Vörös fonal - 2. fejezet

Thor/Loki, slash, 18+, erotikus tartalom, dráma, hurt/comfort

Az álmokat és a valóságot csak egy vékony határ választja el. Vörös fonal vezeti Thort mind a két világban, de vajon melyik a valóság és melyik csak álom? Ami pedig ennél is fontosabb melyiket válassza?

2. Fejezet

Valaki a nevemen szólít, nyugodt a hangja, mégis kihallom belőle a félelmet. Ordítok, ahogyan bírok, szabadulnék az álomból vagy a valóságból.

- Thor, ébredj! Thor! – Hangod nyugodt, egyenletes, a szemeim felpattannak, a szoba homályos, mintha ott lenne, meg nem is, különös. A hangom elakad.

A kép előttem lassan tisztul, mintha a valóság folyékony, képlékeny lenne. Próbálok egyenletesen lélegezni, de nem megy, a pánik nem enged a kezei közül.

- Thor, nézz rám! – Hangod parancsoló és én engedelmeskedem, mint mindig. – Nézz a szemembe! Lélegezz!

Mélyet szippantok, majd lassan kiengedem a levegőt, a testem elernyed. Érzem a kezedet az arcomon, ami azért van ott, hogy egyhelyben tartsa a fejemet, nehogy elforduljak. Gyönyörű zöld szemeidben ott ül az aggodalom, de az arcod semmit se mutat. Hirtelen eszembe jut az álom. Meghaltál, ott tartottam a testedet a karjaim közt, meghaltál. Érzem, hogy a könnyek előtörnek, végigcsordulnak az arcomon. Lassan letörlöd őket, ujjaid gyengéden cirógatják az arcomat. Ritka pillanatok ezek, általában nem vagy ennyire gyöngéd.

- Meghaltál – suttogom, erre te lehajolsz, és gyengéd csókot lehelsz az ajkamra.

- Csak egy ostoba álom volt, Thor, itt vagyok.

Lassan felülök az ágyban, de a fejem hasogat és szédülök. Az éjjeliszekrényen lévő óra szerint már délután három óra van.

- Többet nem engedlek el Starkkal inni – szólasz meg szemrehányóan. – Hajnali kettőkor hívtál, részeg voltál, érted kellett mennem.

Lassan körvonalazódik a tegnap este emléke. Tony, Clint és Steve. Együtt mentünk el inni, te nem voltál itthon, apámmal kellett találkoznod. Utálod őt, megértem. Sokáig szét akart minket választani, de sose sikerült neki. Nem emlékszem, hogy miket ittam össze, se a telefonhívásra, de az álom annyira valóságosnak tűnt, hogy már majdnem elhittem, hogy igaz. Fáradtan beletúrok a hajamba, még mindig engem nézel.

- Akarsz róla beszélni? – kérded, miközben lassan leülsz az ágy szélére.

- Nem tudom, hogy tegnap mit ittam, de az álom teljesen kikészített. Istenek voltunk, Loki, mint a skandináv mitológiában. Megsérültél, miközben segítettél megmenteni a világot, megoperáltak, de te nem élted túl, meghaltál. Ott volt a fonal. A vörös fonal. Az embereken, az ujjadon. – A hangom elcsuklik beszéd közben. Újra átélem a fájdalmat, amit akkor éreztem.

- Milyen fonal? – kérded.

- Gyerekként varázsoltál, hogy mindig megtaláljuk egymást, hogy majd a fonal mutatja az utat, de nem mutatta, és te maghalál, ott a műtőben, a tested annyira hideg volt, és én csak azt kívántam, hogy újra rám nézz.

Lepillantok a kezeidre, amik az öledben pihennek és meglátok valamit, ami eddig nem volt rajta. Egy vörös fonalból készült fonott karkötőt. Követed a tekintetemet, majd megérinted az ékszert.

- Ez csak egy karkötő, ne izgasd fel magadat – szólalsz meg. Hangod nyugodt, csitítani próbálsz. – Szedd össze magad, anya vár minket vacsorára.

El is felejtettem, hogy ma vasárnap van, ilyenkor összeül a család a havonta egyszer megrendezett családi vacsorára, ami vagy kínos csendben történik, vagy veszekedéssel. Utálsz elmenni, de anya miatt megteszed, de apát azóta gyűlölöd, hogy megtudtad, hogy csecsemőként örökbe fogadtak.  Két percnél tovább nem bírsz egy helységben lenni vele, vagyis ezek a vacsorák szörnyűek. Nem is értem, hogy anya miért ragaszkodik hozzá. Talán azért, mert akkor sose látna téged.

