Vörös fonal - 3. fejezet

Nem tűntem el! Még élek! Sajnálom, hogy ilyen sokat kellett várni az új fejezetre, de munka mellett se időm, se energiám írni, pedig rettenetesen hiányzik. Nem kell félni, az időhiány ellenére eszembe sincs bezárni a blogot. :)

Thor/Loki, slash, 18+, erotikus tartalom, dráma, hurt/comfort

Az álmokat és a valóságot csak egy vékony határ választja el. Vörös fonal vezeti Thort mind a két világban, de vajon melyik a valóság és melyik csak álom? Ami pedig ennél is fontosabb melyiket válassza?

3. fejezet

Üvöltök, ahogyan csak bírok, a fájdalom elviselhetetlen, megbénít, fogva tart. Nem értem, hogy mi történik velem. Te tetted velem? Mit tettél? Mi történik? A levegő benn akad, testem megfeszül. Erős karokat érzek magam körül, hangokat, a nevemet kiabálják. Rázkódik a testem, ismeretlen hangok. A félelem a csontomig hatol. Többen vannak, engem hívnak. Ahogy a tudatom egyre közelebb kerül a valóság pereméhez, rájövök, hogy a hangok ismerősek, mindet ismerem. Fülelek, hátha a nagy összevisszaságban a tiédet is meghallom, de nem.

- Thor! Thor! – kiabálja, miközben erősen rázza a vállamat, hogy felébredjek.

Szemeim felpattannak és megpillantom magam előtt Tonyt. Oldalra fordítom a fejem, az ágy mellett Jane áll, haja kócos, egy fehér köntös van rajta, mellette Clint és Steve állnak, arcukon a félelem és a részvét. Hirtelen nem tudom, hogy hol vagyok, vagy, hogy pontosan mi is történt vagy történik. Az egyik pillanatban még melletted feküdtem az ágyon, emlékszem a szörnyű fájdalomra, ami átjárta a testemet, most pedig itt fekszek az ágyban, de te nem vagy velem. Halott vagy, emlékszem. Meghaltál miközben megpróbálták megmenteni az életedet, de nem sikerült.  Teljesen össze vagyok zavarodva, nem értem az egészet.

- Haver jól vagy?  Az egész épületet felráztad, már megijedtünk, hogy valami ostobaságot csináltál.

- Nem értem – suttogom, miközben próbálok felülni. Körbenézek a szobában. A lámpát felkapcsolták, fényárban úszik az egész szoba. Hasogat a fejem, próbálom elkülöníteni az álmot a valóságtól. Kezd minden összefolyni, már nem tudom, hogy hol végződik az egyik, és hol kezdődik a másik. Belemarkolok a hajamba, ezzel próbálom kitisztítani a fejemet, kevés sikerrel. Biztos vagyok benne, hogy kezdek megbolondulni, erre nincs más magyarázat.

- Kérlek, vedd ezt be. – Lassan felnézek Jane áll előttem egyik kezében egy pohár víz a másikban egy kék pirula. – Ettől mélyen fogsz aludni, nem fogsz álmodni.

- Tudom, hogy most nagyon nehéz neked, elveszítetted az édesanyádat és az öcsédet, ezen csak az idő segíthet, mi itt leszünk veled Thor. A barátaid vagyunk. – Steve bátorítóan megszorítja a vállamat. Válaszolni akarok valamit, de a szavak nem jönnek. Legszívesebben elmesélném, hogy láttalak téged, ott álltál az ajtóban, a gyertyákról a szobában az álomról, de valahogy nem bírok megszólalni. Őrültnek hinnének, még én magam is bolondnak tartom magam. Valami megtört bennem. Soha többé nem fog összeforrni. Szó nélkül elveszem a poharat és a gyógyszert. Beveszem, és a fejemet visszaejtem a párnára. Pár perc és érzem, ahogy lassan elbódulok. Lehunyom a szemem és reménykedek, hogy amikor ismét felébredek, te mellettem fogsz aludni. Bármit megadnék azért, hogy újra érezzem a testedet, hogy újra rám nézz, hogy újra halljam a hangodat. Hiányzol. Annyira hiányzol.

