Lélekkötelék - 12. fejezet: Elrabolva

Tony/Loki, 18+, slash, erotikus tartalom, hurt/comfort, dráma

Tony halálos beteg. Utolsó esélye, ha megtalálja azt a személyt, akinek az elkapásában és bebörtönzésében segített. Lokit.

Elrabolva

Rab vagyok, egy cellában fogom leélni életem hátralévő részét, ha nem teszek valamit. Ágy, könyvek, ezeket mind Frigga hozta nekem, hogy jól érezzem magam. Mégis, hogy érezhetném magam jól?  Minden az ő hibájuk, Thor és Odin. Apa és fia. Eszemben sincs itt megrohadni, az idő csak telik és telik. Anthony nem húzza sokáig, hiába olyan okos, akkor is csak egy törékeny halandó. Hallom, ahogy a börtön ajtaja kinyílik, újabb rabokat szállítanak ide. Szerencsétlen nyomorultak, ők tényleg itt fognak elsorvadni. Lassan a cellám rácsához sétálok, és figyelem, ahogy az új rabok elmennek mellettem.

- Odin folyamatosan új barátokkal lát el. Milyen kedves tőle – szólalok meg gúnyosan. Nem akarok rád nézni. Gyűlölni akarlak, pont úgy, mint férjedet és fiadat. Megvetéssel akarok rád nézni és utálattal, hisz te is elárultál, hazudtál nekem. Elmondhattad volna, hogy ki vagyok, de nem tetted. Amikor gyermek voltam mindig azt mondtad, hogy különleges vagyok. Nem vagyok különleges, csak selejt, aki nem kellett igazán senkinek. Azért hozott ide, azért nevelt fel, hogy biztosítsam majd a békét. Ellopott tárgy, mely gyűjteményének egy darabja volt. Ez voltam én, Loki. Most mi vagyok? Rab, ellenség, fattyú, bukott herceg.

- A könyvek, amiket küldtem, nem szórakoztatnak? – kérdi kedvesen, a nő, aki elárult engem. Kénytelen vagyok visszafordulni és ránézni.

- Ezzel töltsem a napjaimat az örökkévalóságig? – kérdem vissza, de nem nézek a szemébe. Frigga lassan sétál felém. Arany haja kontyba fogva, kék szemeivel engem néz. – Olvasással?

- Mindent megtettem, hogy semmiben ne szenvedj hiányt – válaszol elkeseredve.  Régóta vagyok itt, de ő még mindig a kedvemet keresi. Mindent megtesz, hogy jól érezzem magam, könyveket, friss gyümölcsöt, ruhákat hoz nekem, nem veszi észre, hogy nem kérek belőlük. Soha többé nem kaphatom vissza azt, amit elvettek tőlem.

- Odin is egyetért veled? Na és Thor? Bizonyára kellemetlen szívességet kérni tőlük miattam. – Hangom még mindig gúnyos. Azt akarom mutatni, hogy nem érdekel.

- Tudod jól, hogy csak is magadnak köszönheted, hogy itt vagy. – Frigga hangja dorgáló, pont, mint régen, amikor gyerek voltam. Úgy beszél velem, mint ha a fia lennék, pedig nem vagyok az, már nem. Talán soha nem is voltam.

- Magamnak? – Magamra mutatok miközben hátra lépek. Még hogy magamnak! – Csupán hittem abban a hazugságban, amiben végig nevelkedtem, hogy királynak születtem.

Hátat fordítok neki, és elmegyek mellőle. El kell távolodnom. A düh újra uralja a lelkemet. Mérgesen sétálok körbe a cellában.

- Királynak? Egy jó király beismeri, ha hibázik! Hány életet vettél el a Földön? – kérdi szemráhányóan, mire én megállok és ránézek.

Tényleg képes volt ezt megkérdezni? Tényleg képes volt ezt felhozni? Bezzeg, amikor Thor ment el harcolni, akkor tőle sose kérdezte meg, hogy hány férfi és nő halála szárad a lelkén. Odin, róla ne is beszéljünk. Hányan haltak meg a keze vagy a katonái keze által? Jégóriások és más népek. Őket miért nem oktatják ki? Nekik miért nem kell elszámolni a tetteikkel? Miért csak nekem? Miben másak, mint én? Ők is ugyanolyan gyilkosok.

- Keveset, ahhoz képest, hogy Odin hány életet ragadott el. – Végül kimondom, amit gondolok.

- Az apád… - kezd bele újra, de én már nem bírom hallgatni. Ez az egy szó kellett, hogy a bennem folyó harag utat találjon a felszínre.

- Ő nem az apám! – ordítom, teljes erőből, miközben az előttem álló nő kék szemeibe nézek.

