Hullócsillag: 2. fejezet

Thor/Loki, 18+, erotikus tartalom, hurt/comfort, angst, dráma, slash

A hazugságok és a titkok teszik tönkre az életünket. Thor pontosan tudja ezt, hisz az ő családját is ez a két dolog pusztította el. Testvére elhagyta őt. Négy év után hívást kap egy kórházból, de amit ott lát, arra nem készült fel lelkileg.

2. fejezet

Megszállottság, ez jellemzi az elmúlt éveimet. Sose hittem, hogy ennyire mániákus leszek. Az életem, a családom tönkrement. Az első évem nélküled maga volt a kín, minden pillanatban a telefonomat lestem. Sose felejtem el azt az éjszakát, felhívtál, tudom, hogy te voltál az. Biztos vagyok benne, de nem tudtam neked segíteni. Azóta se kerestél. Mintha a föld nyelt volna el. Anyának nem beszéltem arról, ami a születésnapomon történt, nem akartam felzaklatni, mert mi van, ha tényleg nem te voltál. Magamban elhatároztam, hogy megtalállak, ha kell, mindent feladok, mindent hátrahagyok.

22. születésnapom.

Több mint egy év telt el úgy, hogy senki nem hallott felőled semmit. Apám egyik cége csődbe ment, valaki adatokat lopott, feltörte az összes szervert, minden információ eltűnt, a cég nem heverte ki. Tajtékzott a dühtől, váltig állította, hogy te voltál az, de ha te voltál, akkor legalább tudjuk, hogy életben vagy. Ezek után apa minden segítséget megtagadott tőlem, nem segített, hogy megtaláljalak. Hatalmas sokként ért, hogy nem akarja megkeresni a fiát, hogy ennyire nem érdekled. Anya hetekig sírt, külön szobába költözött. Ez volt az a pillanat, amikor mindkettőnket elveszített.

23. születésnapom.

Mindenhol téged kereslek, álmaimban szaladok az autód után, de sose érlek utol. Izzadtan ébredek az álomból. Fáradtan tapogatózok az óra után. Újabb év nélküled, már lassan megszállott leszek. A félretett pénzemen egy nyomozót akarok felfogadni, de már a harmadik mondja vissza és az a legszörnyűbb, hogy pontosan tudom, hogy miért. Apa miatt, mindenki fél tőle. Szinte biztos vagyok, hogy már nem vagy az országban, ha még itt lennél, akkor már rég megtaláltalak volna. Én meg itt ragadtam.

Az Odinson vállalat hatalmas előcsarnokában állok. Egyszerű farmer és póló van rajtam, ma dolgoznom kéne, de nem fogok. Rájöttem, hogy csak úgy kutathatlak fel, ha minden kapcsolatot megszakítok az apámmal. El kell távolodnom tőle. Eddig minden döntésében vakon megbíztam, hittem neki, de mióta elmentél elgondolkodtam. Mi van, ha én is csak egy báb vagyok? Vajon a döntéseim az enyéim? Ki vagyok én valójában?

- Uram, Mr. Odinson most nem ér rá! – szól utánam a titkára, de engem nem érdekel.

Nagy lendülettel kinyitom az ajtót és megpillantom apámat. Hatalmas íróasztal előtt, mögötte Stockholm városa. Úgy ül ott, mint egy király, pedig nem az.

- Thor, mit keresel itt? – kérdi értetlenül, majd végignéz rajtam. – Miért nem vagy öltönyben?

- Mert nem dolgozni jöttem be.

Értetlenül mered rám, majd ezt rosszallás váltja fel.

- Tudod fel akartam fogadni egy magánnyomozót, hogy megtaláljam Lokit, de nem vállalta, tovább megyek, senki se akar segíteni nekem, hogy megtaláljam, akármennyit ajánlok nekik.

- Miért akarod ennyire megtalálni? Hát nem érted, fiam?

- Nem, nem értem. Világosíts fel!

- Elhagyott minket, már nem a fiam többé, nem a családot választotta, hanem önös érdekeit.

