Lélekkötelék - 11. fejezet: Akikben bízhatunk

Tony/Loki, 18+, slash, erotikus tartalom, hurt/comfort, dráma

Tony halálos beteg. Utolsó esélye, ha megtalálja azt a személyt, akinek az elkapásában és bebörtönzésében segített. Lokit.

Akikben bízhatunk

Megszűnik körülöttem a külvilág, egyedül csak rád figyelek. Csuklóm hideg ajkaidat érinti, de ez nem az a kellemes hűs érzés, amit eddig éreztem, ha hozzám értél, nem, ez a hideg félelemmel tölt el, mert az élet kezd szó szerint elszállni belőled. Bőröd tele van mély vágásokkal, folyamatosan folyik belőlük a vér. A nadrágom súlyosan tapad a bőrömre. Miután visszajössz, mert mást nem tehetsz, a következő dolgom az lesz, hogy kinyírom Bartont. Fejed a mellkasomon pihen, figyelem, ahogy a vér kicsorog az ajkaid közül, nem nyeled le, másik kezemmel a pulzusodat próbálom kitapintani, de nem sikerül, abban se vagyok biztos, hogy lélegzel.  Szaporán veszem a levegőt, a pánik keserű íze felkúszik a torkomba. Mi van, ha már túl késő? Mi van, ha már nem tudlak megmenteni? Árulónak érzem magamat, hiszen miattam találtak meg, megmentettél, de én nem tudom ezt megtenni neked. Dermedten figyelem, ahogy a vérem lassan végigfolyik az álladon.

- Tony, elég! – Thor hangja lassan ér el hozzám, nem nézek rá, tudom, mit akar mondani. Azt akarja, hogy adjam fel, engedjelek el, de én nem tudom megtenni. Mindig is egy önző dög voltam, miért most változnék meg.

Percek telnek el, már én is egyre kábább vagyok a hirtelen vérveszteségtől, már lassan ott tartok, hogy vége. Óvatosan végigsimítok a vértől csatakos hajadon. Imádom a hajadat, annyira puha. Még egy perc, még egy perc és elengedlek. Mélyet sóhajtok, próbálom visszanyelni a könnyeimet, sose sírok, főleg nem mások előtt. Egész testemben remegek, lassan húzom el a kezemet az ajkaidtól, figyelem, ahogy eláll a vérzés. Eredetileg össze kéne varrni, de az erőd, ami eddig gyógyított valószínűleg még egy ideig kitart. Érdekes, nem félek, tudom, hogy újra beteg leszek, hogy csak te tartottál életben, de nem érdekel, mert ezekben az őrült pokoli percekben, míg az életedért harcoltam, rájöttem, hogy van az életemnél és a szabadságomnál is van fontosabb, de elveszítettelek, így már az egész értelmetlen.

Lassan, gyengéden simítok végig az arcodon, a külvilág teljesen megszűnt, csak mi vagyunk, csak én vagyok. El kell engedni, már nem tehetek semmit, tudom jól. Erős szorítást érzek a vállamon és hirtelen a külvilág ismét betolakodik a tudatomba. Thor keze a vállamon, bátorítani próbál, kár, hogy semmi haszna. Nehezen szakítom el a tekintetem a testedtől, könnyű súlyod miatt vagyok csak hajlandó rá, mert érezlek. Thor kék szemei megtelnek könnyel, lassan végigfolyik az arcán.

- Drága öcsém – suttogja, szavai elakadnak.  Figyelem, ahogy a kezed felé nyúl, ami felismerhetetlenségig össze van szabdalva, de végül meggondolja magát, mintha félne, hogy ezzel fájdalmat okoz, pedig neked már nem fáj semmi sem.

Hirtelen a levegő kiszakad a mellkasodból, mintha valaki gyomorszájon vágott volna. A testem megvonaglik, a fülem sípol, hallom, hogy a háttérben kiabálnak, a nevemet ordítják, de nem értem. Amilyen hirtelen jött, olyan hamar el is tűnt. Kapkodva veszem a levegőt, majd egyszeriben egy hatalmas rándulást érzek, s egy ordítást hallok, a tiédet. A tested ívbe feszül, mint akit villámcsapás ért, fejedet a mellemnek nyomod, üvöltesz, ahogyan a torkodon kifér, épen maradt ujjaidat először kifeszíted, mintha kapaszkodót keresnél, és én tudom, érzem, hogy engem keresel. Érzések rohamoznak meg, hideg félelem, a halál fojtogató sötétsége, magány, sóvárgás az élet, az elismerés, és valami más utáni vágy. A levegő is belém szorul, amikor rájövök, hogy ezek nem az én érzéseim, hanem a tieid. Ujjaimat a tieid közé fűzöm, megszorítom a kezedet. Itt vagyok, gyere vissza!

