Vörös fonal - 5. fejezet

Utolsó fejezet!

Thor/Loki, slash, 18+, erotikus tartalom, dráma, hurt/comfort

Az álmokat és a valóságot csak egy vékony határ választja el. Vörös fonal vezeti Thort mind a két világban, de vajon melyik a valóság és melyik csak álom? Ami pedig ennél is fontosabb melyiket válassza?


5. Fejezet

Amikor kinyitom a szememet, körülöttem minden sötét, az ismerős állott por szaga lengi be a teret.  Annyira ismerős nekem, érzem, hogy megremegek a gyerekkori emléktől, a kezemen feláll a szőr, mert kezdem sejteni, hogy pontosan hol is vagyok. Ott, ahol minden elkezdődött, a faházban.  Ez az első olyan eset, hogy teljes mértékben tudatában vagyok annak, hogy ez nem valóság, hogy ez csak álom. Hűvös szellőt érzek, a levegő megmozdul a szobában, a feketeségben egy apró láng gyullad. Árválkodik a sötétségben, pont úgy, mint én. Teszek egy lépést előre, semmit se látok, kezeimet kinyújtom magam elé, úgy tapogatom magam előtt az utat, nehogy nekimenjek valaminek. Minden egyes lépésnél egy újabb lángocska bukkan elő, szép sorban, egymás után. A gyertyák fénye sejtelmes derengésbe vonja a szobát, a falakon a láng árnyéka kecsesen táncol. Semmivel se lettem nyugodtabb attól, hogy látok. A faház pontosan úgy néz ki, mint évekkel ezelőtt. Ugyanazok a falak, középen ugyanaz a hatalmas régi fa asztal áll. Pont, mint amikor gyerekként itt jártam veled. Miért hoztál ide? Most miért tudom, hogy ez csak egy álom? Kezdek félni, az előző kettő, amiről azt hittem, hogy a valóság, álom volt, erről tudom, hogy nem igazi, amit előrelépésnek nevezek, de valahogy mégsem nyugtat meg. Mi jön ezután? Hova kerülök? Újabb álom? Mi történik akkor, ha végre tényleg felébredek? Mi van akkor, ha a valóság sokkal szörnyűbb? Valami oka biztos volt, hogy az álmok birodalmába menekültem.
Újra körbenézek a szobában, fogalmam sincs, hogy mióta vagyok itt. Amikor újra az asztalra nézek, egy fehér lepellel letakart test fekszik rajta, a rémülettől hátrébb lépek. Megrázom a fejemet, becsukom a szememet és reménykedem benne, hogy amikor újra kinyitom már nem lesz ott. Sajnos még mindig ott van. Rettegek, a félelem megbénítja a testemet, mert nem akarom tudni, nem akarom megnézni. Érzem, hogy ez most más, mint amit az álombéli boncteremben láttam. Érzem, egész testem azt suttogja, hogy menekülj, vissza se nézz, fuss, de én meg se tudok moccanni.
- Nem akarod megnézni? – Hangod lágy, majdnem kedves. Oldalra kapom a fejem és megpillantalak téged. Felnőtt alakodban vagy, az Asgardban viselt harci ruhád van rajtad, egyik kezed a hátad mögött van. Érdeklődve mérlek végig? Mit rejtegetsz előlem?
- Nem - válaszolom halkan. Mereven csak téged nézlek, nem akarok visszafordulni a testhez, vonzza tekintetemet, szinte szuggerál, hogy oda nézzek.
- Ugyan, Thor, nem kell félned, ez csak egy hulla, nem árthat neked.
- Miért akarod ennyire, hogy megnézzem? – kérdem, de te csak mosolyogsz, zöld szemeid csillognak a gyertyák fényétől.
- Mert addig nem mehetünk el innen. Azért nem akarod megnézni, mert valahol mélyen érzed, hogy akkor vége ennek az egésznek, akkor véget érnek az álmok. Félsz felébredni.
- Ne légy nyuszi, bátyó. – Egy vékony gyerekhang hangzik fel és a felnőtt éned mögül kilép a gyerek. A kisfiú szorosan fogja a kezedet, ajkai gúnyos mosolyra húzódnak.
- Ezt nem értem, hogy lehet belőled kettő? – kérdem, és teszek egy lépést hátra.
 - Elfelejtetted? – kérdi kedves, dallamos hangon a gyermek.  - Ez csak egy álom.
- Thor, tudom, hogy néha lassú a felfogásod, általában nem is zavar, de az idő fogytán van nem csak neked, hanem nekem is, ideje lenne felkelned.
- Nem értem – rázom a fejemet, miközben rátok nézek, de ti csak türelmesen álltok egymás kezét szorítva. Biztos vagyok benne, hogy megbolondultam, erre más magyarázat nincs.
- Nézd meg azt az átkozott testet, és mindent megértesz! Nem kényszeríthetlek, mert annak következményei lennének, akarnod kell. Önszántadból kell felkelned, én csak egy segítő vagyok, aki az utat mutatja. Neked kell átlépned az ajtón. Bízol bennem?

