Vörös fonal - 4. fejezet

Thor/Loki, slash, 18+, erotikus tartalom, dráma, hurt/comfort

Az álmokat és a valóságot csak egy vékony határ választja el. Vörös fonal vezeti Thort mind a két világban, de vajon melyik a valóság és melyik csak álom? Ami pedig ennél is fontosabb melyiket válassza?

4. Fejezet

Riadtan nyitom ki a szemeimet, azonnal téged kereslek. Ott ülsz mellettem és fogod a kezemet. Arcod sápadt, szemeid alatt sötét karikák vannak. A rajtad lévő egyszerű fekete póló gyűrött.

- Hol vagyok? – teszem fel a kérdést. – Álmodom? Ugye ez a valóság?

Kérlelve nézek rád, félek, hogy már megint csak álmodom, hogy még nem ébredtem fel, hogy egyik álomból esem a másikba. Már nem tudom, hogy mi a valóság. Megszorítod a kezemet, és rájövök, hogy nem is érdekel, mert itt vagy mellettem, élsz. Az álmomban halott voltál, de itt vagy, nem érdekel, ha ez is egy álom.

- Kórházban vagy, Thor. Tegnap délután hozott be a mentő, nem emlékszel?

Megrázom a fejemet, magam elé bámulok, de a kezedet nem eresztem el. Lassan emlékszem vissza a tegnap történtekre. A kávézóban pánikrohamot kaptam, mert újra láttam a vörös fonalat, aztán emlékszem, hogy adtál nekem egy nyugtatót, majd az éles fájdalom a gyomromban, utána teljes sötétség. Aztán azt hittem, hogy felébredtem, de csak álmodtam.  Még most is kiráz a hideg, még midig érzem a hullateremben lévő fertőtlenítő szagát, ha becsukom a szememet, magam előtt látom a boncasztalt, rajta a leterített testedet, a karcsú fehér kezedet.  Most, hogy a kezdeti pánik elmúlt, amit az okozott, hogy nem tudtam eldönteni, hogy ez most álom vagy valóság, kezdem érezni a fájdalmat. Hasamra szorítom a szabad kezemet.

- Mi történt velem? – kérdem, miközben próbálok nem tudomást venni a fájdalomról.

- Gyomorfekélyed van. Eddig is elég sokat idegeskedtél, amióta pedig az a furcsa álmod volt, teljesen kifordultál magadból, aztán elkezdtél képzelődni. Mindent elmondtam az orvosnak, ha jobban leszel, felkeres egy szakember.

Megtörve hallgatom, amit mondasz, egy szakember, vagyis egy dilidoki fog jönni, megnézni. Rettegek attól, hogy valami komoly bajom van, mi van, ha megbolondultam, ha bezárnak egy elmegyógyintézetbe. Valószínűleg kiült az arcomra a rémület, mert megszorítod a kezemet.

- Nyugodj meg! Nem engedem, hogy bántsanak, vagy, hogy elvigyenek. Rendben?

Lassan bólintok, hogy megértettem, de egyszerűen nem tudok megnyugodni.

Még legalább egy órát maradsz velem, aztán megérkezik anya és apa.  Apám azonnal neked támad, hogy a te hibád, hogy kórházba kerültem, hogy nem vigyáztál rám, pedig neked ehhez semmi közöd. Velem van a baj, az én fejemmel van a gond nem a tiéddel, ha te nem vagy velem, akkor most nem lennék itt a kórházban, sokkal nagyobb baj is történhetett volna, meg is halhattam volna, ha te nem vagy mellettem, ezért azonnal a védelmedre kelek, mint mindig. Te vagy a legfontosabb, és ezt nekik is meg kell érteniük. Anyám is közbeavatkozik. Figyelem, ahogy lágyan fejen csókol téged és megölel. Tested merev, felemeled a kezed, hogy megöleld anyát, de aztán leengeded és eltolod magadtól. Azóta nem öleled és csókolod, amióta megtudtad, hogy nem ő az édesanyád. Sose fogod tudni megbocsátani nekik ezt az árulást.

