2015. április 25., szombat

A legszebb ajándék



Új fandom! Már nagyon régóta a fejemben volt, egyszerűen nem voltam képes a többfejezetesekre koncentrálni, mert mindig ezen agyaltam, így hát megírtam. Első próbálkozás. Remélem, tetszik majd nektek. Ajánlom Raistlinnek, mert megszerettette velem ezt a párost, az ő írási miatt kezdtem bele a filmbe és a könyvebe. Hatalmas köszönet neked :)

Thorin/Bilbo, slash, dráma
Bilbót meglátogatja egy rég nem látott barátja, hogy születésnapja alkalmából ajándékot adjon át neki.


A legszebb ajándék


Mit keresel erre vándor? – jön a komoly kérdés. Tünde őrök állnak a híd mentén.
- Tölgypajzsos Thorin legdrágább kincsét. – A kérdésre ez a felelet.
Egy alak lép elő, tekintélyt sugárzó, bölcs erő lengi körül. Völgyzugoly Ura.
- Jól értesült vagy, kerülj beljebb… azt ugyan elmondod, hogy miért keresed? – kérdi, de szemében látni, hogy már sejti.
- Egy ajándékot jöttem átadni neki, születésnapja alkalmából.

A szobám magányában írom a könyvet, megkértem a tündéket, hogy ne zavarjanak. Minden porcikámban érzem a fáradságot, alkonyodik, meg kell gyújtani egy gyertyát. Fáznak a csontjaim, érzik az elmúlást, tudják, hogy ez az utolsó állomás, nem látok én már hegyeket, nem lesz újabb kaland. Kopp-kopp, kopognak az ajtón.
- Most nem érek rá! – szólok ki, de az idegen makacs. – Menj el!
A hatalmas ajtó kinyílik, magával hoz egy már rég elfeledett illatot.
- Így kell üdvözölni egy rég nem látott barátot? – A kérdés nem szemrehányó, inkább boldog.
Azonnal felpattanok a székről és megfordulok, szemeim kikerekednek a döbbenettől, majd elmosolyodok az örömtől.
- Drága barátom! – kiáltok fel és a látogatóhoz sietek. – Bocsáss meg, hogy így rád förmedtem. Mikor is láttuk egymást? Legalább negyven esztendeje?
- Negyvenegy, hogy pontosak legyünk, de ki tartja ezt már számon – válaszolsz kedélyesen.
- Gyere, gyere, ülj le. Mi szél hozott téged a tündékhez? – kérdem boldogan, miközben helyet foglalok a szépen megvetett ágyon.
- Mesélj, téged mi szél hozott ide, Völgyzugolyba a messzi Megyéből?
- Egy utolsó kaland – hangzik a halk felelet. – Még egyszer utoljára hegyeket akartam látni, aztán egy békés helyet keresni ahol befejezhetem a könyvemet.
- Drága Bilbo, te nem akarsz hegyeket látni, te csak egy hegyet akarsz újra megtekinteni, azt amelyik oly magányosan áll a világban, mint amilyen magányos a te szíved.
Erre nem tudok mit felelni. Ülök az ágy szélén, tekintetem az esti tájat fürkészi az ablakon át. Ismersz engem, hiányzik a kaland, de nem csak ezért akartam indulni. Vissza akartam menni hozzá, mert míg mellette voltam, otthon voltam, ha újra mellette lehetnék. Most, hogy lassan itt az idő, szeretnék visszatérni az oldalára. Mintha olvasnál a gondolataimban, ajkaid megértő mosolyra húzódnak.