Kipihenten ébredek. Lassan oldalra fordulok, téged kereslek magam mellett, de nem talállak. Szemeim felpattannak. Az üres szobát látom, itt vagyok a S.H.I.E.L.D.  épületében.  Csak álom volt, a gyász, a hiányod miatt érzett mérhetetlen fájdalom álmomban elvitt egy olyan helyre, ahol együtt voltunk, ahol éltél. Egy normális életbe, amire mindig is vágytam. Hogy honnan tudom, hogy az az álom? Onnan, hogy csak álmodoztam arról, hogy megcsókollak, hogy úgy ölellek, mintha az enyém lennél. Mindig is erre vágytam, hogy szerethesselek, és hogy te is viszont szeress.  Az arcom elé emelem a kezemet, az ujjaimat figyelem, hátha megpillantom rajta a fonalat, de nincs semmi. Az utolsó reményem is elszáll. Már nem is vagyok benne biztos, hogy láttalak téged este az ajtóban. Csak az elmém játszott velem. Meghaltál. Nyakamig húzom a fehér takarót, összegömbölyödök alatta, akár egy kisgyermek. Először csak halkan sírok, engedem, hogy a könnyek eláztassák a párnát, majd elpattan bennem valami és hangosan zokogva siratlak téged és a nem létező szerelmünket. Azt a gyönyörű és fájdalmas érzést, amit az álmomban éreztem. Hangosan zokogok, ujjaim a lepedőt markolják. Nem jön senki, nem akar senki megvigasztalni, tudják, hogy nem lehet, hogy már nem számít, hogy már soha többé nem lesz semmi se az igazi, mert te nem vagy velem. Akármennyit harcoltunk egymás ellen, akárhogy gyűlöltél a végén, megmentettél, mellettem álltál. Bárcsak elmondtam volna, hogy mit érzek. Bárcsak bátrabb lettem volna.

Két napja, hogy meghaltál. Steve azt mondta, hogy a tested a hullaházban van, nem akartak engem ezzel zaklatni, mert tudták, hogy idő kell nekem, hogy eldöntsem, mit is akarok. Felajánlották, hogy Midgarban is eltemethetlek, vagy visszavihetem a testedet Asgardba, hogy ott helyezzelek végső nyugalomra. Tudom, hogy döntenem kell, de nem bírnék rád nézni. Nem akarom újra látni az élettelen testedet. Összeroppannék a fájdalomtól, de azt se akarom, hogy ők intézzék el helyettem a te temetésedet, pedig Steve és Jane is felajánlotta, de én mereven elutasítottam.

Harmadik napja, hogy sírva alszom el, és sírva ébredek. A szobában még sötét van, a nap még nem kelt fel. A többiek megszokták az ordítást, oldalra pillantok, Jane áll az ajtóban, szemei szomorúan csillognak. Megnézi, hogy rendben vagyok-e, és bezárja az ajtót. Nem akarom, hogy velem legyen, senkit se akarok, csak és kizárólag téged, de te meghaltál, téged nem kaphatlak meg. Az ablak felé fordulok és bámulom a sötétséget, amikor hirtelen fény gyullad a szoba egyik sarkában. Izgatottan ülök fel. Szép lassan egymás után jelennek meg a fények a fal mentén, gyertyák, pont úgy, mint amikor legutóbb megjelentél.

- Ez nem igaz! Csak képzelődöm, ez nem a valóság, csak látomás – suttogom magam elé, kezemmel őrült módjára tépek bele a hajamba. Ringatózok az ágyban és közben suttogva kántálom a szavakat, mint egy varázsigét. – Csak képzelődöm! Nincs ott!

- Régen is ennyire gyenge voltál? – Hangod irányába fordítom a fejemet, ott állsz az ágy mellett az ajtó mögött. Hangod vékony, alig érsz a csípőmig.

- Loki – suttogom, behunyom a szemem, majd ismét kinyitom és te még mindig ott állsz. – Te nem vagy valóságos! Nem lehetsz itt.

- Ugyan már Thor, miért ne lehetnék? – kérded, miközben ajkaidat gúnyos mosolyra húzod.