A kérdés olyan hirtelen jött, hogy csak bámulok rátok. Bizalom. A letakart testre, majd rátok nézek. Szemeitekben ott a kérdés, a félelem és a remény. Ebben a pillanatban ismerős érzés kerít hatalmába. Nem is értem, hogy miért kételkedtem benned.
Lassan odasétálok az asztalhoz. Kinyújtom a kezemet, már csak pár centitől vagyok tőle, de nem merek hozzáérni. A félelem belém szorítja a levegőt. Hátra nézek, egyedül állsz ott, a gyermek eltűnt.
- Hova tűnt?  - kérdem.
- Elvégezte a dolgát, most már csak rám van szükséged.
Odasétálsz mellém és a kezedet nyújtod. Ujjaidat összekulcsolod az enyéimmel. Tenyered hideg, pont olyan, mint amilyenre emlékszem. Hideg és puha. Mélyen magamba szívom az illatodat, érzem, hogy a testem lassan ellazul.
- Mit fogok látni? Miért félek ennyire tőle? – kérdem. Kezem az anyag felett áll, nem sok kell és megérintem. Rád nézek, belőled merítek erőt és bátorságot.
- Mert ami alatta van, az a valóság, és a valóság sokszor félelmetes és fájdalmas, ezért elmenekülünk előle, de nem futhatunk örökké, ezt te is nagyon jól tudod. Szembe kell nézned vele, hogy visszajöhess hozzám.
- A valóságban élsz, ugye? Nem haltál meg? – kérdem kétségbeesve, mert ha halott vagy, akkor inkább itt maradok, mert az életem nélküled üres.
- Ha halott lennék, akkor nem lennék itt az álmodban.
Hangosan kifújom a levegőt, ujjaim az puha szövetet markolják, majd egy hirtelen lerántom a testről.
A levegő kiszakad a tüdőmből, a testem megmerevedik, érzem, hogy a döbbenet fojtogat, mert nem a te tested van ott, hanem az enyém. Én fekszem ott meztelenül, lehunyt szemmel, a hasamon egy óriási lyuk. A fájdalom hirtelen és erősen nyilallik a gyomromban. Olyan iszonyatos erővel, hogy a földre rogyok. Érzem, hogy az arcomon végigfolynak a könnyeim. Kezeiddel letakarod a szemeimet.
- Most ne a saját szemeddel lásd a világot, hanem az enyémmel. Megmutatom, hogy pontosan mi történt.

Leomlott házak, roncsok között vagyok, ott állok én, te és a többiek. Kívülről látom az eseményeket, mintha egy árny lennék, egy szellem, testnélküli lélek. A kép zavaros, hullámzik. Hirtelen vált a világ. Hallom a kétségbeesett kiáltásodat. A hang irányába fordítom a fejemet.
- Thor! Thor! – üvöltöd kétségbeesetten, miközben az egyik ellenfeledet leszúrod, futsz felém, szemedben a félelem, letérdelsz mellém. Mindenhol vér, mindent beborít, próbálod elállítani.
- Stark, hallasz? Stark?! Thor megsérült, el kell vinnünk innen! – kiabálod magadból kikelve. – Itt ne merj hagyni, ne merj hazudni nekem. Megígérted! Tarts ki!

Fehér folyosón állok, egy kórház, nem, ez a Bosszúállók főhadiszállása, ez az orvosi részleg. Hirtelen kivágódik az ajtó. Orvosok tolnak egy ágyat, mellette szaladsz te, utánad többiek, a ruhád csupa vér. Én fekszem az ágyon, a halálomon vagyok, meg fogok halni és ezt te is tudod.
- Bízz bennem! Lélegezz! Lélegezz! – utasítasz és a mellkasom lassan erőtlenül emelkedik és süllyed, mintha csak a te hangod tartana életben.