Napok teltek el az álom óta, lassan kezdek megnyugodni. A karkötő nem tűnt el a kezedről, még mindig ott van, de nem látok semmi furcsát, így lassan kezdem belátni, hogy csak egy szörnyű álom volt, és nem több. Újra képes vagyok a munkámra koncentrálni és nem kereslek állandóan a tekintetemmel vagy hívlak fel telefonon csak azért, hogy megbizonyosodjak róla, hogy élsz, hogy itt vagy. Éjjelente szorosan hozzád simulva alszom, tenyerem a szíveden, az ütemes dobogás megnyugtat. Valamikor hajnal előtt felébredek, de mindig a karjaim közt talállak, így azonnal megnyugszom, és alszom tovább. Lassan elfelejtem az egészet, és csak egy rossz emlék lesz csupán.

Egy kávézóban ülünk az ablak mellett, rajtad öltöny van, és rajtam is, végre végeztünk a munkával. Mind a ketten apám cégénél dolgozunk, mert a látszatot fent kell tartani, hogy minden a legnagyobb rendben van. Ott akartad hagyni először, de végül maradtál, nem mondtad ki, de biztos vagyok benne, hogy anya miatt, meg lehet, hogy egy kicsit miattam is. Fáradtan lazítod meg a nyakkendődet, én is ugyan így teszek. Intek a pincérnőnek, én egy kávét rendelek, te pedig egy csésze teát. Újra kinézek az ablakon: odakint eleredt az eső, lassú cseppekben hullik az égből. Egy fiatal nő épp most lép ki a velünk szemben lévő boltból. Szőke hajában vörös masni. Újra odanézek, de már nem látom. Lehunyom a szemem és mélyet lélegzek. Csak képzelődöm, kezdek megbolondulni.

- Valami baj van?  - kérded, de én csak megrázom a fejemet nem is nézek rád. Csak akkor fordulok meg amikor a pincérnő lerakja elénk a rendelésünket. Felnézek rá, nyakában piros madzagon egy kis arany kulcs fityeg. Érzem, hogy belém szorul a levegő, nem tehetek róla, megrémülök, valószínűleg ez a rémület az arcomon is látszik.

- Uram, jól érzi magát? – kérdi, de én nem bírok megszólalni, akárhova nézek azt az átkozott fonalat látom. Minden tárgyon, minden emberen.

Hirtelen erős szorítást érzek a kezemen. Tudom, hogy te vagy az, de nem bírok rád nézni, valójában sehova se nézek, mégis mindent látok. Mindenhol ott van.

- Thor, nézz rám! Thor! – Hangod megemelkedik, lassan rád emelem a tekintetem. – Nyugodj meg!

Próbálok mélyeket lélegezni, a pánik keserű íze a torkomban gyűlik, nagyon kevés kell hozzá, hogy elhányjam magamat, itt mindenki szeme láttára. Lenézek a kezedre, ott a karkötő, még mindig ott van. Lassan körülnézek a kávézóban, mindenki minket bámul, de legalább a fonalak és a szalagok eltűntek, mintha nem is léteztek volna.  Kezdek újra bepánikolni, mert valami nagyon nincs rendben velem. Érzem, hogy lassan leveszed a kezed az enyémről, figyelem, ahogy felállsz, minden mozdulatodat követem, félek, hogy eltűnsz, mi van, ha az álom nem is álom volt.

- Fel tudsz állni? – kérded, először nem jut el a tudatomig a kérdés. Percekig csak állsz mellettem, nem csinálsz semmit. Hallom az óra ütemes koppanását a többi vendég csöndben bámul minket. Mikor már úgy érzem, hogy meg tudok állni a lábamon segítség nélkül, lassan bólintok. Óvatosan felállok, és elindulunk kifelé az ajtón. Még hallom, hogy elnézést kérsz a kellemetlenségért és rendezed a számlát, de nem érdekel.

Kilépek az ajtón, eszembe se jut, hogy behúzódjak a terasz alá. Az eső szép lassan átáztatja ruhámat. A szürke eget bámulom és próbálok megnyugodni. El kell mennem egy orvoshoz, mert ez már nem normális, valami baj van a fejemmel. Megugrok, amikor megérinted a vállamat.

- Mi volt ez a z előbb?  – kérded. – Thor, aggódom. A rémálmod óta nagyon furcsán viselkedsz.

- Loki, valami baj van velem. Nem tudom, hogy mi történik. – Egész testemben remegek és tudom, hogy nem azért, mert vizes vagyok, hanem ez valahonnan belülről jön. Már nem félek, hanem szabályosan rettegek.

