behúzol egyet a fickónak és seggbe is rúgod. – Komolyan, mintha élveznéd, ha elpáholnak.

- Már majdnem nyertem – válaszolok, miközben a homlokomhoz szorítom a tenyerem.

- Hányszor játszod még el? Á, már paramusi vagy? Ugye tudod, hogy illegális hazudni a jelentkezési lapon?

Fájón szorítom össze a szememet, meg azért is, mert nem akarok még rád nézni. Tudom, hogy csak jót akarsz nekem, de te pedig azt nem érted meg, hogy kiborít ez a helyzet. Férfi vagyok, én is tenni akarok valamit a hazámért, mint mindenki más. Miért nem érted meg? Lassan rád nézek, a döbbenettől elkerekedik a szemem. Katonai egyenruhában állsz előttem, én pedig egyszerre vagyok szomorú és féltékeny.

- Megjött a parancs? – kérdem, csak ennyit bírok kinyögni.

- A 107-es, holnap reggel indulok Angliába.

- Bár én is mehetnék. – Hangom lemondó, és csak még szomorúbb leszek a tekintetedtől, mert a szemidben bánatot és félelmet látok, de mintha észbe kapnál, ajkaidon megjelenik a már jól ismert mosoly. Imádom a mosolyodat.

- Ugyan már, ez a búcsú estém! - Egyik kezeddel átkarolsz, magadhoz húzol, épp csak egy pillanatra, én pedig még percekig érzem a tested melegét és az illatodat. – Rendbe kell szednünk téged.

- Miért, hová megyünk? –kérdem, de te csak a kezembe nyomsz egy újságot.

- A jövőbe – válaszolsz mosolyogva.

El sem hiszem, hogy sikerült, végre besoroztak. Esélyt kapok, hogy én is tegyek valamit, hogy én is segíthessek, nem kell itthon ülnöm, miközben mindenki más, miközben te kockáztatod az életedet a hazáért. Lassan nyitom ki az ajtót, bár úgy gondolom, hogy még nem jöttél haza. Ez az utolsó napod, biztos vagyok benne, hogy ki akarod élvezni. Felkapcsolom a konyhában lévő lámpát, ott ülsz, az asztalnál. Hajad kócos, akkor szokott ilyen lenni, amikor az aggodalom miatt beletúrsz. Egy fehér atléta van csak rajtad, az asztalon egy majdnem üres whiskys üveg.

- Bucky, minden rendben? Miért jöttél ilyen korán haza? – kérdem aggódva.  Leveszem a kabátot és elindulok feléd. – Bucks?

Tested megrándul, majd felnézel rám. Kénytelen vagyok megállni, mert egyszerűen sokkal a látvány. Szemeid vörösek és duzzadtak, arcod könnyáztatta.

- Mégis hol a jó büdös francban voltál? Aggódtam miattad! – Felállsz, de a hirtelen testhelyzet-változtatástól megszédülsz. – Aggódtam miattad, ezért, hazajöttem, de te nem voltál itt. Mégis merre voltál?

- Nem aggódhatsz állandóan miattam! – kiabálom, el akarom mondani, hogy sikerült, hogy besoroztak, hogy én is mehetek, de te nem hagysz szóhoz jutni.

- Hát nem érted? Miért nem érted? Nem jókedvemből megyek!

- Tudom, azért mész, hogy a hazádat szolgáld!

- Elsősorban nem ezért!  Azért megyek, hogy téged megvédjelek, hogy téged biztonságban tudhassalak! A fenébe! – Vad dühödben az asztalra csapsz. Még sose láttalak ennyire mérgesnek. – Azért megyek, hogy később visszajöhessek hozzád. Érted?

- Mégis miről beszélsz?

Pár hosszú lépéssel előttem termesz, megragadsz és magadhoz húzol. Ajkadat az enyémre tapasztod, én pedig a döbbenettől eltátom a számat, így szabad utat engedek kutakodó nyelvednek. Tested hozzám préselődik, érzem a merevedésedet. A szívem hevesen ver, ebben a pillanatban nem számít, hogy tilos, csak az a lényeg, hogy szorosan ölelsz magadhoz. Amilyen hirtelen csókoltál olyan hirtelen lököd el magad tőlem. Szemeidben döbbent kétségbeesés.  Rémülten hátrálsz egészen a fürdőszoba ajtóig.