Magam vagyok, egy sor kivizsgálásra küldtek. Először a gyomromat kell rendbe hozni, aztán jöhet a fejem, miután elég erősnek nyilvánítanak, átvisznek egy másik osztályra, ahol kiderítik, hogy miért vannak ennyire valóságos álmaim, és miért képzelődöm. A vacsorát osztó nővér most hagyta el a szobámat. Igen, magánszobát kaptam, én nem ragaszkodtam hozzá, de te és apa igen, végre valami, amiben egyet értetek hosszú idő óta. Sietős lépteket hallok kintről, majd a szoba ajtaja kinyílik, én pedig ledermedek, mert téged látlak, pontosabban a gyermek Lokit, aki az álmimban is jelen volt. Érzem, hogy a pániktól lever a jeges verejték, a torkomba gyűlik az epe, nem kapok levegőt. Behunyom a szememet és mélyet lélegzem.

- Képzelődöm, nem vagy ott! Képzelődöm! – kántálom félhangosan, de nem merem kinyitni a szememet, mert mi lesz, ha még mindig ott állsz.

- Már miért ne lennék valódi? – kérded értetlenül. – Jól érzed magad? Hívjak egy nővért?

A meglepetéstől belém akad a szó, nem így szoktál beszélni az álmaimban, ott hiába gyermek a külsőd, a beszéded, a viselkedésed nem hasonlít egy gyermekhez. Lassan kinyitom a szememet és az előttem álló fiúra nézek. Hét- nyolc év körüli lehet, pont mint az álom béli, de ennek a fiúnak a szeme szürke, haja szintén fekete, pont úgy van fésülve, mint neked, amikor ennyi idős voltál.  Két pizsama van rajta és egy szintén kék papucs.

- Szia, miért ijedtél meg ennyire tőlem? – kérdi, de én csak mereven bámulom őt, most biztos hülyének tart. – A nevem Matt, a tiéd?

- Thor – válaszolok csöndesen, kezdek magamhoz térni. Lassan csoszog közelebb, közben hol engem, hol pedig az infúziómat nézi.

- Pont, mint a skandináv isten. Olvastam róla a suliban. Különleges neved van. Miért vagy a kórházban? Nekem a hasammal van baj, találtak rajta valami furcsát, sokszor fáj.

- Majdnem kilyukadt a gyomrom – válaszolom, miközben helyet szorítok neki a kórházi ágyamon.

- Nagyon fájt, ugye? – kérdi kedvesen. Végignézek rajta és a külsőn kívül semmi más hasonlóságot nem fedeztem fel az álombéli Loki és e között a fiú között. Lassan kezdek megnyugodni és elengedni magam

Már nem is tudom, hogy mióta beszélgetünk. Kocsiktól kezdve a filmeken át, mindenről beszélgettünk. Magával ragadott a gyermeki lelkesedése és a naivitása. Régen te is ilyen voltál, mi is ilyenek voltunk, aztán megrontott minket a világ, felnőttünk és elveszítettük ezt a bájt.

- Nekem most már mennem kell, a nővérek már biztos keresnek, és valószínűleg anya is aggódik már miattam. Holnap itt leszel? – kérdi lelkesen, miközben leugrik az ágyról. Figyelem, ahogy felhúzza a kék papucsát és megigazítja a pizsamanadrágját. - Az orvosok nem mondták, hogy haza mehetek, úgyhogy igen, itt leszek. Holnap átjöhetek? Ugye nem zavarlak, de annyira unalmas itt, a többi gyerek mag olyan buta, nem lehet velük beszélgetni. Jöhetek?

- Gyere, nem zavarsz – mondom, az ajtóból még visszainteget, aztán bezárja maga mögött és újra csend telepszik a szobára.

Legszívesebben visszahívnám, mert addig, amíg itt volt, nem azon gondolkodtam, hogy vajon ez, amiben most vagyok, álom-e vagy valóság. Mi van, ha ezt is csak álmodom? Az álmomban leszúrtam magam, ott meghaltam és felébredtem, vagyis ez nem lehet már csak a valóság, de mi van, ha az álmon belül is álmodom? Lehet, hogy még mindig alszom. Kínzó fájdalom hasít a gyomromba, az egész testem összerándul, pont úgy, mint amikor mellettem voltál otthon az ágyban. Könnyes szemmel, nyögve nyúlok a nővérhívóért, a fájdalomtól homályos a látásom, azt hiszem, sikerült megnyomom, de nem vagyok benne biztos, mert a fájdalomtól elveszítem az eszméletemet.

Lassan térek magamhoz, amikor kinyitom a szememet, te az ágyam mellett ülsz, kezedben egy könyvvel. Torkom száraz, nagyon szomjas vagyok, felpillantasz a könyvből, és az arcodon megkönnyebbülés suhan át. Leteszed a szekrényre az olvasnivalót, és minden figyelmedet nekem szenteled.