- Mert ez a valóság. Meghaltál, a kezeim közt tartottalak. A fonal. Miért nem működött? Miért nem mutatta? – üvöltök rád, miközben kikászálódok az ágyból. Nem veszem le rólad a szemem, félek, ha félrenézek, akkor eltűnsz.

- Igen? – kérded, enyhén oldalra biccentett fejjel.

- Mi igen? – kérdezek vissza és most egyszerre látom benned a gyermeket, és felnőtt férfit, aki majd leszel.

- Miből gondolod, hogy ez a valóság? – közelebb lépsz hozzám, én pedig ösztönösen hátrálok. – Ugyanúgy lehetne ez az álom. Miért vagy benne annyira biztos, hogy ez a valóság?

- Mi együtt voltunk – bukik ki belőlem az első dolog, ami az eszembe jut.

- És? – nézel rám értetlenül.  – Ezt olyan nehéz elhinni?

- Gyűlölsz engem – Hangom elcsuklik, ahogy kimondom a legnagyobb félelmemet.

Ajkaid szétnyílnak, majd hangosan felnevetsz, az a furcsa, hogy nem a gyermek nevet, hanem a felnőtt férfi nevetése hagyja el a szádat.

Úgy érzem, hogy kihúzták a talajt a talpam alól. Az álmom nem lehet a valóság, de te itt állsz előttem, vagyis akkor mégis csak ez az álom, de mi van, ha csak a megbomlott elmém képzel ide, hogy enyhítse a kínt. Tehetetlenségemben ordítok, a levegő elfogy, én pedig szédülök.

- Lélegezz, Thor! – parancsolod, én pedig engedelmeskedek, rád nézek, te pedig egy kétségbeesett pillantás kíséretében eltűnsz. A gyertyák is kihunynak. 

Ahogy eltűnsz, Jane nyitja ki az ajtót szabályosan beront, szemeiben ott ül a félelem.

- Thor!  - kiáltja és odarohan hozzám. – Kivel beszéltél? Csak azt hallottam, hogy kiabálsz. Mi történt a kezeddel?

Figyelem, hogy Jane felemeli a kezemet, az mutatóujjam csupa vér, a második ujjpercnél csontig vágva a hús. Vércsík vezet egészen az ajtó előtti pontig, ahol egy tócsába gyűlt össze. Értetlenül bámulok az ujjamra és a földön lévő vérre.

- Loki – Hangom reked, tudom, hogy őrültnek tart, mert én is annak érzem magam mégis, boldogság jár át.

Vékony, puha ujjak az arcomon. Tudom, hogy aggódik értem, tudom, hogy segíteni akar.

- Segítségre van szükséged, kérlek, engedd, hogy segítsek. – Nem mondok semmit, nem ellenkezek. Megfogja a kezemet és becsavarja egy törülközőbe. Ujjaimat az enyéim közé fűzi, nem szorítom meg, nem akarom. Engedem, hogy oda vigyen, ahova akar. Bódult állapotomban a fájdalmat se érzem. Már semmibe se vagyok biztos. Mi van, ha ez nem a valóság? Mi van, ha ez csak egy álom, csak fel kell ébrednem belőle és újra melletted lehetnék.

- Tudod, Thor, én nem vagyok orvos, se pszichológus vagy pszichiáter, nincs ehhez képesítésem, de Jane azt mondta nem akarod igénybe venni az itteni orvost, amit megértek, meg hát jobb, ha egy barátnak mondod el. Gondolkodtunk, hogy én vagy Steve, de végül én rám esett a választás, mert lehet, hogy jobban meg tudom válaszolni a kérdéseidet. Nem vagyok egy árulkodós fajta, amit itt elmondasz, azt nem adom tovább. Rendben?

Tony az ágy mellett lévő széken ül én pedig vele szemben. Az ujjamat összevarrták, szerencsére teljesen rendbe fog jönni.

Csöndben ülünk, egyikünk se akar elsőnek megszólalni. Igazuk volt segítségre van szükségem, mert különben teljesen magamba zuhanok.

- Honnan tudhatjuk, hogy álmodunk?

