Lélekkötelék - 20. fejezet: Tél Katonája

Tony/Loki, 18+, slash, erotikus tartalom, hurt/comfort, dráma

Tony halálos beteg. Utolsó esélye, ha megtalálja azt a személyt, akinek az elkapásában és bebörtönzésében segített. Lokit.

Tél Katonája

A konyhaasztalnál ülök veled szemben, és várok. Előtted egy fehér lap, kezedben egy ceruza.  Pár perc után felém tolod, és vársz. 

Megfordítom, először értetlenül nézek a jelre, amit rajzoltál. Igazán szép és felismerhető lett, ahhoz képest, hogy összecsaptad. Amikor megvilágosodom, a torkom összeszorul és hitetlenkedve bámulom az ábrát.

- Ha egyet levágsz kettő nő a helyére – suttogom magam elé.

- A reakciódból ítélve felismerted.  – Hangod nyugodtan cseng.

- Biztos, hogy ezt a jelet láttad? – kérdem. - Tuti? Nem néztél el valamit? Elég pipa lehettél és sok volt a füst meg minden.

- Anthony, az agyamnak és a szememnek semmi baja, ezt láttam. Egy hatalmas vörös koponya, amiből csápok tekeregnek, nehéz lett volna nem észrevennem.

Elszakítom a tekintetemet az előttem lévő papírról, és rád nézek. Egyenes háttal, keresztbe tett lábakkal ülsz a széken, várakozóan nézel rám.

- Nem tudom, hogy hol jársz a felzárkózásban. Ez a jel a H.Y.D.R.A. jele. Összegezve, a második világháború idején alakult egy német fanatikus csapat. Steve harcolt ellenük, és az ő és James Barnes életébe került. A szervezet feje a Vörös Koponya volt, van róla egy szép vastag mappám, Jarvis kikeresi neked. A lényeg, hogy azt hittük, hogy a Vörös Koponya halálával, akit Steve ölt meg, a H.Y.D.R.A. is elhalálozott, de ezek szerint hatalmasat tévedtünk.

- Miért minket? – kérded, miközben a tableten megjelenő fájlokat olvasod. – Egyedül minket támadtak meg. Rogerst, Thor-t és a többieket nem.

- Passzolok. Nincs nálam semmi olyan, ami miatt nagyon fontos lenne a likvidálásom, azon kívül, hogy milliomos, zseni és Vasember vagyok, vagyis csak voltam. Téged, gondolom, pedig azért, mert az erőddel már a mi oldalunkon állsz.

Megállsz a lapozással és kérdőn nézel rám.

- Helyesbítek, az én oldalamon állsz.

A rajz a papíron, mintha gúnyolódna velem. Vakok voltunk, hogy lehettünk ennyire hülyék, hogy nem vettük észre, hogy nincs vége. Apám azt hitte, hogy megmentette a világot, hogy megnyerte a háborút, hogy Steve Rogers halála nem volt hiábavaló, erre most évekkel később a fia képébe röhög az igazság.

- Bassza meg!- hördülök fel és a papírt galacsinná gyűröm, majd elhajítom. Mérgemben a hajamba túrok. Nem erre számítottam, egy piti terror szervezetre, vagy valami idiótára, aki személyes bosszút akar, de nem erre. A többiek is veszélyben lehetnek, de nem tudom őket értesíteni, most csak egy angliai férfi vagyok, nem pedig Tony Stark. Mély levegőt veszek és abbahagyom a hajam tépését.  Lassan fújom ki, majd megszólalok.

- Nézzük a dolgok jó oldalát, legalább tudjuk, hogy melyik szervezettel van dolgunk.  Jarvist ráállítom a keresésre. Ki kell találnunk, hogy figyelmeztessük a többieket úgy, hogy ne bukjunk le. Nem vagyok olyan naiv, hogy azt higgyem, hogy fel tudjuk számolni ezt az egészet, de megkeressük azokat, akik meg akartak ölni minket.

- És bosszút állunk. – Ajkaid elégedett mosolyra húzódnak, én pedig tudom, hogy azok, akik a kezed közé kerülnek, fájdalmas és lassú halálra számíthatnak.

Rosszul aludtam az éjszaka, pedig nem álmodtam semmit.  Tegnap kiderült, hogy egy olyan csoport akar minket megölni, aki el akarta foglalni az egész világot. Biztos vagyok benne, hogy nem mi vagyunk az utolsók ebben a játékban. Előbb utóbb a többieket is megpróbálják majd megölni, már csak az a kérdés, hogy ki lesz a következő célpont, most, hogy azt hiszik, hogy minket sikeresen likvidáltok. A gondolataim sebesen peregnek, hogy mit csináljunk, mi legyen a következő lépésünk. Most, hogy nincs mögöttem a Stark vállalat és a műhelyem, elég korlátozottak a lehetőségeim, de mellettem áll egy félisten. Figyelem, ahogy a nappali kanapéján ülsz. Kezedben a távkapcsoló és a tévét nézed.