A kiáltásod elhal, de tested még mindig merev, reszketsz, a megszáradt vér keveredik friss izzadságoddal. Élsz, életben vagy. Működött a kötelék. Mindent érzek, érezlek téged. Hirtelen, mintha bomba robbanna, az erőd úgy áramlik ki belőled, a szoba lehűl, a falak és a padló jéggé fagy. Felkapom a fejem és látom, hogy mindenki eltűnt a szobából. Thor az ajtóban áll.

- Loki érintése ebben az alakban halálos. Megfagynánk, ha benn maradnánk. Rád bízom az öcsémet, kérlek, vezesd haza. Kérlek! – Thor hangja kétségbeesett, mellette Steve áll. Ennyi időt szenteltem nekik, visszafordulok hozzád. Másik kezemmel átölellek, ajkaimmal belecsókolok a vértől ázott hajadba. Halk sóhaj szökik ki az ajkaid közül, tested elernyed, mintha megnyugodtál volna. Percek telnek el így ebben a csöndben, már kezem azt hinni, hogy vége, hogy ennyi az egész, amikor újra felordítasz, úgy szorítod a kezemet, mintha az életed múlna rajta, és szerintem nem állok messze a valóságtól. Érzem, ahogy szívod el belőlem az erőt, úgy ahogy én tettem ezt veled. A sebek a szemem láttára összezáródnak, a vérzés megáll.

- Ez az! – Hangom remeg a boldogságtól. – Loki, hallasz engem?

Egész tested csillog az izzadságtól, az üvöltés lassan elhal, halk nyöszörgéssé csitul. Szemeid még mindig lehunyva, alig várom, hogy újra rám nézz. Nem tudom, hogy mennyi ideje ülök itt veled. A hideghez már teljesen hozzászoktam, sőt azt vettem észre, hogy egyáltalán nem zavar. Kiélvezem a pillanatnyi csöndet.  Egyre fáradtabb vagyok, de te egyre erősebb. Most egyenletesen lélegezel. Egy kis szünet. A saját érzéseim mellett ott kavarognak a tieid is. Hirtelen megmeredsz, tested előre lendül, szemeid felpattannak, de nem látsz semmit. A félelmed végigcikázik a testemen. Kapkodva veszed a levegőt, sérült kezeddel vadul kapálódzol, a másikkal engem szorítasz. Azzal a kezemmel, amivel addig gyengéden öleltelek, most erősebben szorítalak, visszahúzlak a mellkasomra.

- Minden rendben, itt vagyok! Itt vagyok, nem vagy egyedül! – suttogom a füledbe, mire te elernyedsz, a megkönnyebbülés olyan erővel áramlik belőled, hogy elfelejtek levegőt venni. Engem kerestél a sötétben, vagy tudatosan, vagy csak tudat alatt, de engem kerestél, és most, hogy megtaláltál, megnyugodtál.

A hideg lassan hűvössé szelídül, bőröd színe az érintésem nyomán újra visszaveszi a fehér színét, a vonalak is eltűnnek, valószínű, hogy a szemed is újra zöld. Fáradtan sóhajtok fel, homályosan látok, a testemet nehéznek érzem, teljesen kiszipolyoztál, nem csodálom, hogy olyan szörnyen néztél ki. Nagyon sok energiába kerülhettem neked. Érzem, hogy kezdem elveszíteni a kapcsolatot külvilággal. Szorítom a kezedet, hogy megbizonyosodjak róla, hogy még velem vagy. Érzem a szíved egyenletes dobogását. Túlélted, hogy is kételkedhettem benned, hisz te egy túlélő vagy. Mindig visszatérsz. A fáradság végül legyűr, erőtlenül bukik előre a fejem, érzem, hogy dőlök, erős karok kapnak el, valószínűleg Thor.

Egész testem nehéz és zsibbadt, ujjaimat behajlítom, tapogatózva kereslek téged magam mellett, de nem talállak. Szemeim kinyílnak, és ijedten ülök fel. Steve hajol elém és gyengéd erőszakkal fektet vissza a párnára.

- Nyugi, Tony! Loki jól van, itt fekszik melletted. Sikerült, él. – Olyan gyorsan fordítom oldalra a fejemet, hogy a nyakam is belereccsen, de a mellettem lévő kórházi ágyon megpillantalak téged. Lassan felülök és lecsúszok az ágy oldalán. Kórházi köpeny van rajtam, kicsit ciki, de most nem izgat annyira, hogy azzal foglalkozzak, hogy ki láthat ebben a szerelésben. Thor, aki eddig az ágyad mellett lévő széken ült engedelmesen feláll és átadja a helyét. Szólásra nyitja a száját, de végül csak néma tátogás, majd becsukja.  Újra megpróbálkozik, de most sikerül kinyögnie.

