2016. augusztus 31., szerda

Hullócsillag: 1. fejezet



Thor/Loki, 18+, erotikus tartalom, hurt/comfort, angst, dráma, slash

A hazugságok és a titkok teszik tönkre az életünket. Thor pontosan tudja ezt, hisz az ő családját is ez a két dolog pusztította el. Testvére elhagyta őt. Négy év után hívást kap egy kórházból, de amit ott lát, arra nem készült fel lelkileg.




1.fejezet

Ha megkérdezné valaki tőlem, hogy mi az a két dolog, ami legártalmasabb a világon, akkor én nem a betegségeket, fegyvereket vagy háborút mondanám, mert ezek csak eszközök. A két legveszélyesebb dolog a világon a hazugság és a titok. Ez a két dolog háborúkat indít el, családokat tesz tönkre, pont úgy, mint az enyémet.
Figyelem, ahogy a többiek körülöttem nevetve isszák a sört, ma van a születésnapom, de semmi kedvem az ünnepléshez, mert te nem vagy itt. Sose fogom tudni túltenni magam azon az estén. Minden ugyan olyan volt, mint mindig, de aztán, mintha egy bomba robbant volna. A hazugságra fény derült, és tönkretette az életünket. Elvett téged tőlem, drága testvérem. Sose fogom tudni neki megbocsátani.

3 hónappal ezelőtt
A vasárnap esti vacsorák mindig kínosak voltak, főleg neked. Nem szerettél velem hazajönni, egyedül anya miatt. Apa kikészített idegileg, mert egyszerűen nem bírta elfogadni, hogy a jogi pálya helyett te informatikai szakra mentél, pedig szerintem ez illett igazán hozzád. Nem vagy társasági ember, jobban szeretsz egy könyv vagy a laptopod társaságában lenni. Minden egyes ilyen estén apa csak engem kérdez, az én haladásom érdekli, téged pedig magasról leszar, hiába próbálom én és anya is a beszélgetést rád irányítani. Sokszor úgy viselkedik mintha nem is lennél a fia, mintha csak egy lenne neki. Nem tudom, miért csinálja, ám ha az emlékeimben kutatok, akkor rá kell jönnöm, hogy régen nem ilyen volt. Nem mutatod, de tudom, hogy fáj neked.

Mikor megérkezek, te már itt vagy. A kocsid a felhajtón parkol. Ahogy közeledek a bejárati ajtóhoz, hangos kiabálás csapja meg a fülemet. A te hangod és az apánké.
- Ki vagyok én?! – kiabálod, én pedig szinte berobbanok az ajtón.