- Sajnálom, nem lett volna szabad. Steve, sajnálom – suttogod. Egész éjszaka nem jöttél ki onnan.

Úgy teszünk, mintha semmi se történt volna. Az ajtóban állsz, egyenruhában, ajkaidon könnyed mosollyal, de mind a ketten tudjuk, hogy ez csak a látszat. Beszélni szeretnék a tegnap történtekről, de nem teszem, én is játszom a játékot.

- Vigyázz magadra! – szólalok meg, magadhoz ölelsz, de túl gyorsan engedsz el.

- Te is vigyázz magadra!

Régen te vigyáztál rám, most pedig én vigyázok rád. Amióta az eszemet tudom, mellettem voltál. Vannak dolgok, amik sose fognak megváltozni, az egyik pedig az, hogy katona vagy. Megváltoztál, az a férfi, a barát, akit régen ismertem, eltűnt, már csak nyomokban található meg, aki most velem van, egy új Bucky.

Sosem kérsz semmit, be akartak zárni, nem engedhettem. Felcserélni az egyik börtönt egy másikra. Clint, Natasha, mind öltek és mégis kaptak egy második esélyt. Mivel többek ők nálad, mivel érdemelték ki? A válasz: semmivel, neked is ugyan úgy jár, főleg, hogy te nem saját akaratodból cselekedtél. Bábot csináltak belőled, egy robotot.

Végül Fury beleegyezett, hogy nekünk dolgozz. Te végzed el azokat a munkákat, amire mások nem képesek, az igazán mocskos dolgokat. Gyűlölöm ezért őket, hogy vissza akarnak taszítani oda, ahonnan végre sikerült kijutnod.

Veled akarok menni, de te rám nézel, nem mondasz semmit, a szemeid könyörögnek. Az új Bucky sose kér semmit, sose mond semmit, de akkor megláttam a néma kérést, nem akarod, hogy lássam, mivé lettél. Én pedig ki vagyok, hogy megtagadjam ezt tőled. Beletörődőn bólintok. Nélkülem mész.

Sietve szaladok fel a lakásomhoz, egy nappal ezelőtt meg kellett volna jönnöd. Senki se tudja, hogy hol vagy. A fülemhez szorítom a telefont miközben az ajtót próbálom kinyitni.

- Nem, nem tudom, hogy haza jött-e. Most nyitom ki az ajtót, ha tudok róla valamit, azonnal szólok.

Lenyomom a kilincset és felkapcsolom az előszoba lámpáját, lerakom a kulcsot. Semmi zaj, mondjuk ez nem jelent semmit. A nappalit megvilágítja az ablakokon beszűrődő fény. Ott állsz a szoba közepén.  Terpeszállásban, kezed hátrakulcsolva, fejed leszegve, mind mindig. Ez amolyan nyugalmi pozíció nálad, ha végeztél egy küldetéssel, mindig ide jössz, mert itt érzed magad biztonságban, mert tőlem várod a következő parancsot. Egy szavamba kerülne és képes lennél az egész világot felégetni.

Felkapcsolom a lámpát, de te meg sem rezzensz. Olyan, minta aludnál, de tudom, hogy ébren vagy, minden egyes mozdulatomat éber figyelemmel kíséred. Ruhád, a kezeid véresek, nem tudom, hogy mit kellett tenned, de biztos szörnyű lehetett.

- Bucky, nézz rám! – szólalok meg, mire te azonnal felemeled a fejedet. Várakozóan nézel rám. – Menjél, fürödjél meg, ha kész vagy, gyere ki a konyhába, addig csinálok neked valami vacsorát.

Nem szólsz semmit, egyszerűen tudomásul veszed a parancsot, hátat fordítasz nekem, elindulsz a fürdőbe. Pár perc múlva hallom a víz csobogását.

- Itt van – szólok bele a telefonba, majd leteszem a telefont. Régebben idejött Natasha és Fury, hogy bevigyenek, hogy nekik kell jelentést tenned, de te mindig hozzám jössz, csak engem fogadsz el, mint felettest. Egy idő után feladták.