- Tessék?

- Mi van, ha ez nem a valóság, ha ez csak egy álomvilág. Álmodtam, Tony, annyira valóságos volt, de újra itt vagyok, de mi van, ha ez nem igazi? Dolgokat látok, egy vörös fonalat, itt és az álmomban is. Amikor meghalt, láttam a fonalat Jane kezén és Loki ujján, aztán eltűnt. Később este megjelent Loki.

- Tessék? – Tony előre dől. – Az lehetetlen, meghalt.

- Gyerek volt, ott állt az ajtóban, arca könnyáztatta, kétségbeesetten nyúlt értem. A hasán agy óriási lyuk, mindenhol vér volt, aztán, mintha felébredtem volna, de nem itt voltam.

- Hanem? – kérded. – Figyelj, szerintem jobb, ha kibeszéled magadból, hátha akkor értelmet látsz majd benne és végre megnyugszol egy kicsit.

- Normálisak voltunk, nem voltunk istenek, csak mi, együtt éltünk, én szerettem őt. Mi szeretők voltunk. Úgy éreztem, hogy megbolondultam, mert biztos voltam benne, hogy ami most a valóság az álom. Amikor végre megnyugodtam újra megjelent a fonal, mindenhol ott volt. Mindenhol, körülvett. Mielőtt elájultam volna Loki mellettem feküdt, éles fájdalmat éreztem, nem bírtam megszólalni, nem kaptam levegőt, és Loki azt parancsolta, hogy…

- Lélegezz, Thor! – szólal meg egy hang a semmiből, felpillantok, Tony engem bámul.

- Jól vagy? Azt hittem, hogy rohamod van.

Beszívom a levegőt, majd lassan kiengedem, ezt megismétlem még egy párszor. Nagyon megijesztettem.

- Megőrültem, ugye? Segíts, nem bírom tovább! Muszáj tudnom, hogy ez valóság, hogy nem álmodom.

 - Elmondok néhány trükköt, ami lehet, hogy segít. Először is nyugodj meg. Minden rendben lesz, ha ezek a beszélgetések nem segítenek, akkor kitalálunk valami mást.

- Rendben – bólintok, és most először érzek egy kis megkönnyebbülést. Tony nem kezel bolondnak, látom a szemében a félelmet és az aggodalmat, de nem küldött el és nem akar gyógyszert tömni belém, amiért nagyon hálás vagyok.

- Tudatos álom, más néven irányított álom, tulajdonképpen annak átélése, hogy éppen álmodunk. Tudjuk, hogy álmodunk, álom közben, ha nem vagy biztos benne, hogy tényleg álmodsz, mint például most. Van néhány egyszerű dolog, amit, ha sikerül elvégezned, akkor rájössz, hogy ez a valóság-e.

- Hallgatlak. – Óvatosan előrébb ülök az ágyon, és minden idegszálammal rád figyelek.

- Oké, az első: olvasás teszt: olvass el valamit elég pár betű vagy szám is, fordulj el, majd visszafordulva olvasd el megint. Ismételd ezt néhányszor. Álmainkban gyakran megváltoznak a leírt dolgok, az óra megáll, vagy más időt mutat, mint ami logikus lenne. Második a Logikai teszt: Tedd fel a kérdést magadnak, hogy logikus-e, amit látsz. A harmadik az önmegfigyelési teszt: Figyeld meg magad alaposan. Úgy látod-e a környezeted, mint máskor? Sok esetben alacsonyabbak vagy magasabbak vagyunk álmunkban, megváltozik a hangunk. Néha erősebbnek vagy gyengébbnek érezzük magunkat a valóságnál, máskor olyan ruhát viselünk, ami eltér a megszokottól, de az életkorunk vagy a hajviseletünk is megváltozhat.

- Ennyi? – kérdem és hitetlenkedve nézek rá, mert ez nagyon egyszerűnek tűnik. – Mi lesz, ha ez álom?