Figyelem, hogy ajka megremeg, de nem mutatja az érzelmeket. Kihúzza magát, a szemembe néz, majd szelíd, de határozott hangon megszólal.

- Akkor én sem vagyok az anyád.

Mélyeket lélegzek, mert amit most fogok mondani az mindent összezúz, ami köztünk van.

- Nem vagy az – válaszolom neki, hangom nyugodt, semleges.

Ő tanított erre, hogy a szó a legnagyobb és a legélesebb fegyver. Most láthatja, mit teremtett. Gyorsan pislog, elmosolyodik, de ez csak a kitörni készülő könnyeket hivatott elrejteni. Fájnak neki a szavaim, látom rajta. Fáj az igazság.

- Mindenkivel kritikus vagy, csupán önmagaddal szemben nem. – Közelebb jön hozzám, arcán újra megjelenik a kétségbeesett mosoly. Kezeit felemeli, felém nyúl, én is ezt teszem. Látom könnyes szemében az örömöt, a reményt, de én egy intéssel feloldom a mágiát és a vízió megszűnik. Most nem a harag, amit érzek, hanem a magány és a fájdalom. Tudom, hogy ez után a beszélgetés után egy darabig nem fogom látni. Azt akarom, hogy maradjon távol tőlem, hogy hagyjon békén, ne keressen. Nem vagyok a fia, ő pedig nem vagy az anyám. Bármennyire is szeretném, soha többé nem lehet az. Nekem már nincs senkim. Se apám, se anyám, se testvérem, se otthonom.

Hangokat hallok, angolul beszélnek, de csúnya akcentussal, valószínűleg orosz vagy hasonló. A bal kezemet egyáltalán nem érzem, ami nem jó jel. Minden lélegzetvétel fáj, biztos vagyok benne, hogy van pár törött bordám, csak remélni merem, hogy nincs belső vérzésem, hogy a törött bordák nem szúrnak át semmit. A lábaim iszonyúan fájnak, mind a kettő, biztos vagyok benne, hogy eltörtek, lehet, hogy nyílt törés. Itt fogok elvérezni. Halkan felnyögök és megpróbálom kinyitni a szememet. Az első próbálkozás nem sikerül. Minden egyes mozdulat fáj. Fogalmam sincs, hogy mi történt velem, vagy, hogy hol vagyok. Emlékszem, hogy követtett egy fekete kocsi, egy férfi az úton, a kocsim felrobban, és a levegőbe emelkedik. Emlékszek egy pár fekete katonai bakancsra és egy kézre. Egy acél kézre, ami felém nyúl. Újra megpróbálom kinyitni a szememet, de csak az egyiket sikerül, a másik össze van ragadva. Először teljesen bepánikolok, de lassan rájövök, hogy valószínűleg a fejemen lévő sebből származó vér folyt rá az arcomra és a szemhéjamra, ami megszáradt, ezért nem tudom kinyitni.

Egy sötét szobában ülök, az egyetlen fényforrás a fejem fölött lévő csupasz égőből származik. Amennyire meg tudom ítélni, egyedül vagyok, valamilyen pince lehet, a falak betonból vannak és nyirkosak, penészesek. Pontosan velem szemben egy masszív vasajtó van. Hamar rájövök, hogy innen nem jutok ki egykönnyen, főleg úgy, hogy segítségem sincs. Mondjuk megnyugtató a tudat, hogy egyelőre élve kellek elrablóimnak, mert ha nem így lenne, akkor már megöltek volna odakint az úton.  Mondjuk azt nem tudom, hogy minek kellek nekik, vagy ami még jobban izgatja a fantáziámat, hogy vajon kik raboltak el. A lehetőségek száma végtelen, mind a két kérdésnél. A S.H.I.E.L.D., vagy valamelyik terrorista szervezet? Mit akarnak, titkos anyagokat, a páncélokat, a Bosszúállókról információt? Nagyot nyelek,  amikor eszembe jut egy olyan lehetőség, amire még csak gondolni se akarok. Rád. Mi van, ha az elrablóim téged akarnak? Mi van, ha már elkaptak, vagy még rosszabb megöltek? Nem érzek semmit, az érzelmek, amik eddig tőled jöttek eltűntek, csak én vagyok.  Félek, hogy Thor és Steve nem tudtak téged megvédeni, még nagyon gyenge vagy, most kaptalak vissza, nem akarlak újra elveszíteni. Félek, sőt rettegek attól, hogy meghaltál. A hangok egyre közelednek, súlyos léptek hallatszanak az ajtó túloldalán. Hátrabilincselt kezeimet nem kötötték a székhez, úgy gondolták, hogy ebben az állapotban úgyse jutnék messze. Igazuk van.