Már a levest szedem, amikor megpillantalak az ajtóban. Tekinteted nyugodt, a derekad köré tekertél egy törülközőt, legalább megtörölted magad. Emlékszem, hogy az első alkalommal pontos utasításokat kellett adnom, mert nem tudtad, hogy mit kell csinálnod. Gyűlölöm őket, mert elvették tőled az életedet. Lassan egy éve vagy velem és már beletörődtem, hogy ami elmúlt az már nem jön vissza. Meggyászoltam a régi Buckyt, most az újat szeretem ugyan úgy teljes szívemből, mert akármi történjék, te mindig a legfontosabb leszel számomra.

Amikor újra megpillantottalak, ott a hídon, rájöttem, hogy a haza se ér annyit, mint te. Sokan nem kapnak második esélyt az élettől. Én kétszer is részesültem ebben a kegyben.

Újra rád nézek, vizes hajadat hátrasimítottad. Le akartam neked vágni, de nem engedted, dührohamot kaptál, így hagytam, annyit megengedtél, hogy a végéből mindig vágjak. Aztán rájöttem, hogy azért akartam megszabadulni tőle, mert a régi énedet akartam visszakapni, de ez sokkal jobban illik hozzád. Mosolyogva fogom meg a székre készített törülközőt, sose törlöd meg a hajadat. Vagy direkt nem foglalkozol vele, vagy csak elfelejted, vagy szereted, ha én törlöm meg neked. Nem tudom, ritkán beszélsz, akkor is csak tőmondatokban, én pedig nem erőltetem.

- Meg fogsz fázni! Kérlek, vigyázz jobban magadra. Megsérültél? Már tegnap haza kellett volna jönnöd?  - kérdem tőled, miközben a hajadat törlöm szárazra.

Csak állsz némán és a szemeidben olyat látok, amit eddig még soha, dühöt.

- Bucky, mi a baj? Történt valami? Hol voltál? Válaszolj már, kérlek! – Idegességemben vagy inkább ijedtemben felemelem a hangomat, pedig megfogadtam, hogy soha többé nem kiabálok veled.  Látom, ahogy összerezzensz és teszel egy lépést hátra. A törülköző, amivel a hajadat töröltem, a földre esik.

- Elmentem. – Ez a válasz. Rövid, tömör, ahogy szoktad.

- Hova?

- A jövőbe – válaszolsz semleges hangon. Összeráncolom a szemöldököm, nem értem, aztán lassan leesik.

-A Stark Expo? Miért mentél egyedül oda? Mondhattad volna, hogy érdekel, elmehettünk volna együtt.

- Emlékszem, hogy voltunk ott. Én nagyon dühös rád, mert nem találtalak. Féltem, nem jöttél haza. Akkor még nem ez volt a haza. Sietni kellett, nem tudom miért, de te nem voltál. Féltem és nagyon dühös voltam.

Döbbenten hallgatlak, emlékszel, arra az éjszakára, arra, amikor megcsókoltál. Azóta is bánom, hogy nem beszéltünk róla. Akkor tilos volt, de most más világot élünk, már nem érdekel, de hogy közeledjek hozzád? Összetörtek téged, nem akarlak még jobban összezavarni. Arra emlékszel, hogy régen barátok voltunk, hogy együtt harcoltunk.  Ez elegendő volt ahhoz, hogy megbízz bennem. A barátságunk, lassan épült újjá, néha még mindig bizonytalanok vagyunk egymással.

- Miért nem vártál meg? Együtt is elmehettünk volna. Mi volt ezzel a célod Bucky? – kérdem, és a düh mellett meglátom a szégyent is. – Semmi baj, nem fogok rád haragudni. Biztos vagyok benne, hogy jó okod volt rá. Nyugodtan elmondhatod.

Percekig csak az óra hangos kattogását lehetett hallani. Fémkezed ökölbe szorul. Fejedet lehajtod, nem nézel a szemembe, én pedig várok. Nem akarlak siettetni, így is már sokkal többet beszéltél, mint általában. Ma igazán bőbeszédű vagy. Félek, ha erőltetem, akkor nem mondasz többet.