Futva szaladok a nappalin keresztül a dolgozószobába, ahonnan a veszekedést hallom. Anyám az ajtóban áll, szemeiben fájdalom ül, arcán csorognak a könnyek. Te apával szemben állsz, az asztal egyik oldalán te, a másikon ő. Kezeidben egy csomó fehér papír. Kezed ökölbe beszorul a sötét asztal lapján. Fájdalommal és kétségbeesetten nézel. Amikor engem is meglátsz, nagyot nyelsz.
- A fiam vagy – válaszolja nyugodtan, és egy lépést tesz előre, de te hátra tántorodsz.  Megdöbbenve nézem a kialakult helyzetet. Anya felé fordulok, aki fojtottan felzokog.
- A fiad? – suttogod elveszetten.  – A papíron az áll, hogy az apám Laufey. Ismerős volt a neve. Abban az időben, amikor születtem a Laufey vállalatának hatalmas adósságai voltak. Itt áll minden feketén fehéren. Az igazi apám eladott engem neked, azért, hogy a vállalatát megtartsa. Egy tárgy vagyok, akit ide-oda dobálhattok. A béke záloga? Kellettem én nektek egyáltalán?
- Loki… - A döbbenettől meg se tudok szólalni. Nem vagy a vérszerinti testvérem. Örökbe fogadtak. A torkomban hatalmas gombóc van, ami egyre csak nő. Fojtogat. Az egész eddigi életed, az egész eddigi életünk hazugság volt.
- Kezdettől fogva elmondhattátok volna! Megértettem volna! – kiabálod. Hangod tele van fájdalommal, arcodon megállíthatatlanul folynak a könnyek. Nem akarlak így látni, oda akarok menni és megölelni, hogy nincs semmi baj, az öcsém vagy, mindig az leszel. Nem érdekel semmilyen papír vagy vér.
- A fiam vagy, csak meg akartalak óvni az igazságtól – válaszol apám, és kinyújtja feléd a kezét.
- Ezzel végre minden értelmet nyert! Thornak kedveztél, mert hiába mondod, hogy szeretsz engem, sose tennél a vállalat élére, hiszen én csak tárgy vagyok! Arra készítettek, hogy Thort segítsem, hogy az Odinsonok céljait szolgáljam!
Hirtelen felém villan a tekinteted. Arcod vörös a sok kiabálástól.
- Te is tudtad? – kérded tőlem halkan. - Te is tudtad!
- Loki… - suttogom és teszek egy bátortalan lépést feléd, de te nem engedsz magadhoz.
- Válaszolj, Thor! Tudtál róla? – kérded újra, de én csak tátogni vagyok képes. A fejem zsong, csak egy dolog zakatol benne, hogy nem vagy a testvérem.
- Loki, semmiről se tudtam, hidd el. A testvérem vagy. Mindig az leszel. Érted? – suttogom, és mire észbe kapok, már előtted állok. Ujjaim vékony csuklód körül vannak. – Az öcsém vagy.
Tested megfeszül, tagadólag, dühösen rázod a fejedet. Újra rám nézel, a szemeidből eltűnik a fájdalom és a kétségbeesés, csupán a harag marad, és én tudom, hogy elveszítettünk téged.
- Nem vagy a testvérem. – Hangod jeges, fájnak a szavaid, kirántod a kezed az ujjaim közül, majd apára és anyára nézel. Anyu csak zokog az ajtóban, próbál feléd nyúlni, de te elhúzódsz tőle. Hallom a lépteidet a lépcsőn, és az ajtód záródását.
Pár perc elteltével újabb dübörgés a lépcsőn, majd a bejárati ajtó hangos csapódása. A testemet elönti a pánik, nem hagyhatlak elmenni ilyen állapotban.

Mire melléd érek, te éppen beszállni készülsz a kocsiba. Megfogom a karodat és magam felé rántalak. Tested az enyémnek csapódik.
- Nem mehetsz el! Megőrültél? – kiabálom. Felém fordulsz, arcodon szemedben újra a megjelennek könnyek.
- Mégis mit érdekel téged? Hagyj békén! – kiabálod, miközben megpróbálod kihúzni a kezedet, de én vasmarokkal fogom.
- Ilyen feldúlt állapotban nem vezethetsz! Mi van, ha baleseted lesz?
- Nem érdekel, Thor. Engedj el! Semmi közünk egymáshoz. Eressz el, vagy megbánod!
- Loki, kérlek. Gyere vissza a házba, minden rendben lesz.
- Ne lény ennyire naiv, most már minden megváltozott. – Ujjaidat gyengéden az arcomhoz érinted. A levegő bennem reked a meglepetéstől. Még sose értél hozzám ennyire bizalmas, intim módon, pedig testvérek vagyunk. Annyira meglepett az érintés, hogy az ujjaim ellazulnak a karodon, így könnyen kihúzod, mire feleszmélek, te már a kocsiban ülsz. A motor hangos dübörgése térít észhez.
- Loki! – kiabálom, miközben az ablakon dübörgök, de te nem nézel rám. Kifordulsz a parkolóból és gyorsítasz.
- Loki! Loki! – Kiabálva futok utánad. A torkom ég, de te nem állsz meg, addig futok, amíg látom a kocsidat. Amikor már nem bírom tovább kifulladva térdre rogyok az úton. Az autók dudálva kerülgetnek, de engem nem érdekel, meredten bámulom azt a pontot ahol eltűnt a kocsi. Ajkaim megremegnek az elfojtott sírástól. Elveszítettelek. Elveszítettelek egy titok, egy hazugság miatt.

