Lélekkötelék - 13. fejezet: Meghaltunk?

Tony/Loki, 18+, slash, erotikus tartalom, hurt/comfort, dráma

Tony halálos beteg. Utolsó esélye, ha megtalálja azt a személyt, akinek az elkapásában és bebörtönzésében segített. Lokit.

Meghaltunk?

Fogalmam sincs, hogy mióta vagyok ide bezárva, az idő teljesen kicsúszott a kezeim közül. Nem tudom, hogy nappal vagy éjszaka van-e, nincsenek ablakok, az őröknél kint rendszertelen a váltás, vagyis nekem nem sikerült semmilyen sémát felfedeznem. Étkezésekhez se tudom kötni az időt, mert olyan itt nincs, eddig kétszer kaptam vizet az egyik őrtől, de semmi más. Gondolom rájöttek, hogy nem fogok beszélni, vagy amit ők akartak, annak nem vagyok a birtokában, legyen az tárgy, vagy információ, így használhatatlan vagyok. Biztos nem pénz kell nekik, mert akkor már váltságdíjat követeltek volna, és a többiek értem jöttek volna, és kihoztak volna innen, de mivel eddig nem történt semmi, nagy a valószínűsége, hogy itt fogok megrohadni. Már abban sem vagyok biztos, hogy élsz-e egyáltalán, nem érzek felőled semmit, az álmok is abba maradtak, ez rémiszt meg a legjobban, hogy talán meghaltál, hogy nem vigyáztak rád. Egy idő után már én se foglalkozom az idővel, mert tudom, amint a varázslat ereje elmúlik, úgyis meghalok, de ezt nem kötöttem elrablóim orrára. Nem hiányzik, hogy kísérleti nyúlnak használjanak.

Arra ébredek, hogy iszonyatosan fázom, ráz a hideg. Az egész testem izzadságban úszik, biztos vagyok benne, hogy elfertőződtek a sebek. A reaktort már nem is nézem, látásom homályos a láztól és a kimerültségtől, arra sincs erőm, hogy felemeljem a fejem. Elég szar, hogy így fogok meghalni, itt a pincében. Bezárva és megkötözve, egyedül, nélküled. Így végzi be Tony Stark. Lassan emelem fel a fejem, olyan, mintha egy hatalmas szikla lenne a nyakamon. Az izzadság végigcsorog az arcomon. Lassan nyitom ki a szememet és megpillantom őt, a férfit, aki felrobbantotta a kocsimat az úton. Ugyanaz a katonai bakancs, ugyanaz a szépen megmunkált fém kar, az arcát maszk takarja, de most látom a szemét. A szeme olyan, mint egy befagyott tó. Csak áll előttem és néz engem, de a tekintetében semmi sincs, üres, és ettől kiráz a hideg. Olyan, mint azok az ijesztő porcelánbabák, pont olyan a tekintete. Utálom azokat a babákat, Peppernek van egy olyanja. Mindig olyan érzésem volt, hogy követ a tekintetével. A frászt hozta rám az a baba és ez a pasi is a frászt hozza rám, mert így néz rám, pont, mint egy baba, semmi érzelem, semmi az égvilágon semmi, mintha csak egy játék lenne, egy robot.

- Helló – szólalok meg, ajkaim szárazak, a torkom pedig kapar. Először azt hiszem, nem is hallotta, amit mondtam, mert gyászosan halkra sikeredett, szinte csak leheltem a szavakat, de amint befejeztem ezt az egy szavacskát, ami igazán megterhelő volt számomra, azok a szürke szemek elkerekedtek és én egy másodpercre láttam benne a fájdalmat, de azonnal el is tűnt, és újra visszatért az üresség. Abban a röpke másodpercben láttam a sivár telet, a végtelen magányt.

Felébredek, a férfi már nincs ott, nem tudom, hogy mennyit aludtam, csak arra emlékszem, hogy bámulom az előttem állót, aztán egyszerűen elájulok. A testem kezdi feladni a harcot, teljesen kiszáradtam, a láztól elkezdtem képzelődni, egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem jön értem senki, itt fogok meghalni. Annyira kimerült vagyok, hogy az eddig kínzó fájdalom már csak tompa sajgás, a külvilág egyre nehezebben jut el a tudatomig, minden homályos, olyan, minta a világ szép lassan elmosódna körülöttem. Idők, pillanatok esnek ki és nem tehetek semmit. Biztos vagyok benne, hogy meghaltál, ezért már én se küzdök, egyszerűen nincs miért. Megadóan hunyom le újra a szememet és csak reménykedem benne, hogy vagy soha többé nem nyitom ki, vagy amikor újra kinyitom ez csak egy rossz álom lesz. Angliában leszünk, az ágyunkban, egymás mellett, egymást ölelve, ez az egész csak egy rémálom lesz, semmi több.