- Azt akartam, hogy olyan legyen, mint nekem – válaszolsz lassan, úgy hogy közben még mindig nem nézel rám. – Azt akartam, hogy félj, hogy sírj.

Eléd lépek és a válladra teszem a kezem. Tested megrezzen az érintéstől. Szemeimet elhomályosítják, a könnyek, egy újabb emlék, egy újabb közös pillanat.

- Minden rendben, nem haragszom rád. Semmi baj, de kérlek, ne csinálj ilyet többé. Nagyon aggódtam miattad. Tudod Bucky, nekem csak te maradtál. – Kezem lassan felfelé csúszik, fel a nyakadon, egészen az arcodig. Tested szobor merev, nem tudod, hogy mi fog következni, nem érted se az én, se a saját reakciódat. Ujjaimmal valami nedveset érzek, először azt hiszem, hogy a fürdés miatt vagy vizes, de rájövök, hogy könnyek. Sírsz. Még egy dolog, ami a mostani és a régi énedben közös, hogy egyik se szokott sírni.

- Akarom – szólalsz meg újra és végre rám nézel. Arcod komoly, érzelmeidet csak a szemedből és ökölbeszorított kezeidből tudom kiolvasni.

- Mit szeretnél? Nyugodtan mondd el. – Kedvesen bátorítalak. A szívem úgy dobog, hogy majd kiszakad a helyéről. Annyira ideges vagyok.

- Nem szabad, akkor se volt szabad. Nem kaptam engedélyt, nem szabad, nem tudhatod meg, mégis megtudtad.

Egyre gyorsabban veszed a levegőt, merev tested megrázkódik, teljesen bepánikoltál.

- Semmi baj, semmi baj - simítom végig a tenyeremet az arcodon.  - Engedélyt adok, szeretném tudni.  – Tedd meg! Tedd meg, amit szeretnél!

Ennyi kellett, épp kezeddel megfogod a csuklómat és magadhoz rántasz, olyan erővel, hogy a testem neked csapódik. Érzem az ajkaidat az enyémen, nyelved esetlen próbálkozását.  Ujjaimat hosszú hajadba temetem, elmélyítem a csókot. Halk nyögés szakad fel belőlem. Istenem, annyira vártam azt a pillanatot. A csók egyre lassúbb, majd elhúzódunk egymástól. Félve nézel rám, pont úgy, mint akkor régen.

- Nem haragszom. Nekem jó érzés volt, ha szeretnéd máskor is csinálhatjuk.

- Szeretném. – Válaszod csöndes, de magabiztos.

- Gyere, együnk, aztán feküdjünk le, biztos nehéz napod volt.

A fürdőből jövök ki, amikor észreveszem, hogy a konyhában még mindig ég a villany. Ilyenkor már rég a szobádban szoktál lenni. Lehet, hogy úgy hagytad. Belesek, és megpillantalak az asztalnál. A helyeden ülsz, ott ahol hagytalak kb. fél órája. Megijedek, mert régen is ezt csináltad, amikor hozzám költöztél, ha nem adtam parancsot, nem csináltál semmit. Lehet, hogy sok volt neked a mai. Siettettelek? Hiszen te akartad. Végre valamit magadtól szerettél volna.

Lassan odasétálok hozzád és a válladra teszem a kezed, érzem, hogy az érintésem alatt megdermed a már amúgy is merev tested.

- Bucky, mi a baj?

- Kérhetek? – teszed fel a kérdést, magad elé nézel, tartásod egyenes.

- Persze. Mit szeretnél?

- Aludhatok nálad? – kérded újra, én pedig zavaromban azt se tudom, hogy mit mondjak. Srác korunkban, sokat aludtunk együtt, sőt később is, de akkor csak barátok voltunk, de ez most más, ez több annál. Hátrabillented a fejed, felnézel rám. Szemeid könyörögnek nekem, én pedig megadom magam.

 - Persze, aludhatsz velem. – Elindulok a háló felé, követsz engem. Halk lépteid, megnyugtatnak. Együtt alszunk, mint a régi szép időkben. Mert bár az idők változnak és mi is változunk velük, de a köztünk lévő erős köteléket nem tudja széttépni se az idő, se az ellenség.