- Hogy érzed magad? Este hívtak, hogy rosszul lettél – szólasz meg halkan. - Felhívtam Friggát, amint tud, bejön hozzád, engem fog leváltani.

- Mennyi az idő? – kérdem. Hangom halk, a torkom kapar. – Szomjas vagyok.

- Reggel kilenc, a gyógyszerektől átaludtad az éjszakát. Keresek neked egy orvost, ő majd megmondja, hogy kaphatsz-e inni vagy sem.

Lassan állsz fel a műanyag székről, amit az ágyam elé toltál. Arcod nyúzott, szemeid alatt sötét karikák vannak.

- Mióta vagy itt?

- Ahogy hívtak, hogy rosszul lettél én indultam is ide. Hoztam neked néhány ruhát, fogkefét, tusfürdőt meg egyéb fontos holmit, betettem a szekrényedbe. Aggódom érted, Thor.

Addig maradtál mellettem, amíg anya meg nem érkezett. Látom a szemedben az aggodalmat és a félelmet, próbálsz közönyösnek, erősnek mutatkozni, de te is pont úgy félsz, hogy valami komoly bajom van, mint én. Egyikünk se mer arra gondolni, mi van, ha valami olyannal állunk szemben, amivel nem tudunk megbirkózni, amit nem tudunk kezelni. A gyomrom folyamatosan fáj, de annyira, hogy csak magzatpózban vagyok képes feküdni. Olyan, mintha átszúrtak volna egy karddal. Egyszerűen nem akar szűnni a fájdalom, az orvosok már mindennel próbálkoztak. Különböző vizsgálatokra cipeltek, kiderült, hogy amit fekélynek gondoltak, valójában nem az. Nem tudják, hogy mivel van dolguk, és ez mindenkit megrémít.

Matt ma nem jött, lehet, hogy az orvosok és a nővérek nem engedték be, mert pihenésre és nyugalomra van szükségem, pedig hiányzik a vele való beszélgetés. Amíg rá figyelek, addig nem azon jár az agyam, hogy kezdek megbolondulni.  Csak a családtagokat engedték be. Lassan eljött az este, a folyosón lekapcsolják a villanyt, csak az éjszakás nővérek lépteit lehet hallani. A fájdalomtól nem tudok aludni, hiába a sok gyógyszer.

Alig aludtam pár órát, de ennek a kevésnek is örülök. Egy falat se megy le a torkomon, az orvos azt mondta, ha így haladunk, akkor vénásan kell, hogy tápláljanak, mivel a gyomrom nem működik rendesen, attól félnek, hogy teljesen leáll. A fájdalom nem akar szűnni, olyan, mintha kést forgatnának benne. A gyógyszerek nagyon erősek és kezdik tönkretenni a többi szervemet. Mindenki nagyon aggódik. Ma bejöttek a többiek is. Mindenki itt volt, Steve, Clint, Tony, Bruce. Ők is ugyan úgy aggódnak értem, ami jól esik. Próbának nyugodtnak tűnni, de én tudom, hogy nem azok. Látom a szemükben, de miattam erősnek akarnak látszani, ők akarják tartani bennem a lelket, amiért szintén nagyon hálás vagyok.

A nővér már nem is hoz be nekem szilár ételt, felesleges, áttértünk a vénás táplálásra. Az ajtón erőtlen kopogás hallatszik, majd lassan kinyílik az ajtó.

- Bejöhetek? – kérdi Matt, miközben bedugja a fejét a résen. – Jobban vagy?

- Szia! – Hangom vidám, mert végre újra van beszélgetőpartnerem. Hiányzott a fiú.

- Tegnap is akartam jönni, ahogy megbeszéltük, de az ápolónők azt mondták, hogy nem mehetek be hozzád, mert rosszul lettél és pihenésre van szükséged. Akarod, hogy elmenjek? Később visszajövök.

- Gyere, ülj le, ennél rosszabbul már úgyse lehetek.

- Biztos? Anya azt mondta, hogy hagyjalak békén, mert te már felnőtt vagy, és biztos nem akarsz egy olyan kisfiúval beszélgetni, mint én, csak nem akarsz megbántani engem, ezért nem küldesz el.

- Figyelj, egész nap unatkozom, mindenki úgy járkál körülöttem, mintha meghalni készülnék. Maradj és beszélgessünk – mondom, miközben megpaskolom az ágy szélét, hogy üljön le.

