Vörös fonal - 1. fejezet

Thorki rajongók figyelem, itt az új többfejezetesem! Sokszor elvetettem, halogattam, de végre sikerült megírnom az első fejezetet :) Jó olvasást!

Thor/Loki, slash, 18+, erotikus tartalom, dráma, hurt/comfort

Az álmokat és a valóságot csak egy vékony határ választja el. Vörös fonal vezeti Thort mind a két világban, de vajon melyik a valóság és melyik csak álom? Ami pedig ennél is fontosabb melyiket válassza?

1.       fejezet

A jeges szél az arcomba fújja a havat, vihar tombol, én pedig eltévedtem. A testem jéggé dermedt, mindent beborít a hó. A lábnyomaim eltűntek, nem találom a visszavezető utat. A palota, amit látnom kéne ilyen távolból is, most a feledésbe vész. Egyedül vagyok idekint. A szemeim égnek, a könnyek az arcomra fagytak. Kétségbeesetten keresem az utat, amin az erdőbe jöttem, de nem találom. Haza akarok menni. Annyira ostoba vagyok, pedig te szóltál, hogy ne menjek, mert baj lesz, hogy vihar fog tombolni, de akkor csak nevettem rajtad, akkor még az ég tiszta volt. Egy fogadás miatt történt, veszítettem, értelme nem volt, most már belátom. Mondtad, hogy hagyjam a fenébe, de én veszítettem, és a büszkeségem nem engedte, hogy ne teljesítsem. Egyedül bemenni az erdőbe még fényes nappal is igen veszélyes, most pedig sötét van, és dermedt hideg. Próbálok fülelni, hátha meghallom a keresők hangját, biztos keresnek, biztos szóltál nekik, de nem hallok semmit csak a szél süvítését. Keservesen felzokogok, erőm egyre fogy, gyermek testem nem bírja ezt a hideg időt. A hó egyre csak esik, nehéz járni, lassan haladok egy irányba, nem is biztos, hogy az a jó, de emlékszem rá, hogy valaki mondta, hogy nem szabad megállni, ha megállsz, meghalsz, talán te voltál az. Bárcsak hallgattam volna rád.

A hóban fekszem, nem bírom, elfáradtam. Utolsó emlékem az elmosódott táj látványa.

Finom meleg vesz körül, talán csak álmodom. Lassan nyitom ki szemeimet, a gyertyák gyér fénye sejtelmes árnyékokat vet. Megtaláltak.

- Ostoba vagy. Mondtam, hogy ne menj. – Azonnal a hangod irányába fordítom a fejemet. Ott állsz mellettem, ajkaidat összepréseled, zöld szemeiddel dühösen meredsz rám. – Legközelebb hallgass rám!

- Hogy kerültem haza? – kérdem. Lassan felülök az ágyban, de tekintetemet nem veszem le rólad.

- Apánk az összes őrt kiküldte, amikor értesítettem őt őrült fogadásodról. Tajtékzott a dühtől és azonnal a keresésedre indult, de a viharban nehezen leltek rád. A hó teljesen befedett.  Majdnem odavesztél. Tudod te egyáltalán, hogy milyen kevésen múlt az életed?

Nagyot nyelek, fiatalabb vagy nálam, az öcsém vagy, és most mintha egy felnőtt lennél. Lehorgasztom a fejem, szégyellek a szemedbe nézni. Igazad volt, buta dolgot tettem, egy hülye játék miatt kockára tettem az életemet. Ujjaimmal a hófehér takarót babrálom. Nem merek újra rád nézni.

- Ez nem fordulhat elő még egyszer! Gyere, öltözz! – szólsz rám, mire én azonnal felkapom a fejem. Hangod nem tűr ellentmondást, szavaidnak hatalmas súlya van.

Most az erdő csöndes, lassú, nagy pelyhekben esik a hó, nyoma sincs a tegnapi viharnak. Félek bemenni a fák közé, de te összefűzöd az ujjainkat, és elindulsz. Hangtalanul követlek, minden egyes apró neszre összerezzenek. Sif és a többiek biztos kinevetnének, hangos kiabálások közepette gyávának neveznének, de te csak még jobban megszorítod a kezemet. Nem szólsz semmit, pedig érzed a félelmemet, egész testem reszket.

- Nyugodj meg, Thor. Nézd, az erdő ma békés, és az is marad. Nem kell félned.

- Én nem félek – válaszolok azonnal, de te csak gúnyosan rám mosolyogsz.

