Lélekkötelék - 14. fejezet: Szabadulás

Több hónapnyi kihagyás után itt a következő fejezet. Nagyon sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott. Igyekszem a következőt még ebben a hónapban hozni :) Jó olvasást!

Tony/Loki, 18+, slash, erotikus tartalom, hurt/comfort, dráma

Tony halálos beteg. Utolsó esélye, ha megtalálja azt a személyt, akinek az elkapásában és bebörtönzésében segített. Lokit.

Szabadulás

Figyelem, ahogy Marcus arcán megjelennek a te jellegzetes, ismerős vonásaid. Pár perc kell, és te állsz előttem. Az öltöny helyett egy egyszerű fekete melegítő nadrág és egy fehér kinyúlt póló van rajtad, szinte biztos vagyok benne, hogy egyik sem a tiéd. Felkötött kezed végig be van bugyolálva, a kinyúlt póló alatt látok még néhány fehér kötést. Teljesen elfelejtem a saját fájdalmamat, meg akarom ölni azt az állatot, amiért ezt tette veled. Megfeledkezem arról az apróságról, hogy nem vagyok abban az állapotban, hogy bárkit megöljek.

- Honnan szedted ezeket a ruhákat? Röhejesen nézel ki bennük - szólalok meg nehezen. A hangom reked, minden egyes levegővétel fáj.

- Tudod, Anthony, ez a mostani találkozás kísértetiesen emlékeztet egy előzőre.

- Tényleg? - gúnyolódok. Pontosan tudom, hogy mire célzol. Most is magatehetetlen vagyok, vérzek és lehet, hogy meghalok. Tényleg kísérteties a hasonlóság.

- Hogy a kérdésedre válaszoljak, nem tudom, ebben ébredtem fel, Rogers házában.

Döbbenten nézek rád. Szóval, igazat mondtál az álmomban, helyesbítek az álmunkban. Azt mondtad, hogy hamarosan felébredsz és eljössz értem. Eljöttél, amit felébredtél, azonnal ide jöttél, hogy megments, akár egy hős lovag.

- Hiányoztál - suttogom, miközben belenézek a szemedbe. A gúnyos mosoly kedvessé szelídül az arcodon. Előveszel egy tőrt és levágod a lábamról a kötelet. A kezeim bilinccsel vannak összekötve, és egy másikkal a székhez erősítve. Már éppen szólni akarok, hogy azt a tőrrel nem fogod tudni megoldani, amikor hirtelen eltűnik a bilincs és én ernyedten előre dőlök, ha te nem kapnál el hátulról, akkor elterülnék a földön. A sötétben látom a reaktorom pislákoló, halovány fényét, nagyot nyelek, mintha te is megérezted volna a félelmemet, óvatosan magadhoz vonsz és segítesz talpra állni.

- A reaktorom beadja a kulcsot – szólalok meg, miközben próbálok nem elájulni.

- Pontosan mire is való? – kérded, miközben óvatosan a derekam köré fonod az épen maradt kezedet.

- Ez a kis szépség akadályozza meg, hogy a bombarepeszek elérjék a szívemet, ha a reaktor leáll, a darabkák egyenesen belefúródnak a szívembe.

Érzem, ahogy a kezed szorosabban ölel engem, te is ugyan arra gondolsz, amire én. Hiába a mágia, ebben a legyengült állapotban esélyem sincs. A te erőd is véges, magadat is meg kell gyógyítani, ha rendbe is tudsz hozni, a repeszekkel te sem tudsz mit kezdeni.

- Vegyél egy mély levegőt, és hunyd le a szemed! – Hangod selymes és megnyugtató, de tudom, hogy legbelül pont ugyan annyira félsz, mint én. Érzem a szapora szívverésedet, érzem a félelmedet, mindent tudok, amit el akarsz titkolni. Már nem tudsz nekem hazudni, mert egyek vagyunk.

- Miért? – kérdem végül, de már csukom is le a szememet.

- Elmegyünk innen. Mély levegő és tartsd bent!

Úgy teszek, hogy mondod, a levegővétel fáj, a tüdőm és a bordáim tiltakoznak ellene, de a fájdalom ellenére megteszem, amit kérsz tőlem.

Mintha egy vákuumba kerültem volna, hirtelen nyomást érzek az egész testemen, a fájdalom elviselhetetlenné válik, szorosan összeszorítom a szememet, majd egy másodperc múlva elmúlik, a tüdőm megtelik levegővel, a nyomás tovatűnik, de a szememet még mindig nem nyitom ki. Forog a világ, pedig csak a sötétséget látom. Az utolsó, amit érzek a karjaid, és az orromat megtöltő fertőtlenítőszag.