Ebben a pillanatban eltört bennem valami, rájöttem, hogy téged teljesen hidegen hagy, hogy mi van veled.

- A fiad. – Hangom megemelkedik. – Ha én tűnnék el, engem se keresnél?

- Az teljesen más, Thor – válaszol nyugodtan. – A fiam vagy, egyetlen örökösöm.

- Mi van? – Teljesen elképedek a választól.

Szóval én is csak egy eszköz vagyok? Fiú kellett, aki majd átveszi a helyed a vállalat élén? Lassan döbbenek rá, hogy egész életemben manipulált. Sose azt néztem, hogy nekem mi a jó, hanem, hogy neki megfeleljek. Miatta elveszítettem az álmaimat. Jó fia akartam lenni, megfelelni neki, észre se vettem, hogy az évek múlásával szép lassan elveszítettem önmagamat. Te harcoltál, te nem adtad magad, ezért lettél nemkívánatos számára. Most fordul meg először a fejemben, hogy talán az előttem álló férfi, akire eddig felnéztem, árthatott neked.

- Felmondok. – Hangom határozott. Mélyen az előttem ülő szemébe nézek és leteszem a felmondó levelemet.

- Mégis, hogy gondolod ezt?! – kiabálja. – A fiam vagy!

- Akkor kellett volna erre gondolnod, amikor a másikat elüldözted tőlünk.

- Egy család vagyunk, Thor! Nem fogadom el! Nem mondhatsz fel!

- Lehet, hogy Loki önző, de te is az vagy. Tönkretetted a családunkat. Nem veszed észre? Anya annyira gyűlöl, hogy nem bír egy levegőt szívni veled. Teljesen ellehetetleníted az öcsém megtalálását. Jobb lenne, hogyha észbe kapnál, mert ha így fojtatod, akkor egyedül maradsz.

Elfordítottam a fejemet és elindultam kifelé, azzal a tudattal, hogy soha többé nem teszem be ide a lábam. Apám üvöltése végigkísért a folyosón.

24. születésnapom.

Egy kis kávézóban ülök. Egy kisebb vállalatnál helyezkedtem el, aminek semmi köze apámhoz, sőt egyenesen utálják őt, így nagy örömmel vettek fel.  Miután otthagytam a vállalatot, apa infarktust kapott, mentő vitte be a kórházba, egyszer látogattam meg. Nem látogattam meg otthon se, nem akartam vele találkozni. Anya is teljesen eltávolodott tőle. Amikor megpillantom anyám szőke haját felállok. Kedvesen mosolyog, de látom a szemében a fájdalmat. Újabb év nélküled.

- Boldog születésnapot! – Gyengéd puszit nyom az arcomra.

Három emberre kértünk terítéket, úgy ahogy tavaly, de tudjuk, hogy csak ketten eszünk, de a remény hal meg utoljára. A remény, hogy egyszer csak betoppansz a kávézóba, gúnyos mosollyal az arcodon, mintha semmi se történt volna. Minden évben, amikor elfújom a gyertyákat, azt kívánom, hogy gyere vissza hozzám.

- El fogok válni apádtól. Nem bírom tovább, Thor. – Anyám hangja elcsuklik.  – Miatta veszítettem el Lokit, és ezt sose bocsájtom meg neki. Annyira vak voltam.

Nem mondtam erre semmit, csak átnyúltam az asztalon, és megszorítottam törékeny ujjait.

25. születésnapom.

- Sif, ez nem fog működni. – Hangom csöndes, de határozott. Már rég véget kellett volna vetnem ennek a kapcsolatnak. Sif gyönyörű, jó barát, de sose éreztem iránta többet, és ezt egészen eddig elnyomtam. Azért választottam őt, mert apámnak akartam vele megfelelni. Jó családból származik, kedves, jó vele együtt lenni. Sokáig azt hittem, hogy szerelmes vagyok belé, de rá kellett jönnöm, hogy nem. Utána úgy gondoltam, hogy az idő elteltével, majd szerelmes leszek belé, hogy majd beleszeretek, de csak álltattam magamat és őt is.