Fehér csempézett folyosón állok, mellettem ülsz egy fehér műanyag széken, pont, mint az álmomban. Ugyanaz történik.  Tekintetedet nem veszed le az ablakról, betolnak engem, kezdetét veszi a műtét.
Pepper ül le melléd, bátorítóan szorítja meg a kezedet, te nem viszonzod, de nem is lököd el.
- Minden rendben lesz, Thor erős. – Hangja együtt érző, reménnyel teli. – Tony a legjobb orvosokat alkalmazza, nem számít a pénz, semmi, mindent megtesznek, hogy Thor túlélje.
- Rettegek – súgod magad elé. – Nekem csak ő maradt, Pepper, nincs senkim.
- Sose hagyna téged magadra, megígérte, és tudod, hogy Thor mindig betartja a szavát és a világ minden kincséért se hazudna neked.
- Lehet, hogy nincs választása – mondod, de nem nézel a melletted ülőre.
Hirtelen zavar támad bent, az orvosok kiabálnak egymással, pont, mint az álmomban, tudom, hogy mi fog következni.
- Mi történik? – Felugrasz a székről és a műtő felé sietsz.
- Loki, állj, nem tehetsz semmit! Hagy őket dolgozni!
Nem figyelsz Pepperre, a többiek is megjelennek, próbálnak feltartani, de nem tudnak. Betöröd az ajtót. A gépek hangosan sípolnak. Figyelem, ahogy a bőröd kékre vált, a szoba megfagy, kétségbeesetten nyúlsz a karomért, fölém hajolsz ajkadat az enyémre tapaszod, ujjainkat összekulcsolod és megjelenik a fonal, a vörös fonal.
- Nem engedem! Lélegezz! Ébredj! – kiabálod, a homlokodat az enyémnek támaszod. – Gyere vissza!

- Mégis hogy gondoltad? Félbeszakítottad a műtétet! Meg is ölhetted volna! – kiabál veled Clint.
Az ágyam mellett ülsz, arcod sápadt, bőröd újra hófehér.
- Akkor halt volna meg, ha nem lépek közbe – sziszeged összepréselt ajkaid között. 
- Felelőtlen vagy! – kiabálja Barton, de te még csak meg se rezzensz.
- Nyugalom, mindenki nyugodjon meg, ezzel nem jutunk előbbre – vág közbe Steve. – Az orvosok csak emberek, míg Loki félisten, több esélye van megmenteni Thor életét, mint egy egyszerű embernek, főleg hogy birtokában van bizonyos tudásnak.
- Miért nem meritek kimondani, hogy mágia vagy varázslat? – kérdi meg Bucky az ajtóból.
- Thor kómában van, és ha nem teszek valamit, akkor valószínűleg sose fog felébredni. Hatalmas trauma érte a testét, az utolsó pillanatban sikerült visszarántanom az életbe, ami szintén hatalmas sokk volt a már az amúgy is összetört testének. Az elméje úgy védekezik, hogy lemerül a tudata legmélyére.
- Érthetően, Loki! – szólal meg Barton.
- Thor úgy védekezik a külső támadás ellen, hogy álmokkal vonja körbe magát, minél mélyebbre merül, annál valóságosabb lesz az álom, annál nehezebben tud majd felébredni, ha mégis segítség nélkül felébred, az egyik álomból egy másikban találja majd magát, fel se fogja tudni ismerni, hogy valójában nem is a valóság, amit lát.
- Álom az álomban.
- Pontosan – bólintasz, én pedig lassan kezdem érteni, hogy mi is történik valójában.
- Hogy akarod kihozni onnan? 
- Régen, amikor még gyerekek voltunk csináltam egy köteléket. Egy fonalat, amit a vérünk köt össze. Ez egy útmutató, segít, hogy haza találj, hogy megtaláljuk egymást, bár Thor már régóta nem látja, a mágia még él, ezt fogom használni.
- Miben tudunk segíteni? – kérdi Steve.
- Fehér gézre lesz szükségem, egy késre és valakire, aki figyel minket. Nekem is kómába kell esnem, hogy átsétálhassak Thor álmába. Ott fel kell ébresztenem.
- Mi van akkor, ha túl késő? – kérdi Steve. Mindenki csendben néz rád.
- Ha Thor meghal, akkor én csapdába esem a tudatában, vele együtt halok meg én is.
Rád akarok kiabálni, hogy ne tedd, nem éri meg, de nem tudok megszólalni, nem tudlak megérinteni csak csendes szemlélője vagyok az eseményeknek.

Figyelem, ahogy elhelyezkedsz egy kényelmes fotelben. Megvágod először az én majd a saját kezedet. Megfogod a csuklómat, az én ujjaimat a saját csuklódhoz illeszted. Pepper óvatosan a kezeink köré tekeri az anyagot. Lassan átitatja a vér, a fehér vörössé válik. Lehunyod a szemedet, hátradőlsz.
Figyelem, ahogy az álom elmosódik körülöttem, hirtelen elnyel a sötétség.

Ébredj! Lélegezz!