- Akkor ébredj fel! Biztos vagyok benne, hogy ez most nagyon félelmetes lehet neked, nem muszáj, most azonnal megcsinálnod a tesztet, lehet, hogy nem is kell, ha úgy érzed ez a valóság, akkor ez az. Ne görcsölj rajta. Feküdj le egy kicsit, lazulj el, kapcsold ki az agyad, és ne gondolj semmire.

Figyelem, hogy lassan feláll és elindul, már az ajtónál áll, amikor utána kiabálok.

- Kérlek, maradj!

- Oké, pajti, semmi gond, miénk az egész nap. Itt ülök, amíg rájössz, hogy ez a valóság és szépen megnyugodsz. Rendben.

Visszaül a velem szemben lévős székre és vár.  Oldalra fordítom a fejem, az éjjeliszekrényen lévő órát nézem. Délután fél kettő, lehunyom a szemem, majd mélyet lélegzem, és a velem szemben ülő barátomra nézek, hogy szóljak, nekikezdhetünk, amikor a döbbenettől elkerekedik a szemem. Mielőtt elfordultam volna, egy fekete, kopott AC/DC póló volt rajta, most pedig egy parancs van ráírva, kikopott betűkkel „Ébredj!”. Ijedten bámulom a pólót, majd oldalra fordulok, az óra éjfélt mutat. Visszafordulok, Tony pólóját bámulom újra, amin megint megváltozott a felirat. „Lélegezz!”

- Valami baj van? – kérdezi és én a szemébe nézek, de a szemi elmosódottak az arca már nem olyan részletes.

- Ez egy álom! Nem valóság! – kiabálom. – Fel kell ébrednem! Ébredj! Ébredj!

Hirtelen vakító, fehér fény önti el a szobát, minden eltűnik, becsukom a szememet, majd amikor újra kinyitom, egy csempézett szobában találom magamat. Velem szemben kis szekrények, mind fémből, a szoba közepén egy hatalmas fém asztal, mellette egy kisebb, amin különböző éles szikék hevernek. A fémasztalon egy fehér lepedővel letakart test fekszik. Lecsúszik egy kéz az asztalról, élettelenül lóg, ezer közül is felismerném. Mutatóujján a fonal.

- Loki – suttogom. Magamban folyamatosan mondogatom, hogy ez álom, hogy nem valóság, ha pedig ez nem igazi, akkor te élsz. Nem haltál meg.

- Örülök, hogy végre sikerült rájönnöd, kicsit tovább tartott, mint gondoltam.

Ijedtemben megugrok és hátra lépek. A semmiből jelentél meg. Ott állsz az asztal mellett, a saját holttested mellett.

- Miért vagy gyerek? – teszem fel az első kérdést, amit hirtelen ki tudok nyögni.

– Nem tudom, ez a te álmod Thor. Én csak vendég vagyok. Fel kell ébredned, ugye tudod?

- Hogyan? Segíts! – Könyörögve kérlek és elindulok feléd, elkapom a kezedet, valamiért azt hittem, hogy majd nem tudlak megérinteni, de a tested szilárd.

- Biztos vagy benne, hogy álmodsz? Segítek neked felkelni, de biztosnak kell lenned.

- Ez csak rémálom lehet. – Hangom nyugodt, mert most már biztosan tudom. – Nem vagy velem, meghaltál. Nem lehet ez a valóság, ha mégis az, akkor nekem nem kell.

- Jó válasz. – Előveszel egy tőrt a zsebedből és felém nyújtod. – Meg kell halnod, Thor, a saját kezed által.

Elveszem tőled, arcod kiismerhetetlen, se gúny se félelem, mint egy szobor. Szorosan markolom, és magam felé irányítom. Végig téged nézlek. Gyönyörű zöld szemeid fogva tartanak. Határozott mozdulattal magamba döföm a tört. Érzem, ahogy elönt a fájdalom. Meleg vér ömlik a kezemre, le akarok nézni, de nem bírom elszakítani a tekintetemet rólad. A levegő benn akad. A szoba elhomályosodik, egyetlen biztos pont a te zöld szemeid. Meg fogok halni. Az elmém mélyéből felhangzanak a parancsok. A te hangodat hallom, erőteljes, parancsoló, pont, ahogy megszoktam.

 „ Lélegezz! Ébredj!”