A hazavezető útra nem is emlékszem. Fogalmam sincs, hogy jutottam fel az emeletre, gondolom lifttel, de az út merő homály. Most is csak magam elé bámulok, miközben te próbálsz betuszkolni a fürdőszobába.

Nekidöntesz a hideg csempének. Kábán figyelem, ahogy leveszed a zakódat és feltűröd a fekete ingedet. Megengeded a vizet, majd visszafordulsz hozzám és elkezdesz kihámozni a ruhámból. Félrebillentett fejjel figyelem, hogy gyakorlott mozdulatokkal leveszed a rólam a vizes zakót, majd a nyakkendőt. A vizes ing rátapadt a bőrömre. Lassan gombolod ki a gombokat, egyiket a másik után. Lesimítod rólam a hideg anyagot, majd az övhöz nyúlsz. Testemben azonnal felizzik a vágy, amit te is észreveszel. Most először mozdulok meg magamtól, érted nyúlok, megszorítom a csuklódat és magamhoz vonlak. Kétségbeesetten kapok az ajkaid után. A csók egyáltalán nem gyengéd, de téged nem zavar. Hevesen viszonzod az érintésemet. Mozdulataimból hiányzik az óvatosság, mert csak egyet akarok: érezni téged. Biztosnak kell lennem, hogy itt vagy velem, hogy nem hagysz el. Mint egy őrült, úgy tépem le rólad az inget, és csókolok a nyakadba. Oldalra döntöd a fejedet, hogy jobban hozzád férhessek, ujjaid a hajamat tépik. Halk, jóleső sóhajok szakadnak fel belőled, érzem a merevedésedet. Beleharapok a nyakadba, mire te a hátamba marsz az élvezettől.

- Sajnálom, de nem bírom, nem tudok lassítani – suttogom a füledbe.

- Nem is kértelek rá – válaszolsz gúnyosan, mire én újra megcsókollak.

Kezedbe veszed a férfiasságomat, mire én hangosan felnyögök.

- Loki! – kiáltom, mire te még erősebben szorítod. Megfoglak, és a falhoz szorítalak. Egész testemben hozzád simulok, hatalmas tenyerem a fenekeden. Elemészt a vágy.  A kapcsolatunkban te vagy az, aki irányít és ez engem egyáltalán nem zavar, teljesen biztos vagyok benne, hogy azért engedted át nekem az irányítást, mert érezted, hogy erre van szükségem. Mindig tudod, hogy mi kell lenek, néha előbb, mint én. Bámulatos vagy, gyönyörű, és az enyém. Néha tényleg azt hiszem, hogy képes vagy varázsolni, egy ember se lehet ennyire gyönyörű, ennyire tökéletes, mint te.

Figyelem, ahogy a vizes hajad szétterül a párnán. Föléd mászok, áhítattal simítok végig a mellkasodon. Gyönyörű a bőröd, hófehér, éles ellentétben áll a fekete hajaddal.  A tempó lelassult, miután a félelem elcsitult. Kedves, becéző mozdulatokkal simítom és csókolom végig a testedet, minden egyes érintés jutalma egy halk sóhaj. Imádom a hangodat, imádlak, úgy, ahogy vagy. Belemarkolsz a hajamba és felhúzol magadhoz. Ajkunk összeér, nyelveink lassú, érzéki táncot járnak.

- Gyere, Thor! – Hangod annyira érzéki és csak nekem szól, csak én ismerem ezt az oldaladat.

Ujjaink összekulcsolódnak, miközben én lassan beléd hatolok. Figyelem, ahogy a tested megfeszül, a lábaiddal szorosan átölelsz, miközben halk sóhajokkal adod tudtomra, hogy mennyire élvezed. Először csak lassan mozgok, de te szabad kezeddel a hajamba túrsz, ezzel közlöd, hogy nem ezt akarod. Gyorsítok a tempón, a szoba megtelik az én hangos kiáltásommal és a te nyögéseiddel. Annyira szűk és forró vagy, annyira szeretlek. Tudom, hogy már nagyon közel vagy, ismerem minden egyes porcikádat, minden egyes mozdulatodat. Tested megfeszül, hangos kiáltással élvezel el. Én is nemsokára követlek. A nevedet kiáltom a beteljesülés pillanatában. A világ elmosódik, összekulcsolt ujjainkon ott a vörös fonal, de mégsem jut el igazán a látvány a tudatomig.

Kielégülten húzlak magamhoz az ágyban. Arcomat a hajadba fúrom és próbálok megnyugodni. Nem láttam semmit, csak képzelődtem. Megfordulsz a karjaim közt és komoly tekintettel nézel rám.