Lehuppanok melléd és elnyúlok melletted.  A hírek monoton háttérzajként funkcionálnak. Egyikünk se nézi, de most nem akarjuk a csendet. Érzem, hogy hamarosan valami nagy dolog fog elkezdődni, nem tudom, hogy pontosan hogy, vagy mikor, de meg fognak változni a dolgok. Jarvis nem talált semmit, a H.Y.D.R.A. jól védi az információit. Most nekik kell lépniük, nekik kell hibázniuk. Mondjuk, már egyszer megtették, azt hitték, hogy képesek megölni minket.

- Türelmesnek kell lennünk. Hibázni fognak, és mi majd lecsapunk.

- Nagyon magabiztos vagy – válaszolok, de nem nézek rád.

- Tudom, hogy gondolkodnak az olyanok, mint ők.

A napok monoton módon telnek, szinte egybe olvadnak. A várakozás idegtépő, főleg nekem. Te türelmesen vársz, éled a nyugalmas pillanatokat, hisz tudod, hogy nemsokára ismét felborul az életünk. Irigyellek ezért, neked az idő másképp telik, már nekem is, de eddig halandóként éltem, azt mondtad, hogy az átállás hosszú lesz, és mégis egy pillanat alatt fog történni. Egy másodperc, amikor majd azt veszem észre, hogy már nem egy halandó ember szemével, hanem egy félisten szemével látom majd a világot. Alig várom, hogy elérkezzen ez a pillanat.

Éppen a konyhában állok a mikró előtt. Egy tál pattogatott kukoricát pattogtatok a szokásos filmnézéshez, amikor megszólalsz.

- Anthony, szerintem ezt neked is látnod kell. – Hangod nyugodt, mégis kihallom belőle az aggodalmat.

Odasétálok melléd, de amint meglátom a TV-ben a műsort, a tál kicsúszik a kezemből. A hírek mennek, méghozzá élőben. New York, az utcán felborult kocsik és Steve egy férfival harcol, a kezem megremeg, mert felismerem. Most már egész testemben remegek, a torkom összeszorul, nem kapok levegőt. A pánik vasmarokkal fojtogat és nem ereszt. Tudom, hogy ki ő. Az acél kezet bárhol felismerném.

- Anthony lélegezz! Lélegezz! Biztonságban vagy! – Hangod parancsoló és azt veszem észre, hogy automatikusan engedelmeskedek az utasításaidnak. Lassan, egyenletesen szívom, majd fújom ki a levegőt.

- Jarvis, rögzíted az adást? – kérdem. A hangom rekedt, erővel kell kipréselnem magadból a szavakat.

- Természetesen, Uram.

- Ismerem azt a férfit. Ő robbantotta fel a kocsimat, ő volt az, aki kiszedett az égő autóból.

- Igazán ügyes – szólalsz meg. A harc még nem dőlt el Steve és az ismeretlen katona között. – Legalább most már azt is tudjuk, hogy ki a következő célpont.

- A Kapitány nem bír vele, ha így halad, nem fog tudni győzni. Az a férfi egy átkozott robot!

Meredten bámuljuk a képernyőt. Az ismeretlen elveszíti a maszkját és a kamera ráközelít. Steve pedig csak áll döbbenten, én pedig nagyon is megértem az okát.

- Basszus – suttogom, te pedig kérdőn nézel rám. – Basszus.

Pontosan tudom, hogy ki az a férfi. Látom, ahogy Steve szája mozog, a másik pedig válaszol. A szemem előtt, élő adásban zuhan össze. Nem tudom, hogy mit mondott neki, de a padlóra küldte. Figyelem, ahogy a Kapitányt körülveszik a fegyveres kommandósok. Meg se próbál elmenekülni vagy harcolni.

- Ahogy elnézem, őt is felismerted. Ki az a férfi?

- Halottnak kéne lennie.  1944-ben halt meg, egy támadásban, Steve szeme láttára. Lezuhant egy vonatról. Egy napot sem öregedett. Ugyan úgy néz ki, mint a képeken.  James Barnes, Steve Rogers legjobb barátja volt, most pedig a H.Y.D.R.A. katonája és az ellenségünk. Jarvis kérem az összes felvételt és képet az összecsapásról!  Hátha találunk valamit.