- Köszönöm. – Hangja elhaló és érces.

- Nem érted tettem. – Hangom rekedt, mint aki üvöltött. Mennyi ideig voltam kiütve?

Fáradtan ülök le melléd a székre. A sebek, amiket az a pszichopata Barton okozott elkezdtek lassan begyógyulni. Még nem jöttél teljesen rendbe, de jó úton haladsz. Biztos vagyok benne, hogy visszanyered a régi erődet. Kezem ökölbe szorul, amikor megpillantom a bekötözött kezedet, az az őrült teljesen tönkretette. Kinyúlok feléd, óvatosan simítok végig az arcodon, nem akarok fájdalmat okozni vagy felébreszteni, pihenésre van szükséged, ahogy nekem is. Érzem, hogy kimerültél.

Steve mellém húz egy széket és leül.

- Clintet bezártuk, folyamatos megfigyelés alá helyeztük. Teljesen elborult az agya. A tettére nincs semmi mentség, ilyet senki se tehet.

- Legszívesebben megölném azt az állatot! – Ordítani akarok, de türtőztetem magam. – Meddig voltam kiütve?

- Egy teljes napot.  Órákig áramszünet volt, amikor kitört Lokiból az erő, minden műszer megbénult. Nem tudtunk a közeletekbe menni, mert megfagytunk volna, téged védett a kötelék, meg kellett várnunk, amíg végeztek. Thor és én hoztunk le a S.H.I.E.L.D. orvosi részlegére.  Téged én hoztalak rendbe, Lokit pedig Thor. Senki más nem volt itt csak mi, nem kockáztathattunk, ki tudja, hogy ki akart volna még Lokira támadni.

- Köszönöm.

- Natasha nagyon sajnálja, nem tudta, hogy Clint erre készül. Nagyon maga alatt van.

- Tudod Steve, ebben a pillanatban az ő lelki békéje érdekel a legkevésbé.

A mellettem ülő hosszan kifújja a levegőt, majd rád néz.

- Tudod azt hittem, hogy zsarol téged valamivel, és tényleg hátsó szándék vezérelte azzal, hogy megmentett téged, de nem erőltetett rád semmit. Megtehette volna, hogy az akaratod ellenére téged is magához láncol, de nem tette, választhattál.  Egy kicsit nehéz beismernem, de igazad van, Loki magváltozott. Szereted őt, Tony?

Mély levegőt veszek. Hogy is magyarázzam el ezt olyan embernek, aki nem érzi azt a kapcsolatot, ami köztünk van? Amióta teljes a kör, azóta szó szerint érezlek, érzem a félelmedet, vágyadat, mindent; most épen békés, nyugodt vagy.

- Ha nem szeretném, akkor nem tettem volna meg. Ez nem olyan, mint egy házasság, sokkal bensőségesebb, minden mozdulatát érzem, minden rezdülését. Tudod, álmokat láttam. Loki emlékeit egészen csecsemőkorától. Éreztem a félelmét, a dühét, hogy sose érhet fel Thorhoz, hogy ő mindig csak második lehet valaki után.  Tudom, hogy milyen érzés örökös másodiknak lenni.  Az én apám el volt foglalva a munkával és azzal, hogy egy férfit keresett, akit elveszített. Akkor gyerekként nem értettem meg ezt, de most értem.

Ebben a pillanatban döbbentem rá, hogy mostantól te is rólam fogsz álmodni. Álmodban látni fogod az életem legfontosabb pillanatait, amik azzá az emberré tettek, aki most vagyok.

- Tony, én…. – Steve hangja elcsuklik.  Te döbbentettél rá, hogy valószínűleg apám sokkal jobban szerette Amerika Kapitányt, mint barátot. Biztos vagyok benne, hogy Steve ezt észre se vette. Apám pedig az egész életét arra áldozta, hogy őt megkeresse, én pedig, a fia, háttérbe szorultam, hogy ne kelljen velem foglalkozni, biztos bűntudata is volt, ezért szépen beíratott egy bentlakásos iskolába.

- Fogadd meg a tanácsomat barátom. Az élet kurvára rövid, hogy elsétálj a lehetőségek mellett. Amikor a halálomon voltam, eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lett volna Lokival, aztán jött és megmentett, együtt laktunk, megismertem. Nem igazán érdekel, hogy férfi vagy nő, az se hogy még csak nem is ember, kevesen kapunk második esélyt, nekem ez már a harmadik. Te is kaptál az élettől egy esélyt, ha az utadba esik az, aki igazán fontos számodra, magasról szard le, hogy férfi, vagy, hogy ellenség.