Látom a szörnyeteget, ami minden rabot kienged. Itt áll velem szemtől szemben. Gúnyosan mosolygok, már érzem a szabadság ízét, várom, hogy engem is kiengedjen, de végül meggondolja magát, hátat fordít nekem, az én ajkaimról pedig eltűnik a mosoly. Figyelem, ahogy lassan távolodik tőlem. Végül utána szólok.

­- A helyedben én a bal oldali lépcsőt választanám.

Visszanéz rám, nem mond semmit, de tudom, hogy hallgatni fog rám, mindig hallgatnak rám. Fél percet gondolkodik, majd elindul balra.

Lassan ébredek, az öröm végigcikázik a testemen. Álmodtam, méghozzá a te múltadat. Lassan derengeni kezd egy előző álom apró részletei is. Az anyáddal beszéltél, ugyanabban a cellában voltál, mint a mostani álomban. Azt mondtad neki, hogy nem az anyád. Megbántad, már akkor megbántad, amikor kimondtad. Életben vagy, még ha nem is érezlek, akkor is életben vagy, már csak ki kell jutnom innen valahogy, és megkeresni téged.

- Stark, ahogy látom felébredt. – A hang mély és mindent kétséget kizáróan amerikai állampolgár az illető, vagy ha nem is, akkor elég régóta él itt és elhagyta az akcentusát.

Lassan kinyitom a szememet és egy magas, sötét hajú férfit látok magam előtt. Katonai ruhát visel, arcán többnapos borosta.

- Mit akarnak tőlem? – kérdem, de a hangom rekedt. A torkom száraz, fogalmam sincs, hogy mióta vagyok itt, hogy mikor ittam utoljára.

- Nem én vagyok az embere, én csak arra figyelek, hogy semmi baja ne essen – válaszol az előttem álló.

- Nem gondolja, hogy ezzel már elkésett?

Eltűnik a szemem elől, majd visszatér egy műanyag pohárral, amiben egy csinos kis rózsaszín szívószál van.

- Igyon! – mondja, de én csak jobban összepréselem az ajkaimat. Ez a faszi teljesen hülyének néz engem. Ki tudja, hogy mi van abban a pohárban. – Két napja eszméletlen, elég sok vért vesztett, ha nem a sérülésekbe hal bele, akkor a kiszáradásba. Hamarosan meglátogatja magát valaki, jobban teszi, ha együttműködik. – Elveszi tőlem a vizet és hátrébb lép. Sípolva veszem a levegőt, ami nem jó jel.

- Különben mi lesz? – kérdem, de valójában már sejtem is a választ. Különben meghalok. Magamban nevetek saját magamon, tudom, hogy így is, úgy is, de meghalok.

- Higgye el, hogy jobban jár, ha együttműködik. Valamit valamiért, gondolom, választ szeretne kapni néhány kérdésre. Nem tudom, hogy észrevette-e, de a mellkasában lévő reaktor pislákol, és úgy sejtem, ez nem jelent jót.

Miután magamra hagy az egyetlen ember, akivel beszéltem, újra egyedül vagyok. A fájdalom még mindig kínoz, a levegővétel fáj, a lábaimról nem is teszek említést, a bal kezemet pedig még mindig nem érzem.  Eddig a kezem okozta a legnagyobb aggodalmat, mert lehet, hogy már nem lehet megmenteni, de most átvette a vezetést a pislákoló reaktorom, ami nagy valószínűséggel készül beadni az unalmast, ha pedig végleg kialszik a fény, akkor a repeszeket semmi se állítja meg és elérnek a szívemhez, akkor pedig már te se tudsz rajtam segíteni. Az egyetlen esélyem, hogy addig húzom az időt, amíg valaki meg nem talál. Az esélyesek Steve és Thor, téged szeretnélek, de ennek elég kicsi az esélye, hisz nagyon gyenge lehetsz még. Remélem nem találtak meg titeket, remélem, a fiúk elrejtettek téged. Biztonságban vagy, abban kell lenned.

Próbálok pihenni, erőt gyűjteni, csak így van esélyem a túlélésre. Nem az első eset, hogy elrabolt egy terrorszervezet, valószínűleg nem is az utolsó, de az ember nem lehet mindig szerencsés.

Az idő összefolyik. Nem tudom, hogy mióta ülök itt egyedül. Néha hallok lépteket az ajtó mögül. Emberek beszélgetnek az ajtóm előtt, amiből arra következtetek, hogy őrök állnak odakint. Eddig senki se jött velem beszélgetni. Ez egy taktika része, azt akarják, hogy a fájdalomtól, az éhségtől, a szomjúságtól vagy úgy az egésztől egy az egyben megbolonduljak, hogy feladjam a küzdelmet és készséges legyek. Arra ugyan várhatnak. Voltam már szar helyzetben, volt pár halál közeli élményem, de egyik se tört meg. Én vagyok Tony Stark.