Kinyitom a szememet és lebegek, biztos vagyok benne, hogy álmodom, mert ez tuti nem a valóság, a testemről eltűntek a sebek, a reaktorom halványkék fényben világít, nem pislákol, semmi baja. A ruhám ép, a kedvenc fekete pólóm és a világos agyonmosott farmerom van rajtam, mintha csak otthon lennék. Nem fáj semmim, úgyhogy ez nem lehet más csak álom, de ami még mindig furcsa, hogy a sötétség helyett itt lebegek a szürkeségben. Körbenézek, de nem látok semmi mást csak a végtelent, meg akarok mozdulni, de nem tudok, aztán a távolban megpillantok egy alakot, lassan nyugodt léptekkel közeledik felém, egyáltalán nem siet, mintha a ködből jönne elő. Nem félek, magam is meglepődök ezen, talán azért nem esek pánikba, mert tudom, hogy ez csak álom, nem a valóság. Mi történhetne itt velem? A legrosszabb esetben is felébredek. Nincs miért pánikolni. Az alak lassan közeledik felém, érzem, hogy bizsereg a bőröm, a szívem szaporán ver, majd amikor már olyan közel ér, hogy lássam, öröm árad szét a testemben, felé nyújtom a kezemet, el akarom érni, meg akarom érinteni. Te vagy az, te vagy az. Fekete öltöny, fehér ing, szépen megkötött fekete nyakkendő. Teljes ellentéte az én öltözetemnek. Lenézek a lábadra, azt hittem, hogy egy drága bőrcipő lesz rajtad, de te is ugyanúgy mezítláb vagy, mint én. Megállsz előttem és rám nézel, arcod merev, tekinteted komoly. Hirtelen árnyék nyúlik ki mögüled, ami eddig nem volt, te vagy az csak nem ebben a ruhában, hanem abban, amiben le akartad igázni a földet, a harci öltözeted, felismerem a szarvakkal ellátott sisakodat. Magam mögé pillantok és eltátom a számat. Mögöttem ott áll vasember, a páncél. Ezek lennénk mi?

- Üdv, Anthony! – szólalsz meg végül, egyenesen rám nézel.

- Meghaltunk? – teszem fel az első kérdést, ami eszembe jut, mert ez nem a valóság és már abban se vagyok igazán biztos, hogy álom.

- Miből gondolod? – kérded, én pedig megrökönyödve nézek rád.

- Szerinted? Itt lebegünk a semmiben, mondjuk azt nem értem, hogy miért szürke, de mindegy. Mielőtt elveszítettem az eszméletemet egy nyirkos pincében voltam a székhez kötözve, törött csontokkal, fertőzött sebekkel a saját vizeletemben ülve, pislákoló reaktorral.

Arcod megfeszül, közelebb jössz hozzám, felemeled a kezedet és megérinted az arcomat. Kezed hűvös és puha, pont olyan, mint amilyenre emlékeztem.

- Mit tettek veled? – kérded gyengéden, de nyugodt szavaid mögött ott lappang a düh.

- Felrobbantották a kocsimat – válaszolok készségesen.

- Kik? –teszed fel a következő kérdést.

- Passzolok, nem mutatkoztak be nekem. Elég furcsa ez az álom, Loki. Tuti biztos, ha veled álmodnék, nem ilyen lenne.

- Akkor milyen? – Ajkaidon megjelenik a jól ismert gúnyos mosoly. Másik kezedet végighúzod a karomon, mintha te se lennél biztos abban, hogy itt álok előtted.

- Abban az álomban a hálószobánkban lennénk és szexelnénk. Elég sok ilyen álmom volt. Biztos nem haltunk meg?