Kinyitom a szememet és lámpákat pillantok meg, mozognak, vagy én mozgok, ez még nem tiszta nekem ebben a pillanatban. Az arcom előtt maszk van, szinte semmit se fogok fel a külvilágból. Emberek beszélnek körülöttem, elmosódott hangok és árnyak.  Egyvalami biztos, hideg ujjak szorítják az enyémet, nem engednek. Ott lüktetsz erősen a semmiben, te vagy az én mentőövem, csak te tartasz itt, csak miattad élek. Elég költőien és romantikusan hangzik, de ez az igazság. Megszorítom a kezedet, vagyis csak akarom. Annyira erőtlen, lehet, hogy meg se mozdítottam. Félek, nem akarok ezekkel az idegenekkel egyedül maradni. Nem bízhatok bennük, nem bízhatunk bennük. Már nem tudni, hogy ki a barát és ki az ellenség. Ne hagyj egyedül velük.

- Összeomlik! – szólal meg valaki mellettem, nem ismerem, azt akarom, hogy elmenjen.

Valamit beadnak, tátogva, idegesen próbálok megszólalni, megszorítom az ujjadat, felém hajolsz, arcod nem mutat semmit, de a szemeid beszélnek. Másoknak nem, de nekem mindent elmondanak.

- Nyugodj meg, Anthony! – csitítasz, de én tovább próbálkozok. Fontos, hogy elmondjam neked. Nem maradhatok egyedül velük. Meg fognak ölni. Érzem, hogy nem biztonságos.

- Ne… ne. – suttogom, amúgy is gyenge hangomat elnyomja a maszk. Közelebb hajolsz, megállítod őket.

- Erre nincs időnk! – Az orvos rád förmed, de te ránézel, és azonnal elhallgat.

- Van fogalma arról, hogy ki vagyok? – kérded, mire a férfi fura hangot ad ki, te pedig elégedetten mosolyogsz. - Mit ne? – tudakolod, gyengéden az arcomra simítod a kezedet.

- Ne hagyj egyedül! Maradj velem! - kérlellek, a levegő kezd elfogyni a tüdőmből. A testem elgyengül és én megadom magam a sötétségnek.

A düh és a gyász széttépi a szívemet. Frigga halott, az anyám halott és én öltem meg. Egy őr hozta a hírt. Lelkem ezer darabra szakadt, vele együtt én is meghaltam. A cellámnak nincsenek ablakai, nem láthatom a ceremóniát, tekintetem nem követheti őt végig a végső útján. Nem láthatom felemelkedni a csillagok közé. Nincs is jogom ott lenni, hisz én öltem meg. Utolsó szavaim hozzá kegyetlen hazugságok voltak. Bárcsak visszatekerhetném az időt, bárcsak ne lett volna az utolsó mondatom hazugság. Miért nem mondtam azt, amit a szívem diktált? Annyira ostoba vagyok! A tehetetlen düh vezérel, mindent romba döntök körülöttem. Hallom, ahogy a fa reccsen, az üveg megannyi szilánkja terül szét a hideg padlón. Mezítláb állok, a rombolás közepén, a vér vörösre festi a falakat és a földet, az én vérem. Oda adnám neki, ha ezzel megmenthetném, akkor minden egyes cseppjét neki adnám, de kinek kéne egy áruló vére?

Az idő megállt számomra. Meredve ülök, hátamat a falnak vetem. Mágiával vonom körbe magamat. Egy képet festek, illúziót, nem akarom, hogy lássák fájdalmamat. Meg akarom tartani magamnak, azt akarom, hogy elemésszen. Meg kell bűnhődnöm, ha már bosszút nem állhatok. Ide vagyok bezárva, most ebben a pillanatban nem is akarok megszökni, egyszerűen csak azt akarom, hogy a mélység elnyeljen, hogy az önmagam iránt érzett hatalmas undor maga alá temessen.

Léptek zajára leszek figyelmes, te vagy az. Miért vagy itt? Kárörvendeni jöttél? Gúnyolódni? Gondolataimnak az illúzió ad hangot.

- Loki, elég! Nem kell több varázslat!– szólalsz meg, én pedig megszüntetem a varázslatot, már nincs értelme.

- Tessék, ez vagyok én. – Figyellek téged, ahogy közeledsz a rács felé. Tudom, hogy szánalmas látványt nyújtok, de nem érdekel, csak egyet akarok megtudni.