Nem kell sokáig bíztatni, odasétál az ágyamhoz és felmászik rá. A papucsokat szépen egymás mellé rakja a földre. Lóbálja a lábát, majd elmeséli, hogy mi történt vele a mai nap. Kiderült, hogy a gyomrán egy daganat van, ami valószínűleg jóindulatú, de ez csak akkor lesz biztos, ha sikerül mintát venni belőle. Bátor kisfiú. Lehunyom a szememet, kezdek elfáradni, de nem akarom elküldeni, lassan ő is elálmosodik majd és magától visszamegy a szobájába. Halkan dúdol valami dalt. Lábát előre-hátra lóbálja. A dúdolás mellett megjelenik a dal szövege is, először csak halkan énekli, aztán már én is értem a szöveget. Testem megmerevedik a rémülettől. Csak rosszul hallottam, biztos csak félre értettem valamit, mert olyan szavak szerepelnek a dalban, amiket nem akarok hallani, amiktől szabályosan rettegek.

- Matt, ki tanította neked ezt a dalt? – kérdem tőle, de egyre jobban a hatalmába kerít a pánik. Próbálok nyugodt lenni, mert nem akarom megijeszteni.

- Nem is tudom. – Hangja lágyan csilingel, de most valami megváltozott, mintha nem ugyan az a gyerek ülne itt mellettem, mintha hirtelen kicserélték volna. Ennek semmi értelme, de mégis így érzem. Nekem háttal ülsz, figyelem, ahogy lassan lecsusszan az ágy széléről, de nem fordul felém. Miért nem fordul meg?

- Matt?

- Valami baj van, Thor? Nem tetszik a dalom? Pedig direkt neked énekeltem, hisz erről álmodtál. A sötét erő mélyén áll egy öreg faház, melynek nincsen ablaka csak ajtaja. Benne egy hatalmas asztal, melyet a gyertyák fénye világít meg.

- Honnan tudsz te erről? – kérdem ijedten. Nem meséltem neki az álmaimról. Sok mindenről beszélgettünk, de ezeket sose mondtam el neki. Honnan tudja? Előre hajolok, és megérintem a vállát.

- Mond, Thor, mi mutatja neked az utat, ha eltévedsz? Mi vezet vissza a helyes útra? – kérdi, én pedig nem merem magam felé fordítani, ujjaim görcsösen szorítják a vállát, de még csak fel se szisszen. – Mond ki! Higgy bennem! Bízz bennem!

Hatalmas lendülettel magam felé fordítom az apró testet, de valami megváltozott. Matt arca a szokásos, de mégis más, a gyermeki ártatlanság eltűnt, helyét átvette a magabiztosság és a könyörtelen higgadtság. Figyelem, ahogy az ajkai gúnyos mosolyra húzódnak, a szürke szemek pedig zöldre váltanak.

- Loki! – suttogom, miközben te csak mosolyogsz tovább. – Ez nem lehet! Nem lehet!

- Pedig igaz, Thor. Most már tényleg ideje lenne felkelni!

- Ez nem lehet álom! Az előző volt az, azt mondtad felébredek, ha megölöm magam az álmomban. Megöltem magam, felébredtem ez a valóság. Ez a valóság!

- Ez csak álom, te is ugyan úgy tudod, mint én, végig láttad a jeleket, csak nem voltál hajlandó tudomásul venni őket. Itt az ideje, hogy beismerd magadnak, hogy ez nem a valóság. Bízz bennem! – Kinyújtod kis kezedet felém, de én habozom. Mi van, ha ez tényleg álom? Az előző is az volt, akkor mi a valóság? Ki vagyok én valójában? Te ki vagy?

- Thor, tikk-takk, tikk-takk, ketyeg az óra.

- Milyen óra? – kérdem, de már közben feléd nyújtom a kezem. Hatalmas tenyerem körülzárja a tiédet. Arcodról eltűnik a mosoly, nagyon komoly vagy.

- A te órád, Thor! Hamarosan elfogy az időd.

Újra belehasít a gyomromba a fájdalom, a kezed kicsúszik az ujjaim közül, vakon kapálódzom utánad, de nem talállak. Zuhanok a sötétségbe. Kétségbeesetten ordítom a nevedet, de te nem válaszolsz. Mi van, ha most tényleg meghalok?

Lélegezz! Lélegezz!