Ajkaid ismét felfelé kunkorodnak, de most nincs benne gúny. Magadhoz húzol és ajkadat az enyémre tapasztod. Csókod mohó és követelőző.  Ujjaidat a csípőmbe mélyeszted, én pedig beletúrok a hajadba, magamban pedig azt kívánom, hogy sose legyen ennek vége. Lihegve húzódsz el tőlem, homlokodat az enyémnek támasztod.

- Erős vagy, Anthony, ezért választottalak téged. Nem merészeld feladni! Ne merészelj elhagyni!

- Mégis mi a fenéről beszélsz? – kérdem, de te csak szorítasz.

- Hamarosan felébredek. Várj rám, Anthony! Megértetted? Nem haltál meg és nem is fogsz. Nem engedem.

Zavarodottan nézek rád, tuti, hogy már az álmaim se tiszták.

- Loki, ugye ez nem a valóság?

- Persze, hogy nem az. Ne légy ostoba. – Figyelem, ahogyan tested halványul, utánad kapok, de a kezem, egyszerűen nem tud téged megfogni. Nem akarom, hogy eltűnj, azt akarom, hogy itt maradjunk, nem akarok visszatérni abba a büdös pincébe, nem akarom a fájdalmat. – Maradj életben!

- Loki! –kiáltom, de te már eltűntél, újra egyedül vagyok a végtelenben. A félelem görcsbe rántja a gyomromat. Jeges verejték folyik végig a nyakamon. Hirtelen egy hatalmas robbanás rázza meg a csöndet, az egész világ megremeg, a szürkeség darabokra hullik, én pedig elmerülök.

Felpattannak a szemeim, zihálva veszem a levegőt, aminek a törött bordáim nem örülnek, fájdalom cikázik végig a testemen. Az egész helyiség remeg, a fejem felett lévő égő eszeveszett sebességgel libeg, miközben erőteljesen pislákol. Lassan rájövök, hogy az álmomban lévő robbanás valóságos volt, és itt történt valami. Hangos lépteket, sziréna vad vijjogását hallom. Az ajtó alól beszűrődik a vibráló piros fény, ami semmi jót nem jelent. Füst szagot érzek, nem tudom, hogy mi történt odakint, de most először érzek reményt, lehet, hogy engem jöttek megmenteni, de az is lehet, hogy az elrablóimnak olyan ellenségük is van, aki engem is holtan akar látni. Menekülni nem tudok, gyenge vagyok, ha ki is tudnám szabadítani a kezemet, a szobából nem jutnék ki. Nézzünk szembe a tényekkel, olyan gyenge vagyok, hogy a fejemet is alig bírom megtartani. Füst özönlik be az ajtó alatt, csípi a szememet, kint egyre nagyobb a zűrzavar, mindenki kétségbeesetten ordít, futnak, hallom, ahogy elszaladnak az ajtó előtt, de egyiknek se jut eszébe értem jönni. Ezek szerint ennyire értéktelen túsz vagyok, vagy csak jobban lefoglalja őket, hogy elmeneküljenek a robbanás okozta tűz elől, vagy valami sokkal rosszabb van odakint, mint a lángok. A füsttől elkezdek köhögni, egyre melegebb van, a füst fullaszt, erősen köhögök, én naivan azt hittem, hogy a vérmérgezés, a kiszáradás vagy az éhség fog megölni, legrosszabb esetben Marcus a fejembe ereszt egy golyót, de erre nem számítottam. Füstmérgezésben fogok elpatkolni, vagy a lángok fognak elevenen elégetni.

Emberek ordítanak odakint, a félelem szabályosan tapintható, bele se merek gondolni, hogy mi folyik odakint. Tudom, hogy értem is el fog jönni, remélem, hogy még előtte meghalok, ha az a valami nem a barátom, akkor nem akarok találkozni vele. A hangokból ítélve valami nagyon félelmetes lehet odakint.

Hirtelen minden elcsendesedik. Gyorsan történt az egész robbanás, kiabálás, nem tarthatott tovább az egész fél vagy negyed óránál, akik jöttek azok nagyon gyorsan végeztek itt, én pedig még mindig életben vagyok, ami szintén gyanús. Égett fa és hús büdös keverékét érzem. Vannak egyáltalán túlélők? Látta valaki a robbanást? Elég nagy volt, kezdek megkönnyebbülni, pedig a csöndnek félelmetesnek kéne lennie, nincs kint senki, lehet, hogy mindenki meghalt, akkor pedig magam vagyok, így az esélyeim a túlélésre megint csökkentek. Nem tudom, hogy azok, akik megtámadták az elrablóimat cimbik vagy ellenségek, egyenlő esély van mind a kettőre. Hiába nagy a csönd, lehet, hogy még mindig itt vannak, ha pedig ellenségek, akkor engem is meg akarnak majd ölni, és ebben az állapotban, kikötözve elég könnyű célpont vagyok.