Észrevettem, hogy a sarokban egy repedésen keresztül víz csöpög, pontosan három másodpercenként egy csepp, azzal foglalom le magam, hogy azt számolom, természetesen fél szemmel, mivel a rászáradt vért senki se mosta le az arcomról, én magam pedig nem tudom, így csak fél szemmel tudok hódolni a legújabb hobbimnak. Fáradt és álmos vagyok, de nem merek elaludni, félek, hogy sokkal rosszabb helyen ébredek fel, vagy ami még ennél is rosszabb, hogy egyáltalán nem ébredek fel, ezért inkább nem is alszom. Fáradt vagyok, érzem, hogy az erőm végén járok. Egyre nehezebben tartom nyitva a szememet. A reaktor kék fénye egyre gyakrabban tűnik el, tudom, hogy már nem sok erő van benne, hamarosan teljesen leáll.

Az ajtó nyikorogva nyílik, én pedig hunyorgok a kintről beszűrődő fénytől.  Egy öltönyös férfi jön be, mögötte két fegyveres alak. Az öltönyös jóval idősebb nálam, haja ősz, erősen kopaszodik, ahogy a gyér fényben látom, ajkai kedves mosolyra húzódnak, majd lehajol hozzám.

- Mr. Stark, örülök, hogy végre személyesen is találkozhatok önnel. – Figyelem, ahogy az egyik katona egy egyszerű fém széket állít fel velem szemben. Az öreg leül rá, majd int az őröknek. Figyelem, a távozókat, velük együtt mennek a fegyverek is. Hamis biztonságérzetet akar kelteni bennem, de nem őrültem meg annyira, hogy higgyek neki.

- Ma meg kicsoda? – kérdem és fél szememmel rá nézek.

- Ó, hívjon csak Lucasnak. Szólíthatom Tonynak? – kérdi, én pedig csak bólintok. – Sajnálom, hogy ilyen csúnyán elintéztük, nem ált szándékomban, a parancs annyi volt, hogy hozzák ide élve.

- Végül is teljesítették – mondom szárazon. Elegem van a jópofizásból. Itt ülök ki tudja, hány napja a saját vizeletemben, törött csontokkal és véres fejjel. – Mit akar tőlem? Információt?

- Szerintem együtt tudunk működni, Tony. Információim szerint már nem vagy tagja a Bosszúállóknak, se a S.H.I.E.L.D.-nek, sőt, mi több, azt hallottam, hogy a vállalatot is teljes egészében Pepper Pottsra bíztad. Ha az információim helyesek, márpedig azok, akkor Vasember nincs többé. Elköltöztél Angliába és egy istent bújtattál, aki le akarta igázni a Földet.

- Mi a fenét akar tőlem? – kérdezem újra.

- Azt akarom, hogy segítsél nekünk, és ígérem, hogy nem leszünk hálátlanok. Mindent tudni akarok, amit te, és cserébe mi is kedvesebbek leszünk. Gondolom, szeretnél lezuhanyozni, enni valamit és örülnél, ha ellátnánk a sérüléseid is.

Mekkora egy idióta, azt hiszi, hogy ezzel meg tud vesztegetni?  Egoista fasz vagyok, aki legtöbbször nem törődik senkivel csak saját magával, de a barátaimat nem fogom elárulni, inkább itt döglök meg, de nekem is vannak elveim. Épen maradt kezemet felemelem és bemutatok az előttem ülőnek.

- Ez a válaszom - mondom, de ő csak elmosolyodik, majd feláll.

- Azt hittem, hogy meg tudunk egyezni, hisz, mind a ketten üzletemberek vagyunk, Tony, de úgy látom, hogy drasztikusabb eszközökhöz kell folyamodnom. Ahogy látom nálad a kínzás nem sokat ér, ennél több kárt már nem igazán lehet tenni benned. Ha nem működsz együtt velünk Tony Stark, akkor sajnos fájdalmat kell okoznunk neked.

Az ereimben meghűl a vér. Itt vagy, itt vagy, téged is elkaptak. Nem hihetek neki, ez egy csapda, Thor és Steve, ők vigyáznak rád. Arcomra valószínűleg kiül a félelem, mert Lucas elégedetten elmosolyodik.

- Kit tartanak fogva? Mondja meg a nevét! Kit?! – kiabálom, de nem válaszol, csak hátat fordít és elhagyja a szobát. Én pedig csak üvöltök, mert rettegek attól, hogy valakinek baja esik miattam, hogy neked bajod esik már megint, miattam.