- Igenis, Uram.

Pár perccel később az egyik kisszobában vagyunk, amit dolgozószobának neveztem ki, és a videókat nézzük. Éppen az egyik mobilos videót nézzük, a minőség elég jó, a fémkaron egy vörös csillag van.

- Anthony! – szólalsz meg.  – Ezt hallgasd meg!

- Bucky? – Steve hangja tele van hitetlenkedéssel.  Ez az a párbeszéd.

- Ki a fene az a Bucky? – kérdez vissza a másik.

Leállítom a felvételt és rád nézek, mind a ketten ugyanarra gondolunk. Nem csoda, hogy összezuhant: végre újra látja a halottnak hitt szerelmét, aztán kiderül, hogy az ellenség oldalán van, és még csak nem is emlékszik rá. Ez elég nagy szívás.

Egy másik hangfelvétel kerül elém. Azonnal el is indítom. Nagyon recseg, valószínűleg véletlen felvétel, vagy valami hasonló. Orosz, oroszul beszél Bucky.

Este zuhanyzás után már éppen lefeküdni készülök, amikor észreveszem, hogy nem vagy a hálóban. Lemegyek a földszintre és megpillantalak téged. Pont, mint régen. A kis dohányzóasztalon néhány könyv van kinyitva, mindegyikben egy könyvjelző. Leguggolok és kisimítom a hajadat az arcodból. Figyelem, ahogy a szempilláid megrebbenek, majd megpillantom az álmos zöld tekintetedet.

- Nem akarsz inkább befeküdni mellém az ágyba? – kérdem kedvesen, mire te csak álmosan pislogsz rám. Imádsz aludni és nehezen ébredsz, főleg, ha nem magadtól kelsz fel, hanem felébresztenek.

- Mit akarsz?

- Gyere be mellém az ágyba, ha itt alszol a kanapén, akkor elfekszed a nyakadat, és reggel nagyon nyűgös leszel miatta. Hidd el, tudom, hogy miről beszélek.

Fáradtan nyögsz eget, majd újra lehunyod a szemedet. Mosolyogva figyelem, hogy lassan ismét álomba szenderülsz.

- Loki, ugye nem akarod, hogy ölbe kapjalak, és én magam vigyelek fel az emeletre?

- Hagy már békén, Anthony! – mordulsz rám, majd hirtelen eltűnsz a kanapéról.

Nesztelenül csusszanok be melléd az ágyba. Hátulról ölellek magamhoz. Szorosan bújsz mellém, egyenletesen lélegzel, alszol.  Lehunyom a szememet, de nem jön álom a szememre. Mi van, ha megölték a Kapitányt. Amikor utoljára láttam a TV-ben, akkor fegyvert szegeztek rá. Mi van, ha nem élte túl. Az ellenség sokkal erősebb, mint ahogy gondoltam. Most, hogy belegondolok, olyan dolgokat tudnak rólunk, amiket nem kéne.

- Amikor megműtöttek, nem engedted, hogy magadra hagyjalak, azt mondtad, hogy ne bízzak meg bennük. Valamiért érezted, hogy nem biztonságos, és én hittem neked. Hatalmas szerencsénk volt akkor.  A te drága S.H.I.E.L.D. szervezeted meg van mérgezve. Árulók vannak köztük. Elbújva, élősködve várnak a megfelelő pillanatra, mint valami parazita.  Ki tudja, hogy mióta csempésznek ki rólatok titkokat.  -  Hangod szinte suttogás, mégis nagyon jól hallom a csöndes sötét szobában. Igazad van. Minden egyes szavad telibe talál.

- Ez az egész kurvára el van cseszve – suttogom a hajadba.

- Aludj, Anthony, fáradtan nem sok hasznodat veszem.

Félálomban téged kereslek, magam mellett tapogatom az ágyat, de ahol a testednek kéne lennie nincs semmi. Azonnal kinyitom a szememet, és felülök. Az óra szerint reggel nyolc óra van, ilyenkor még javában alszol. Meglepő módon, most nem vagy mellettem.  Felülök és körbenézek. A spaletta még mindig zárva, a szobában sötétség uralkodik.

- Jarvis, hol van Loki? – kérdem, miközben leteszem a lábamat a földre.

- Mr. Laufeyson a nappaliban van. Egy órája kelt fel.