- Főnök, kérem, ne! Ne! – kiabálja valaki közvetlenül az ajtóm előtt. – Azt tettem, amit mondott, minden parancsát követtem! Kérem, ne bántson!

Hangos reccsenés és egy elhaló nyögés, én pedig szörnyen félek.

- Nem vagyok a főnököd. – Felismerem ezt a hangot. Marcus áll az ajtóm előtt és biztos vagyok benne, hogy előbb ölte meg az egyik katonáját.

Most már tényleg semmit sem értek. Miért ölné meg a saját emberét? Lehet, hogy ő okozta a robbanást? Semmi értelme az egésznek. Miért robbantaná fel az épületet, miért ölné meg a saját embereit? Ha ez mind igaz, akkor senki se támadta meg őket, senki se jött a megmentésemre, esélyem sincs a túlélésre. Lehet, hogy Marcus menekül, ezért feléget maga után mindent, hogy senki se találjon rá. Ebben a pillanatban tudatosul bennem, hogy én is megfogok halni, hisz én is egy bizonyíték vagyok. Láttam az arcát, tudom a keresztnevét. Tényleg ez a férfi fog velem végezni, egy golyót kapok a fejembe, vagy elvágja a torkomat. Valószínűbb a golyó, sokkal tisztább.

Az ajtó nyikorogva nyílik ki. Füst özönlik be rajta, először nem látom a belépő alakot, de lassan tisztul a füst. Marcus áll előttem. Öltönye makulátlan, mintha semmi se történt volna odakint, mintha nem égne minden. Irreálisan tiszta, öreg arcán egy maszat sincs, semmi. Se sérülés se korom, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Ami furcsa, hogy az egyik keze fel van kötve.  Látszik, hogy még az ujjai is végig be vannak kötve. Másik kezében lazán tart valamit, a portól és a füsttől nem látom tisztán, de ahogy közelebb lép hozzám a szemem elkerekedik. Öklendezni kezdek, és nem bírom elmozdítani a tekintetemet, pedig el kéne, de nem megy. Rettegés szorítja össze a testemet, egy fej van a kezében, nem látom az arcát, a hajánál fogja az erősen kopaszodó fejet, nem tudom, hogy sikerül neki, de nem is érdekel igazából. Változtat a fogáson és a fej felém fordul, egyenesen rám néz, halott szemeivel, én pedig érzem, hogy elájulok, mert az nem másé, mint Marcusé. Nagyokat nyelek, próbálom visszatartani az öklendezést, kevés sikerrel. Az arc félelemtől eltorzult, szemei vakon merednek rám, ajkai szétnyílva. Lassan elszakítom a tekintetemet róla, majd Marcusra nézek, aztán leesik, hogy valami nem stimmel, mert Marcus itt áll előttem, a feje a helyén van, a nyakán. Újra a kezében lévő testrészre nézek, és még mindig ott van, majd újra az előttem állóra. Biztos vagyok, hogy képzelődöm. Mert szemmel láthatóan a férfi feje a helyén van és él, de a kezében lévő is az övé, ha nem volt neki, kettő, amit erősen kétlek, akkor én megbolondultam.

Elindul felém, én pedig összerezzenek és próbálok hátrébb húzódni a széken. Leejti a fejet, ami elgurul az egyik sarokba. Megáll előttem, ajkai megrándulnak, apró gúnyos mosoly jelenik meg rajta, ami egyre csak szélesedik, a barna szemek méregzöldre váltanak. Azzal a kezével, amivel az előbb még azt az izét tartotta az arcomra simítja. A szívem kihagy egy ütemet, megmerevedek, mert nem hiszem el azt, amit látok, a gúnyos mosoly még mindig ott virít az arcán, zöld szemek csillognak. Ezeket a szemeket bárhol felismerném, mégsem merem elhinni.

- Helló, Anthony. Hiányoztam?