Olyan érzés, mintha hosszú idő után hirtelen feljönnék a víz alól levegőt venni. Érzem, ahogy a tüdőm megtelik levegővel. Érzem a fájdalmat a gyomromban. A tompa sajgást a végtagjaimban. Hallom a gépek csipogását, a fertőtlenítő szaga bántja az orromat. Csuklómon érzem a hideg ujjaidat, de egyszerűen nem bírom kinyitni a szememet. Rád akarok nézni, oda akarok fordulni hozzád, hogy lássalak, hogy megköszönjem, hogy megmentettél, hogy mellettem álltál, hogy értem jöttél, de nem megy.

- Sikerült! Loki, megcsináltad! Thor életjelei stabilak. – Tony hangja betolakodik a sötétségbe.
- Tony, halkabban, nem látod, hogy alszik, teljesen kimerült szerencsétlen.
- Tényleg nagyon szarul fest. Hozatok még egy ágyat és lefektetjük rá, nem maradhat a fotelban.
- A kötés, nem tudom, hogy meg lehet-e törni, nem merek hozzányúlni, lehet meg kéne várnunk, amíg legalább az egyikük kinyitja a szemét.
- Jó ötlet, Pepper. Imádlak. Akkor várunk.

Lassan nyitom ki a szememet. A fejem nehéz, mintha egy követ cipelnék. Az agyam pókhálós, fogalmam sincs, hogy mit keresek itt. Az utolsó emlékem, hogy harcolok, aztán minden elsötétül. Oldalra fordítom a fejemet, és megpillantalak téged. Egy fotelben ülsz, betakarva egy piros kockás pléddel. Kezeink össze vannak kötve valami ronggyal. Először azt hiszem, hogy rosszul látom, de nem, tényleg véres. A mi vérünk van rajta. Mégis mi a fene történt. A torkom száraz, alig bírok nyelni. A bőröd sápadt, szemeid alatt fekete karikák vannak. Aggódom érted
- Végre felébredtél, most már csak Loki miatt kell aggódnunk. Hogy érzed magad? – kérdi Pepper. – Szólok egy orvosnak, hogy nézzen meg, és hogy vágják le rólatok a kötést. Lokinak pihennie kell.
- Mi történt? – kérdezem erőtlenül.
- Nem emlékszel? - kérdi, én pedig lassan megrázom a fejemet.
- Megtámadtak minket, súlyosan megsérültél, napokig kómában voltál. Loki összekötötte magát veled valami varázslattal, hogy visszahozzon téged. Átszúrták a hasadat, majdnem elvéreztél, ha Loki nem lenne, ha nem szeretne ennyire téged, akkor most halott lennél.
Rád nézek, mélyen alszol, egyenletesen lélegzel, de semmit se fogsz fel a külvilágból.
- Az orvosok azt mondták, hogy az állapota stabil csak teljesen kimerült, ha minden jól megy, hamarosan ő is felébred.

Suhogó hangot hallok a fülem mellett. Lassan, álmosan nyitom ki a szememet. A szobában csak az éjjeliszekrényen lévő kislámpa világít. Egy alakot pillantok meg, egy kis hunyorgás után rájövök, hogy te vagy az. Lassan fölém hajolsz. Zöld szemeid tele vannak félelemmel. Tétován emelem fel a kezemet, figyelem, ahogy az arcodat a tenyerembe temeted, de közben egy pillanatra se töröd meg a szemkontaktust.  Figyelem, hogy lassan végigfolynak a könnyek az arcodon, egyenesen az én arcomra potyognak. Homlokodat az enyémnek támasztod, majd lejjebb engeded, fejedet a vállgödrömbe temeted. Érzem, hogy ráz a néma zokogás. Mégis milyen sokat kellett elviselned miattam? Görcsösen kapaszkodsz belém, én pedig beléd. Ringatjuk egymást, akár a rettegő gyermekek. Félünk elengedni egymást. Sose láttalak ilyennek, mindig kemény és magabiztos vagy. Sose sírsz, sose félsz. Ennyire fontos lennék neked? Az én szememet is ellepik a könnyek, egymást csitítjuk, így alszunk el, egymás ölelésében.


Azt mondtad, hogy álmodtam, én nem emlékszem rájuk, csak a sötétségre emlékszem, és a hangodra, ami folyton arra kért, hogy bízzak benned, hogy ne adjam fel, hogy lélegezzek. A te hangod hozott vissza, te voltál a sötétségben a vörös fonal, mely visszavezet a helyes útra, te voltál, mindig is te voltál az, aki elől járt, aki előre szaladt a fonallal, hogy nekem csak utánad kelljen mennem. Örökké hálás leszek neked, azért, hogy már gyerekként annyira fontos voltam neked, hogy az életedet add értem. Én is neked adom mindenem, és ha legközelebb te tévedsz el, én leszek a te fonalad, amely majd visszavezet.

VÉGE