- Mégis miről beszélsz? – Értetlenül néz rám, majd ahogy rájön, arca elkomorodik. – Szeretlek, Thor.

- Tudom, de én nem. Sajnálom, már rég meg kellett volna tennem.

- Loki miatt van, ugye? – kérdi. Szemeiben ott ül a fájdalom. Tudja, hogy nem fogom megváltoztatni a döntésemet. Szerintem valahol a szíve mélyén már régóta tudta, hogy nem úgy szeretem, ahogy ő szeret engem. Talán ő is abban reménykedett, amiben én, hogy az idő múlásával majd megváltoznak az érzéseim.

- Sajnálom. Biztos vagyok benne, hogy találsz majd egy olyan férfit, akinek te leszel a legfontosabb. Sajnálom, hogy nem én vagyok az.

- Tudom. Amióta Loki eltűnt, teljesen a megszállottja lettél. Mindenkivel megszakítottad a kapcsolatod. Kiléptél az apád cégétől, minden percben őt keresed. Tudom, hogy most is az éttermet pásztázod, háta megpillantod, de ő nincs itt, Thor. Elment, kitudja, hogy hol van, ha kicsit is érdekelnéd, akkor már felvette volna veled a kapcsolatot. Nem gondolod?

Nem mondtam el neki a hívást. Ma pontosan négy éve, hogy felhívtál, hogy a segítségemet kérted. Pontosan négy éve, hogy elbuktam, mint testvér, mint barát. Minden tekintetben magadra hagytalak és ezt sose bocsátom meg magamnak.

Este magányosan ülök egy lepukkant kocsmában. Már a harmadik üveg sört iszom, de a pultos már jól ismer, tudja, hogy milyen nap van. Anyának még nem mondtam, hogy szakítottam Siffel. Tudom, hogy ő meg fogja érteni. Apa pedig nem érdekel. Figyelem, ahogy a kocsma szép lassan megüresedik, lassan itt a záróra. Max, a csapos, aki egyben a tulajdonos is bezárja a bejárati ajtót és kiteszi a zárva táblát. A lámpákat lekapcsolja, csak a pultot megvilágító lámpák égnek. Igazán megnyugtató így. Két poharat vesz elő és leteszi őket, majd leül velem szembe. Max ötven év körüli, haja rövid, szinte kopasz, ajka barátságos, megértő mosolyra húzódik.

- Szia, kölyök! – szólít meg, mire ránézek. – Boldog születésnapot!

Mind a kettőnknek önt, majd az enyémhez koccintja a saját poharát.

- Köszi.

- Igyunk rád, és arra, hogy megtaláld, amit elvesztettél – szólal meg újra, és belekortyol az aranyszínű italba.

A zuhany alatt állok. Fáradt vagyok, az egész évben ez a legnehezebb nap. Az alkohol nem tompítja el a fájdalmat, hanem felerősíti. Lassan csúszok le a földre, a forró víz égeti a bőrömet, de nem érdekel. Hangosan felzokogok, karjaimat a lábam köré kulcsolom, fejemet a térdemnek döntöm és csak sírok.  Nem tudom, hogy mióta ülök itt, nem is érdekel, egy idő után a könnyeim elapadnak, de a fájdalom, ami szétszaggat, nem akar múlni. Miért nem talállak meg? Miért nem akar senki se segíteni nekem? Miért nem hívsz fel?

- Gyere vissza hozzám. Kérlek. – Tudom, hogy nem hallod, tudom, hogy magam vagyok, de a szavak önkéntelenül hagyják el a számat, mint egy kívánság. Ma van a születésnapom, és én csak azt kérem, hogy megtaláljalak.

A ház csöndes, csak a kintről beszűrődő utcazajt hallom. Érzem, hogy a forró víz és az elfogyasztott alkohol lassan megteszi a hatását. Egyre laposabbakat pislogok. Fáradtan dőlök a párnák közé, hagyom, hogy elnyomjon az álom.