 – Akkor miért ráz így a hideg és mért szorítod ennyire a kezemet? Thor előttem nem kell megjátszanod magad, semmi értelme.

Makacsságom nem engedi, hogy bevalljam mennyire megrémített a tegnap sete, ezért inkább elengedem a fülem mellett, de a kezedet továbbra sem engedem el.

Csöndben sétálunk egymás mellett egészen addig, amíg meg nem pillantunk egy faházat. Régi omladozó épület, az idő megviselte, csoda, hogy nem dőlt össze a tegnap hóviharban.

- Mire készülsz, Loki? – kérdem tőled, de te csak megrántasz, hogy induljak utánad.

Az ajtó nyikorogva nyílik ki. Nem akarok bemenni, nem tetszik ez nekem. Mégis honnan tudtad, hogy itt van ez a ház? Jártál már itt?

- Nyugi, biztonságos – szólalsz meg, elengeded a kezemet és belépsz az ajtón, nem fordulsz vissza, nem nézed meg, hogy követlek-e.

Megállok a küszöbön, az orromat megcsapja a por állott, fullasztó szaga és még valami más, amit nem tudok felismerni.

- Gyere, nem lesz semmi bajod – szólalsz meg újra.

- Apa tudja, hogy az erőbe jársz, és egy vadidegen házába törsz be? Mi lesz, ha visszajön a gazdája? Menjünk innen Loki, van ebben a házban valami furcsa.

- Pedig mindenki azt gondolja, hogy kettőnk közül te vagy a bátrabb. Régóta elhagyatott a ház, én pedig nem félek az erdőtől, ha alázattal fordulsz hozzá, akkor ő is megadja a neked kijáró tiszteletet, és nem bánt. Te és a barátaid sok kárt tettetek itt, hangosak voltatok, felzavartátok a békét.

- Jaj, mert te olyan jó vagy?  Sose csinálsz semmi rosszat? – Hangom tele van dühvel, teljesen meg is feledkezek arról, hogy félnem kéne.

- Látod, már megint hangos vagy. Én olyan vagyok, mint egy árnyék, csöndes vagyok, senkit se zavar az ittlétem.

Észre sem veszem, és már bent vagyok a sötét házban. A falakon nincs semmi, csak az öreg fa deszkák. A háznak nincsenek ablakai. Ki épít olyan házat, aminek nincsenek ablakai? Nem látja a külvilágot. Csak a nyitott ajtón jön be fény.

Egy hatalmas asztal áll a szoba közepén. Figyelem, ahogy leguggolsz valamiért. Kinyújtod a kezedet, és apró fény jelenik meg, egy lángnyelv. Meggyújtottál egy gyertyát. Felállsz, és én ámulva figyelem, ahogy az egyik a másik után gyullad meg, végig szépen sorba, körbe a fal mentén. Mindig is bámulatba ejtett az erőd, oly magabiztossággal uralod a világot magad körül. A gyertyák fénye sejtelmes fénnyel vonja be fehér bőrödet, zöld szemeid különös fénnyel csillognak. Az ajtó nyikorogva becsukódik és már csak a lángok világítanak.

- Mit csinálsz, Loki? – kérdem.

- Már mondtam, hogy többet ez nem fordulhat elő, nem téveszthetlek szem elől, ezért készítek egy varázslatot, ami összeköt minket. – Zsebedből előveszel egy hófehér fonalat. - Gyere ide!

Vonakodva sétálok eléd, ámde te biztatóan rám mosolyogsz.

- Ezzel bármikor megtaláljuk egymást, összeköt majd minket, a vörös fonal fogja mutatni az utat, akár hol is van a másik.

- Ez fehér – válaszolok neked gúnyosan, de maga az ötlet egyébként tetszik. Mindig megtalálni a másikat… Testvérek vagyunk, vigyáznunk kell egymásra, ez a feladatunk.

- Add a kezed! – Ösztönösen nyúlok feléd, hiszek benned, sose bántanál szánt szándékkal. Drága szeretett öcsém. Figyelem, ahogy a mutatóujjamra kötöd, majd erősen meghúzod olyan szorosan, hogy beleváj a bőrömbe. Addig húzod, amíg a vér ki nem serken. Ugyan ezt megcsinálod a sajátoddal. Figyelem, ahogy a vér szép lassan átitatja a fehér anyagot. Lassan az egész fonal vérvörössé válik kettőnk vérétől. Halkan motyogsz valamit, számomra ismeretlen szavakat. A lángok ide-oda ugrálnak, a levegő pattog az erődtől. A hideg ellenére valami furcsa melegség önti el a testemet. Az ujjainkra kötött fonal hirtelen eltűnik, mintha nem is létezett volna. Csak egy apró vágást hagyott bizonyítékul.