- Sokat szenvedett? – kérdem, és reménykedek benne, hogy hajlandó vagy válaszolni a kérdésemre. Nem viselném el, ha azt hallanám a szádból, hogy kínok közt halt meg, de tudnom kell. Lényem egy része el akar süllyedni az önutálatban, de a másik felem feloldozásért kiált, pedig jól tudom, hogy nem érdemlem meg.

- Nem azért jöttem, hogy osztozzunk a gyászban. Helyette egy sokkal nemesebb dolgot ajánlok fel. – Hangod csöndes és komoly. Bátyám, végre te is felnőttél.

- Folytasd! – enyhén előredőlök, minden figyelmemet neked szentelem.

- Tudom, hogy bosszúra szomjazol, akárcsak én, ha segítesz megszöknöm Asgardból, akkor meghálálom. – Szavaid komolyan csengnek a csöndben. Kék szemeiddel engem nézel.

Felkeltetted az érdeklődésemet. A bosszú lehetőséget adod, hogy egy kicsit enyhítsek a szívemet nyomó súlyon. – Bosszút állhatsz és kiszabadulhatsz.

Hangod komoly, de én mégis elnevetem magam. El sem hiszem, hogy ekkora lehetőséget kaptam. Kiviszel a börtönből, megadod az esélyt, hogy megöljem anyám gyilkosát, hogy bosszút állhassak a haláláért. Miután megöltem, eltűnök, megszökök innen és soha többé nem találtok rám. Talán mégis alakulhat minden úgy, ahogy elterveztem. Sokáig voltam bezárva, remélem, Anthony még életben van.

Rád emelem a tekintetem és elmosolyodok.

- Jaj, te aztán rettentő nagy bajban lehetsz, ha hozzám fordulsz segítségért. Szerinted bízhatsz bennem?

- Nem bízok, de anyánk bízott. Tudnod kell, amikor a múltban harcoltunk mindig azt reméltem, hogy az öcsém ott szunnyad benned valahol, de ez a reményem immár örökké szertefoszlott. Ha elárulsz, akkor megöllek.

Hangod annyira komoly, hogy megmosolyogtat. Nem tudsz te semmit, nem értesz semmit.

- Mikor indulunk? – Ez az egy kérdésem van csak feléd.

Hirtelen kinyitom a szememet. Hóvihar van körülöttem, a hideg a csontomig hatol. Egy jeges szikla peremén állok, fogalmam sincs, hogy kerültem ide, vagy, hogy hol vagyok. Annyira fúj a szél, hogy nem látok semmit, csak az alattam kavargó sötét mélységet. Még sose jártam itt, de mégis annyira ismerős. Kietlen pusztaság, melyet a jég ural. Csípi a testemet a fagy, lehunyom a szememet, alig kapok levegőt. Tudom, hogy hol vagyok, itt születtél, a jégóriások földje, de mit keresek itt? A mélység hívogat, mintha valami vonzana lefelé. Láthatatlan erő tol egyre közelebb a szikla pereméhez és nekem nincs erőm ellenállni. Figyelem, ahogy az apró szikladarabok a mélybe zuhannak. Nem hallom, hogy földet érnének. Milyen mély lehet? Van egyáltalán vége? Lehet, hogy, ha beleesek, akkor örökké csak zuhanni fogok? Vajon most meghaltam? Vagy már megint élet-halál közt lebegek? Elég sokat vagyok mostanában ebben az állapotban. Kezdem egy kicsit unni. Haza akarok menni. Össze akarok kucorodni az ágyamban és el akarom felejteni ezt az egész elrablós hülyeséget. A békés hétköznapokat akarom veled.

 Erős karok ölelnek, szorosan tartanak. Érzem hűvös testedet, ismerős illatod betakar, megnyugtat. Ajkaid a fejemet érintik. Magasabb vagy nálam. Mindig is tetszett, hogy magasabb vagy, mint én. Nem tudom, hogy miért. Lehelet finom érintés. Bensőséges, csak a miénk, azt akarom, hogy a való világban is így érints engem. Meg akarok fordulni, de te nem engeded nekem, csak szorosan ölelsz, mintha attól félnél, ha elengedsz, akkor leesek, vagy leugrok. Oké, megfordult a fejemben ez az ötlet, de akkor még nem voltál itt. Nem álltál mögöttem. Most már nem hívogat, nem suttog nekem szépeket a mélység. Most, ha lenézek, akkor magányt és elmúlást látok, nem akarok oda menni, mintha egy illúzió szűnt volna meg, látom a halál igazi arcát. Nem akarok leugrani, eszemben sincs.