Hangos csörgésre ébredek. Kinyitom a szememet, a szobában még mindig sötétség van. A fejem hasogat, ez a másnaposság jele. Túl sokat ittam. A csörgés kitartó, de ez nem az ébresztő óra. Lassan döbbenek rá, hogy a mobilom csörög. Az éjjeliszekrényt tapogatom, de nem találom. Riadtan ülök fel, de azonnal meg is bánom, a fejem rettenetesen fáj, mintha kalapáccsal vernék, a szemeim lüktetnek. A hang elviselhetetlen. Felállok és botladozva elindulok a nappaliba.

A ruháim szanaszét hevernek a padlón, nem foglalkoztam azzal, hogy elpakoljam őket.  Átkutatom a nadrágom zsebét és megtalálom a mobilomat. Nem ismerem a számot, sőt nem is az országból telefonálnak nekem, hanem külföldről. Értetlenül meredek a telefonra. Mégis ki keres engem? Aztán eszembe jut a négy évvel ezelőtti hívás. Mi van, ha te vagy az? Ha megint te hívsz? Segítségre van szükséged? Rám van szükséged? Annyira megrémülök attól, hogy elhallgathat a telefon, és újabb négy évre eltűnsz, hogy felveszem.

- Halló – szólok bele.

- Jó estét, ön Thor Odinson? - Egy női hang szól bele. Nem ismerem. Nem egy ismeretlen nőre számítottam, hanem rád. Én téged akarlak, nem egy vadidegent.

- Én vagyok. – Morcos vagyok, és ez érződik a hangomon is.

- Elnézést, hogy ilyen késői órán zavarom, a nevem Dr. Jane Foster, és a londoni Szent Ágoston Kórházban dolgozom. Tudatni szeretném önnel, Mr. Laufeyson balesetet szenvedett.

- Kicsoda? – kérdem értetlenül. Mi közöm nekem ehhez?

- Oh, elnézést, ön még ezek szerint nem tudja, hogy megváltoztatta a vezetéknevét. Loki, balesetet szenvedett… - Hangos csörömpölés, a háttérben különböző hangok.

- Ide figyelj, nagyfiú. Vonszold ide a seggedet, elég idő telt el. Lokinak szüksége van rád, még ha ezt nem is vallja be magának. Ne szúrd el, már foglaltam neked egy jegyet a reggel hat órakor induló gépre.

- Ki vagy te? – kérdem, de igazából nem is érdekelt.

- Az most nem lényeg, ha kicsit is érdekel téged, akkor fent leszel a gépen.

Letette. Az agyam tompa. Csak annyit fogtam fel, hogy életben vagy, hogy megtaláltalak. Végre megtaláltalak. Aztán jön a hidegzuhany, balesetet szenvedtél. A félelem összeszorítja a torkomat, rázza a testemet a hideg. Mint egy őrült, kapcsolom fel a lámpákat a házban. 

Az előszobában lévő utazótáskát a nappali közepére hajítom. Mindent belepakolok, amit a kezem ügyében találok.

Lihegve állok az ajtó előtt. Egyik kezemben a táska, másikban a mobilom és a kulcsom. Végre megtaláltalak. Senki és semmi nem akadályozhat meg abban, hogy lássalak.

Figyelem a forgalmas utat. Még csak hajnali három óra van, de nem érdekel. Leintek egy taxit és kivitetem magam a reptérre. Testem bizsereg az izgalomtól és a félelemtől. Újra láthatlak, de félek, hogy komoly bajod esett, hisz kórházban vagy.

- Csak ne legyen semmi bajod. Nem veszíthetlek el még egyszer – suttogom magam elé. A sofőr valószínűleg hülyének néz, hogy magamban beszélek, de nem érdekel.

Az izgalmat kezdi felváltani a félelem. Félek, hogy elveszítlek, pedig csak most találtalak meg. Az idő lassan telik, én pedig nem tehetek mást, mint hogy várok. Tarts ki, úton vagyok!