- Kész is vagyunk. Ne feledd, kövesd a vörös fonalat, és az majd elvezet hozzám, bárhol is légy.

Soha többé nem láttam a fonalat. Nem beszéltünk többet róla, később pedig már én magam se voltam benne biztos, hogy valóban megtörtént. Többször próbáltam megkeresni az ablak nélküli faházat, egészen tinédzser éveim végéig, de sose találtam meg, mintha nem is létezett volna. Kérdeztelek, de te mindig ugyan azt mondtad, „Higgy bennem! Bízz bennem!”. Én pedig elhitettem magammal, hogy az egész csak kitaláció volt, egy csíny, amivel már megint megtréfáltál. Mégis a mai napig álmodom az erdőben lévő faházról, aminek nincsenek ablakai. A szobáról, aminek a mai napig érzem a szagát, a gyertyákról a földön és a hatalmas asztalról a szoba közepén. A vörös fonalról, a kötelékről, ami végül nem működött, mert elveszítettük egymást. Elveszítettelek és túl későn találtam rád. Felemésztett a harag és a sötétség, mire újra megtaláltalak már nem az voltál, akit egykoron szerettem. Egymás ellen harcoltunk, pedig nem így kellett volna ennek lennie. Bárcsak vissza tudnám fordítani az időt! Annyi mindent máshogy csinálnék.

Sorozatos szerencsétlenségeknek, halálnak kellett bekövetkeznie, hogy újra testvérként, egymás mellett álljunk, hittem benne, hogy minden rendben lesz, hogy újra együtt leszünk, mint régen.  Még most is hiszek benne.

Itt ülök a fehér folyosón egy ugyanolyan fehér műanyag széken.  Nem tudtam, hogy kitől kérhetnék segítséget, nem vihettelek haza, de egyedül nem tudlak meggyógyítani. Az üveg mögött felkapcsolódnak a fények. Több maszkos ember sétál be, egy ágyon tolnak téged is. Azonnal felállok, Jane csendben követ engem. Azt mondták, hogy az állapotod kritikus, kicsi az esélye, hogy túléled a műtétet, de nincs más választásunk, meg kell próbálnunk.

- Minden rendben lesz. Loki erős. – Jane biztatóan, vigasztalóan a vállamra teszi a kezét. Nem érzem érintése súlyát, a világ összeszűkül körülöttem.  

Ránézek a kezére és egy vörös szalagot pillantok meg a csuklóján. Nem emlékszem rá, hogy ott lett volna. Az egyik gyógyító is ujján egy vékony, alig észrevehető vörös cérna tűnik fel. Pislogok egyet és már nincs ott. Biztos csak a fáradtságtól képzelődöm.

- Thor, mi a baj?  - Aggódó tekintettel néz fel rám, de én csak megrázom a fejem. Figyelmemet újra a bent fekvő öcsémre szegezem. 

Ismeretlen gépek vesznek körül, ismeretlen emberekre bíztam az életedet. Meg is ölhetnek, hisz nekik az ellenségük vagy. Sajnálom, drága öcsém, annyira sajnálom, nem találtalak meg időben. A vörös fonal nem mutatta az utat.  Miért nem mutatta?

Arra kapom fel a fejem, hogy az üvegen túl nagy lett a zűrzavar. A bent lévők kiabálnak egymással, sietnek, a gépek hangosan csipognak. Valami baj van, érzem, hogy elszorul a torkom. A félelem megbénít, nem tudok megmozdulni, csak figyelem őket.  Valamit beléd szúrnak, egy gépet tesznek rád, mintha végigmenne rajtad az áram, mindenhol vér, a tested elemelkedik az ágytól.

 - Megpróbálják újraéleszteni – suttogja egy lágy hang a fülembe. Nem hallhatsz meg.

- Maradj velem, Loki! Maradj velem! – suttogom. Érzem, hogy ajkaim megremegnek az elfojtott sírástól. – Kérlek!

Hirtelen minden elcsitul, az egyik gyógyító leveszi a maszkot magáról. Már nem tesznek semmit. Miért nem csinálnak semmit?

- Sajnálom. – Jane hangja teli fájdalmas részvéttel, de én nem hiszek neki. Nem hallhattál meg. 