- Hagyjuk, túl öreg vagyok én már az efféle kalandokhoz. Nem is értem, mit gondoltam. Nekivágni egy ilyen hosszú és veszélyes útnak.
- Ne add fel a reményt, nem ilyennek ismertelek meg. A megye megpuhított tán? Majd én elviszlek a Magányos Hegyhez.
Ígéret, mind a ketten tudjuk, hogy nem fogunk betartani. Rád mosolygok, te is tudod, hogy nekem az utolsó állomás. Figyelem, ahogy ráérősen begyújtasz a kandallóba, előveszel egy pipát és meggyújtod.
- Remélem nem baj?  - kérded, de én fejemmel nemet intek.
- Ajándékot szeretnék neked átadni, hisz születésnapod volt. Remélem, elfogadod így késve is.
- Ne butáskodj, hisz oly rég láttuk egymást. Ide azt az ajándékot! - mondom nevetve.
Lassan leguggolsz elém, mélyen a szemedbe nézek, magadba szippantasz, csak bámullak.
- Hunyd le a szemed, bármi történjék, ne nyisd ki, akkor oda a varázs.
Bólintok és lehunyom a szemem. Mélyeket lélegzek, orromat megtölti a pipa füstjének illata. Ismerős ez a dohány, boldog pillanatokat juttat az eszembe. A tűz lágyan pattog a kandallóban. Csönd telepszik a szobára. Halkan dúdolsz, a lágy hang egyre mélyebb lesz, majd elkezdesz énekelni egy olyan dalt, amit már réges-rég nem hallottam, egy olyan szájból, amit már rég elfeledtem. Az ismerős mély hang, amit annyira szeretek, a szívem hevesen ver, háttérben, mintha egy hárfa csilingelő hangját hallanám, a füst, a dal.
- Annyira hiányoztál – szólalok meg elfúlva. Kezeimet nem merem megmozdítani, félek, eltűnsz. Érdes tenyeredet érzem, lágy csókot hintesz a kézfejemre. Szakállad dörzsöli a bőrömet, itt vagy, újra itt vagy mellettem. Oly sok idő telt el, megannyi év van mögöttünk, de nem feledtelek. Az illatod a hangod a régi, itt él a szívemben.
- Vissza akartam menni hozzád, vissza a hegyhez.
- Hát nem haza vágytál, a könyveidhez, a karosszékedhez? – kérded, kedvesen, biztatva szorítod az ujjaimat.
- Már nem ugyan az. Az a Bilbo aki elment többé nem tért vissza. Ott maradt a hegyen, veled és a többi törppel.   - Csukott szemhéjaim alól potyognak a könnyek. - Elültettem a tölgyet. Látnod kéne, hogy mekkorára nőtt. El kellett volna mondanom, hogy mit érzek, még akkor, de már késő, túl késő.
- Nem kell mondanod semmit, mert láttam, igaz szíved van és ezt nekem adtad.  - Érzem a lélegzetedet az arcomon, ujjaidat a kezemen, az illatod elbódít. Rég volt mégse feledtem egy pillanatra sem.  Érzem, hogy elhúzódsz, én utánad kapok, szorítalak, nem engedlek, többé nem. Most engem is vinned kell.
- Maradj még! – kiáltok fel kétségbeesetten mire te lágyan megérinted az arcom. Tenyeredbe simulok, élvezem a percet.
- Nem lehet, itt az idő, mennem kell. Boldog Születésnapot, Betörő Úr – suttogod, búcsúzóul lágy csókot nyomsz a homlokomra.
Ijedten, pániktól részegen kapok utánad, a szemeim kinyílnak, de már a soha el nem feledett szerelmemet látom, hanem csak egy rég nem látott jó barátot.
Csend vesz körül minket, nem szól a hárfa, a pipa az asztalon pihen, csak a tűz ég csöndesen mögöttünk. Szemeidben megértő bánat ül.
- Köszönöm neked, hogy még egyszer utoljára vele lehettem.  – Hangom reked, szemeim fátyolosak a könnytől, de te csak megértőn mosolyogsz, ez volt a legszebb és legnagyobb ajándék, amit egy Baggins valaha is kaphat.
- Későre jár, magadra hagylak, aludj jól, barátom és ne feledd az ajánlatom áll. Nem kell egyedül menned, elviszlek, ha a szíved oda húz.
Lassan bólintok, de már nem is figyelek. Ajkaim megremegnek, lehunyom a szemem, fejemet a puha ágyra teszem és lélekbe visszatérek melléd, az oldaladra a Magányos Hegyhez.

Ott állunk a szikla peremén egymással szemben, pont, mint akkor régen, és te mosolyogsz rám. A szívem hevesen ver, megszólalni se bírok. Magadhoz vonsz, szorosan ölelsz. Végre itt vagyok, ott ahová tartozom.

2 megjegyzés:

  1. üdv a fandomban! ;u;~~
    nagyon-nagyon örülök, hogy írtál, és meg kell mondjam, szerintem nagyon jól áll, illik a stílusodhoz. szívszorító történet volt, imádtam az alapötletet, és még soha nem olvastam E/1 Bilbót - pláne nem az idősebb Bilbóval, nagyon üdítő volt látni, hogy végre rá is gondol valaki :DD
    A rég nem látott barát szerepére én Gandalfot képzeltem, és ebből a szempontból nagyon érdekes a kérdés, tudott-e kettejük érzelmeiről, és tudta-e, hogy beválthatatlan az ígérete.
    Még egyszer köszönöm a történetet!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi!
      Nélküled nem jöhetett volna létre. Bocsi, hogy csak ilyen későn válaszolok a kritikádra, de teljesen el vagyok havazva. A barát szerepét nyitva hagytam, hogy mindenki azt képzeli ada akit akar :) Én személy szerint magamat. Ezt adtam volna Bilbónak ajándékba :)

      Törlés