A TV előtt talállak meg, kezeid ökölbe szorulva, a levegő hideg, az ablakon jégvirágok nyílnak. Azonnal hozzád szaladok és megérintem a karodat. Megrándulsz, nem hallottad, hogy közeledek. Én is a képernyőre emelem a tekintetem és most már értem, hogy miért vagy dühös.  Újra a hírek mennek. A képernyőn a Triskelion, az épület széthullik, körülöttük három hordozó, amiknek a hajtóműveit én újítottam fel. Figyelem, ahogy sorra robbannak fel. Az utolsó gépből egy magatehetetlen test zuhan lefelé.

- Jarvis, merevítsd ki a képet és közelíts a zuhanó testre.

Figyelem, ahogy a szemcsés kép egyre élesebb és felismerem a zuhanó férfit. Steve az.  Az adás folytatódik és a test a vízbe zuhan. Pár másodperccel utána ez másik követi, aki fejest ugrik a roncsból. Mind a kettőjüket elnyeli a víz, mi pedig itt állunk dühben és kétségbeesésben fuldokolva, mert nem tehetünk semmit. Nem leplezhetjük le magunkat.

- Életben van. Tudom, hogy életben van. – Suttogom magam elé.

- Utána ugrott. James utána ment.

- Gondolod, hogy megmentette? Az előbb meg akarta ölni, mégis mi oka lenne megmenteni? - kérdem értetlenül.

- Én is meg akartalak ölni, utána pedig megmentettelek, és most veled élek együtt.

- Uram, ezt látnia kell! – Jarvis hangja szakít ki minket a gondolatainkból.

A képernyőn hirtelen töménytelen mennyiségű dokumentum jelenik meg, mindegyik kódolt. H.Y.D.R.A. anyagok kerültek fel a világhálóra.

Éjfél van, vagyis az óra ezt mutatja. Elindítottam néhány dekódoló programot, te pedig az idegen nyelvű anyagokat olvasod.

Próbálok mindent megtudni a minket ért támadásokról, de azokról még nem találtam semmit, ellenben sokszor ismétlődik egy rész, amit Télnek neveznek. Egy bizonyos kísérleti programról is szó van, amivel szuperkatonákat hoztak létre. A kísérletben rétszvett egyedek irányíthatóak és feltétel nélkül követik a parancsokat. Egy másik fejezetben hibernálásról beszélnek. A katonákat kiképzik, olyanok lesznek, mint egy játékbaba. Minden akaratuktól és tudatuktól, emléküktől megfosztják őket. Kijelölik a célpontot, ők likvidálják, és amikor már nem kellenek ismét lefagyasztják őket. A Tél Katonái. Ezek az emberek felelősek több tucat gyilkosságért.

Kis keresgélés után megtalálom azt az aktát, amit keresek. Bucky aktáját. Benne egy kép a lefagyasztott férfiról.

A hányinger kerülget a leírtaktól. Amiket én elolvastam, továbbadom neked. Érzem, ahogy benned is nő a gyűlölet és az undor. Mindentől megfosztották őt. Az érzelmeitől, az akaratától, az emlékeitől. Egy átkozott gépet csináltak belőle. Egy eszközt.

- Anthony, ezt látnod kell. – Hangod nyugodt, de érzem, hogy félsz. Engem féltesz.

- Mit találtál? – kérdem, de tudom, hogy nem akarom tudni a választ, mégis meg kellett kérdeznem.

- Bucky egyik küldetésének a jelentése.  Ismerős volt a dátum, a te emlékeidben is szerepelt. Fontos pillanat volt.

- Mond a dátumot! – Hangom reked, rád pillantok, a szemembe nézel, és úgy mondod.

- Ügynöki jelentés: 1991. december 16.

A papírok kicsúsznak a kezemből. A képernyőn megjelenik egy felvétel. Felismerem a kocsit. Figyelem, ahogy Bucky kivonszolja apát az autóból. Hallom anyám kétségbeesett hangját. Apámat keresi.

Érzem, ahogy az arcomon végigfolynak a könnyek. Megölte őt, majd visszatette a kocsiba, mintha baleset történt volna, de nem volt baleset. Átmegy az utas-oldalra, és tudom, hogy mi fog következni. A kamera mindent felvett. Megfojtja anyámat, az én drága édesanyámat, majd kilövi a kamerát. Meredten bámulom a fekete képernyőt. 

Amikor ismét a tudatomnál vagyok, hallom a hangodat, idegen nyelven suttogsz a fülembe. Tested szorosan az enyémhez simul, karjaid szorosan ölelnek. A könnyeim még mindig megállíthatatlanul folynak.

- Sajnálom, Anthony – suttogod a fülembe, én pedig végre elég erőt érzek magamban, hogy szorosan öleljelek. Ebben a pillanatban csak te állsz köztem és a teljes összeomlás között.