Őrjöngve tépem fel az ajtót, az egyik orvost lököm el a másik után, hogy hozzád férhessek, egyik kezed élettelenül csúszik le az ágyról. Ujjadon ott lóg a vörös fonal, melyről apró cseppekben csepeg le a véred. Miért most? Miért? Miért csak most mutatod?

- Loki! –üvöltöm és az ágyhoz lépek. Felemelem a testedet és megrázom, de hiába fejed élettelenül bukik előre és hátra. – Loki!

- Uram, már nem tehetünk semmit – szólal meg valaki mögöttem, de nem figyelek, elmosódik a világ, a hangok, csak a te élettelen testedet látom magam előtt. Szorosan ölellek, nem engedlek, bárki, aki hozzád akar érni, eltaszítom. Nem halhattál meg. Élned kell.

Sötét van a folyosón, a tested már rég kihűlt, már tudom, hogy soha többé nem jössz vissza, mégis makacsul kapaszkodok a reménybe, a tagadásba, hogy csak várnom kell még egy kicsit és kinyitod a szemedet, hogy csak még egy percet kell várnom és újra megpillanthatom azokat a méregzöld szemeket, azt a gúnyos mosolyt. Csak még egy kicsit. Kérlek, ne hagyj itt.

Ujjadon nincs semmilyen fonal, csak a képzelet játéka volt, a remény egy utolsó csalfa morzsája. Az idő elmosódott, fogalmam sincs, hogy mióta szorítalak magamhoz. Arcomon a könnyek már megszáradtak, a vér megalvadt körülöttünk. Fájón hideg tested emlékeztet rá, hogy már rég elmentél. Ostobaság tovább tartanom téged a karjaim közt, de mégse tudlak elengedni, mégse tudom feladni, mert ha itt hagylak, ha visszafektetlek az ágyra, akkor azzal elismerem, hogy vége, hogy soha többé nem jössz vissza.

Távoli hangok törik meg a szoba csöndjét.

- Nem tudok mit tenni. Nem akarja itt hagyni. – Jane hangja szomorú.

- Köszönöm, hogy szóltál nekünk. – Ismerős hang. Steve hangja.

Halk léptek, erős karok a vállamon.

- Tudom, hogy nehéz ez most neked, Thor, de el kell engedned. – Hangja szelíd, nem követel, csak kérlel.

- Pajti, gyere szépen. – Tony hangja lágy, mintha egy gyerekhez beszélnének és most ebben a gyötrő pillanatban annak is érzem magamat. Ugyanannak a fiúnak, aki rettegett visszamenni egyedül az erdőbe.

Óvatosan lefejtik az ujjaimat a testedről, megadóan tűröm, figyelem, ahogy visszafektetnek az ágyra. Nem mozdulsz, csak fekszel, mintha aludnál. Lassan letakarnak egy fehér lepedővel. Eltűnsz a szemem elől. Lenézek a kezemre, mindenütt a te véred. Bágyadtan bámulok magam elé. Fel se fogom, amikor a hónom alá nyúlnak, felállítanak és kihúznak a szobából.  Nem látok mást csak a távolodó ágyat, rajta törékeny testeddel.

- Kérlek, Loki! – suttogom magam elé és a könnyek újra utat találnak.

Egymagamban ülök a szobában. Jane magamra hagyott, mert ezt kértem tőle. A ruhámon, a bőrömön még mindig ott a véred, egyszerűen nem bírom lemosni, mert ez a tiéd. Ha lemosom, végleg eltűnsz, nem akarom, hogy eltűnj. 

A sötétben hirtelen fény gyullad, egy gyertya áll a szoba egyik sarkában, majd megjelenik még egy, aztán egyre több, körbe a fal mentén.  Az ajtó nyikorogva nyílik ki. Oda kapom a fejem, egy árnyat látok, ami lassan közeledik. Apró test, amit megvilágít a fény. Ott állsz az ajtóban, arcod maszatos a sírástól. Olyan nyolc, kilenc éves vagy. Zöld szemeid csillognak, pont, mint azon a napon.

- Loki! – ordítom, és talpra ugrok.

Arcod fájdalmasan megrándul. Egy hatalmas lyuk jelenik meg a hasadon, ömlik belőle a vér a padlóra. Előre tartod az egyik kezed, értem nyúlsz, én pedig érted. Ott lóg az ujjadon a véráztatta fonal. Az enyémre pillantok, és ott van, a padlón tekereg.

- Thor! – kiáltod gyermeki kétségbeeséssel, én pedig futok feléd, de a tűz kihuny, te eltűnsz, engem pedig elnyel a sötétség.