- Tony, ez nem ilyen egyszerű.

- Ó, hidd el, hogy az. Majd te is meglátod – válaszolok.

Csönden ülünk egymás mellett, időközben Thor is visszajött. Itt nem maradhatunk, veszélyes számodra a S.H.I.E.L.D. épülete. Thor és Steve a mi oldalunkon állnak, és biztos vagyok benne, hogy nem engednének ide senkit, de nyugodtabb vagyok, ha elviszlek innen egy biztonságosabb helyre. Legszívesebben hazavinnélek, de nem akarlak kitenni egy repülőútnak, addig legalábbis, amíg magadhoz nem térsz. A malibui házam szóba se jöhet, sokan ismerik és azóta nem jártam ott amióta hirtelen felindulásból eldöntöttem, hogy Londonba utazom, Thort és ezáltal téged is megkeresni. Ki tudja, hogy néz ki most a házam. Senkit se bíztam meg, hogy tartsa rendben. A pincét lezártam. Jarvis szólna, ha megpróbáltak volna betörni. Oda nem mehetünk, de nem telefonálhatok egy ingatlanügynöknek, hogy házat keressen, a hotel pedig szintén szóba se jöhet. Fáradtan túrok bele a hajamba. Mi a fenét csináljak? Itt nem maradhatunk.

- Basszus – szakad ki belőlem.

- Mi a baj? – kérdi a mellettem ülő.

- Itt nem maradhatunk, de ötletem sincs, hogy hova vigyem Lokit. A malibui házam nem biztonságos, a hotel ki van csukva, itt pedig biztos, hogy nem maradhat.

- Gyertek hozzám – Steve ajánlata könnyen jön. – Te is megtennéd értem. Azóta gondolkodom ezen, amióta Thor és én idehoztunk titeket. Segítek elvinni hozzám és vele maradok, addig, amíg elintézed a hazaszállítását.

- Mi lesz Furyval? Nem hiszem, hogy repes az ötlettől.

- Engedélyt fog adni. – Thor hangja mély, el is felejtettem, hogy ő is a szobában van. – Nincs más választása, ha azt akarja, hogy továbbra is segítsek nektek.

- Kösz fiúk! – szólalok meg.

- Én köszönöm, hogy megmentetted az öcsémet, és hogy kiállsz mellette.

Miután egy mentőkocsival elszállítottunk téged, Steve-re és Thorra bíztalak, és csak reménykedtem, hogy nem lesz semmi bajod. Teljesen meglepett Steve viselkedése, annyira követi a parancsokat, igazi hazafi, most mégis segít nekünk, pedig elvileg ellenség vagy. Egy bérelt kocsival megyek a malibui házamhoz, néhány dolgot elintézek, utána a vállalathoz. Az egyik magángéppel megyünk haza, még ma, legkésőbb holnap. Először meg akartam várni, hogy felébredj, de végül úgy döntöttem, hogy nem tanácsos túl sokáig itt maradnunk.

Már egészen besötétedett, az úton alig voltak, így gyorsabban haladtam. Idegesen pillantottam bele a tükörbe. Egy fekete terepjáró, már órák óta követ, lefordulni nem tudok sehova. Hirtelen a semmiből egy alak bontakozik ki, messze van, az út közepén áll. Ahogy közeledek, egyre kivehetőbb, egy férfi, az arcát eltakarja valami. Hirtelen egy hatalmas robbanás, a kocsi megrázkódik, repül a levegőben. Az oldalára borulva ér földet, piszok nagy szerencsém, hogy bekötöttem magam, különben kivágódtam volna a szélvédőn. Valami a szemembe folyik, mindenem fáj, a homlokomhoz emelem a kezem: vér, vérzem.

- Basszus – nyögöm.

Megtámadtak, mert, hogy ez nem véletlen volt az biztos, de ki? Fury? Benzin szagot érzek, a kocsi kigyulladt, én pedig nem tudok mozdulni, beragadtam. Valószínűleg eltört néhány bordám, a lábam iszonyúan fáj, a másik kezemet pedig nem érzem. Látásom elhomályosodik, füsttel telik meg az autó. Fulladozva, köhögve veszem a levegőt. Tudom, hogy lassan elveszítem az eszméletemet. Az utolsók, amiket látok a teljes tudatvesztés előtt, egy pár fekete katonai bakancs és egy gyönyörűen elkészített fém kéz, ami éppen felém nyúl.