- Beszélnünk kell. – Hangod nagyon komoly, de a szemeidben látom az aggodalmat. – Pár hete volt egy rémálmod, és azóta nem vagy önmagad. Thor valami nincs itt rendben, nem látod?

- Tudom, de azt hittem, hogy rendben lesz, hogy csak egy kis idő kell és minden visszatér a régi kerékvágásba, de valami baj van velem, Loki.

- Hallgatlak. – Felülsz az ágyban, hátadat a támlának veted. – Figyelek.

- Az álom óta látok dolgokat. Vörös fonalat, mint az álmomban, tudom, hogy ez lehetetlen, hogy ostobaság, de látom őket, vagyis azt hiszem, hogy látom. Nem tudom, már semmit se tudok.

Felnézek rád, de te nem szólsz semmit, várod, hogy folytassam, én pedig tovább beszélek.  – Minden rendben volt egészen a kávézóig. Kinéztem az ablakon és egy szőke nőt láttam, hajában egy szalaggal, ami vérvörös volt.

Újra felnézek rád, de te csak bólintasz, hogy folytassam. Reménykedem benne, ha elmondom valakinek, ha elmondom neked, akkor megkönnyebbülök, hogy akkor talán vége lesz ennek az egésznek.

- Utána ott volt a pincérnő, a nyakában egy vörös madzagon egy kulcs lógott, és én pánikba estem. Akárhova néztem, mindenhol ott volt. Érted? Mindenhol! – kiabálom magamból kikelve, már én is felülök az ágyon. Beletúrok a hajamba, végül már szabályosan tépem a szőke tincseimet.

- Mi volt ott mindenhol? – teszed fel a kérdést.

- A vörös fonal behálózta az egész kávézót, mintha vezetett volna valahová. Loki, valami baj van velem, ez nem normális. Most is láttam az előbb, amikor szeretkeztünk. Ott volt az ujjainkon. Hiszel nekem?

- Először is nyugodj meg! Azzal nem érsz el semmit, ha megint pánikrohamot kapsz. Nem mondom azt, hogy megőrültél, mert szerintem az elméddel semmi baj.

- Pedig valami baj van! Hát nem látod, Loki? – kérdem kétségbeesetten, de te csak ülsz nyugodtan,

- Az első lépés az, hogy elismered a problémát. Feküdj vissza, hozok neked egy nyugtatót, rád fér.

Felállsz, magadra teríted a köntösödet és kimész az ajtón, egyedül hagysz a félelmeimmel és a gondolataimmal. Mi van, ha megbolondultam? Mi van, ha ez nem is a valóság? Ha az, amit álomnak véltem valójában, a valóság és ez az álom. Mind a kettő igazinak tűnt. Azonnal elhessegetem ezt az ostoba gondolatot. Ez a való világ, ebben élek, veled. Itt vagy mellettem, élsz, lélegzel, együtt vagyunk. Még hogy mi istenek vagyunk, már a gondolat is őrültség. Csak egy álom volt, ami megzavarta az agyamat.

Már majdnem teljesen nyugodt vagyok, amikor visszatérsz a szobába. Egyik kezedben egy fehér pirula, a másikban egy pohár víz. Elveszem tőled mind a kettőt, beveszem a gyógyszert és összegömbölyödöm a takaró alatt. Már félálomban vagyok, amikor megszólalsz.

- Tudod, Thor, a világban semmi sem az, aminek látszik. – Beszéd közben lágyan simogatod a hajamat. A gyomromban éles fájdalmat érzek. Felnyögök a fájdalomtól, odaszorítom az egyik kezemet. Szemeimbe könnyek szöknek a kíntól. Szólni akarok neked, de nem bírok. Lassú mozdulatokkal simogatod a hajamat. A fájdalom megbénít, el fogok ájulni, a simogató ujjak eltűnnek. Félek, annyira félek, mi történik velem?

- Loki – suttogom. Lefekszel mellém. Zöld szemeid tele vannak kétségbeeséssel.

- Hát nem látod Thor? – kérded, miközben megsimogatod az arcomat. – Lélegezz! Lélegezz!

Mintha a szobából eltűnt volna az összes levegő, szemeim kiguvadnak, meredten bámulok előre, de már nem látok semmit. Szép lassan elnyel a sötétség.

- Ébredj, Thor! – Hangod nem parancsoló, hanem kérlelő. Ez a kérés volt az utolsó, amit hallottam mielőtt végleg elszakadtam volna a valóságtól. Valóság? Már abban se vagyok biztos, hogy én létezem-e egyáltalán.