- Szerintem menjünk hátrébb, még a végén leesünk – suttogom csöndesen, mire te lehatod a fejedet a vállamhoz és belekuncogsz a vállamba.

- Anthony, éppen most próbálnak újraéleszteni – szólalsz meg csöndesen, de jókedvűen.

- Ennek miért örülsz ennyire? – kérdem elszörnyedve.

- Mert sikerülni fog nekik.

Kezeid eltűnnek, az ölelés megszűnik, fájón hatol közénk a halál hideg lehelete. Azonnal megfordulok és téged kereslek, de annyira esik a hó és fúj a szél, hogy nem látlak. Torkomat szorítja a félelem, kétségbeesetten nézek körbe, hátha megpillantalak, de hiába.

-Loki! Loki! – kiabálom a nevedet, de semmi válasz. – Loki, hallasz engem?

A sűrű hóban, egy árny bontakozik ki. Szinte biztos vagyok benne, hogy te vagy az. Kétségbeesetten futok feléd, nem törődök se a hideggel, se a fájdalommal, semmivel. Egyetlen cél lebeg előttem, hogy utolérjelek.

Olyan, mintha egy futópadon futnék, nem haladok előre, mintha egy helyben futnék, kinyújtom a kezemet az elmosódott alak felé, őrült ötlet, mégis megpróbálom így elérni. Meglepődök, amikor az ujjaim a puha anyagot markolják. Pislogok egyet és ott állsz előttem, testünk szinte összeér. Felnézek rád, mert nem igazán értem ezt az egészet, de aztán bevillan, hogy ne is kell értenem, hisz ez már megint nem a valóság. Itt semmi sem az, aminek látszik. Úgy markolom az ingedet, mintha az életem függne tőle, nem eresztelek, mereven bámullak. Farkasszemet nézünk egymással, félek, ha pislogok, akkor megint eltűnsz.

- A műtőben vagyok? – kérdem, mire te csak egyszerűen bólintasz. – Velem vagy?

- Megígértem neked, Anthony. – válaszolsz könnyedén. – Nem lett volna biztonságos egyedül hagynom téged. Igaza volt, nem bízhatunk bennük. Amint ennek vége, megtudom, hogy kik állnak az elrablásod mögött, és megbosszullak. Megöltem azokat, akik ott voltak, mindet megöltem. Soha többé nem árthatnak neked, ezt megígérhetem.

- Eljöttél értem.

- Kitartottál, megvártál. Mindig csak vársz rám, Anthony. Én pedig mindig eljövök érted, akár hol is légy.

- Ígéred? – kérdem merengve, miközben a kezem felfelé igyekszik a mellkasodon.

- Ígérem. – Hangod, szinte suttogás. Mélyen egymás szemébe nézünk és tudjuk, hogy ez nem hazugság, hogy számíthatunk egymásra.

- Menjünk haza, Anthony. – Én csak bólintok, és megszorítom a kezedet.

Kinyitom a szememet, minden homályos, a világ elmosódott, életlen. A gépek hangos pityegéséből, a fertőtlenítő ismerős szagából lassan rájövök, hogy egy kórházban vagyok. A tudatom lassan szakad ki az álom világából. Nem merem elhinni, hogy tényleg szabad vagyok, hogy eljöttél értem. Mi van, ha álmodok? Fáj a levegővétel, az egyik kezemet még mindig nem érzem. A lábaimban tompán lüktet a fájdalom, de élek, és ezt neked köszönhetem.

- Loki – suttogom, mire megszorítod a kezemet. Próbálom oldalra fordítani a fejemet, de nem megy.

- Pihenj, ne mozogj, holnap sokkal jobban leszel – szólalsz meg.

- A műtét alatt komplikációk léptek fel, kétszer leállt a szíved, ha Loki nem lett volna ott, akkor nem valószínű, hogy túléled, de sikerült Tony. A reaktort és a darabokat eltávolították. A többi sérülést is ellátták, de azt Loki ereje úgyis meggyógyítja.  Pár nap és hazamehetsz, de most pihenj.

- Steve – suttogom, mire az említett férfi közelebb hajol, hogy ne kelljen annyira erőlködnöm. – Köszönöm.

Azonnali tudatvesztés, de ez most más, ez most jótékony, pihentető alvás. Nem álmodom semmit. Úgy alszok el, hogy a két legjobb barátom és te vagy mellettem. Biztonságban érzem magam veletek.