Napok teltek, de te nem adtál semmilyen jelet. Nem tudtuk, hogy hol vagy, hogy mit csinálsz. Anya teljesen összeomlott, apát hibáztatta mindenért és én is ezt tettem. Ha elmondta volna neked időben, akkor te most itt lennél mellettem, de nem vagy itt, és ez az ő hibája.
Kétségbeesetten hívtuk a kórházakat, hogy nem fekszel e bent valahol, a harag és az aggodalom uralta minden egyes percemet. Apával a kapcsolatom annyira megromlott, hogy nem állok szóba vele. Nem járok haza, és ha ő keres, nem veszem fel a telefont.
A napokból hetek, a hetekből pedig lassan hónapok lettek, rólad pedig nem tudunk semmit. Mintha a föld nyelt volna el. A düh lassan elhalványult, de az aggodalom még mindig mérgezi az életemet. Éjszaka rémálmaim vannak. Álmaimban a holttestedet látom, vért mindenhol. Rettegek attól. hogy valami bajod esett.

A söröző hangos a zenétől, mellettem ül Sif és még néhány barátom, a kezemben egy hatalmas korsó sör. Nem tudom, hogy hányadikat iszom, de nem is érdekel, csak azt akarom, hogy végre eltompuljon a világ. Egy perce meg akarok feledkezni rólad, a fájdalomról, amit hagytál magad után.
- Thor, szerintem elég lesz mára. Teljesen eláztál, senkivel se foglalkoztál egész nap, pedig csak miattad jöttek.
- Nem érdekel – morgom a pohár mellől.  – Az nincs itt, akit keresek. Pedig azt hittem, eljön, hogy legalább a születésnapom miatt felbukkan.
- Gyere cimbora, eleget ittál! Hazaviszünk, és szépen kialszod magadat.
Úgy emlékszem, hogy Sif az ügyeletes sofőr. Teljesen kikészültem. A világ forog és hányingerem van, de legalább tényleg eltompult a világ, csak az nem, aminek el kellett volna. A fájdalom még mindig erős.

Az autóban a hideg ablaknak döntöm a fejem és az elmosódott utcákat bámulom.
- Teljesen kikészült – szólal meg elől valaki.
- Tudom. Azóta ilyen, hogy Loki eltűnt.  Nem önmaga.
- Van róla valami hír?
- Semmi.

Az ágyamban térek újra magamhoz. Puha kéz érinti a homlokomat, ami lefelé siklik az arcomra, pont úgy, mint amikor utoljára láttalak. Azonnal kinyitom a szememet és a kéz után kapok.
- Loki? – suttogom kétségbeesetten, és megpróbálok fókuszálni, de minden halovány és zavaros.
- Én vagyok az, Sif. Minden rendben. Maradjak itt veled? Kell segítség?
- Nem – válaszolom, és magamra húzom a takarót. Hallom, ahogy az ajtó bezárul, én pedig összekucorodok a sötétben. Egész testem remeg, ráz a hideg. Arcomon lassan folynak végig a könnyek. Anyu egész nap próbált elérni, de nem vettem fel, mert nem akartam, hogy foglalt legyen a vonal, ha esetleg hívnál, de nem hívtál. Még egy átkozott üzenetet se hagytál nekem. Semmit. Hát ennyire nem érdekellek téged? Nem szeretsz? Pedig én még mindig szeretlek, még mindig fontos vagy számomra. Az öcsém vagy, még mindig az öcsém vagy. Amikor elfújtam a tortán lévő huszonnégyes számú gyertyát, azt kívántam, hogy kerülj elő. Azt kívántam, hogy ha nem is jössz haza, legalább hívj fel, hogy tudjam rendben vagy, hogy nincs semmi bajod, de nem történt semmi, pontosan úgy, ahogy ez elmúlt három hónapban.
Hirtelen megcsörren a mobilom. Éles hangja bántja a fülemet. Tapogatózva nyúlok érte. A remény azonnal életre kell a szívemben. Lehet, hogy te vagy az. Úgy veszem fel, hogy meg se nézem a képernyőt.
- Loki! – Kiáltom, de csak anyám szól bele. A remény, ami olyan édesen suttogott nekem az előbb, most eltűnt, hideg bánatot hagyott maga után.
- Szia, anya – köszönök neki.
- Boldog születésnapot!  Hívott téged? – Tudom, hogy sír. Hallom a hangján a reményt, hogy hátha ma nekem sikerült.
- Sajnálom – suttogom, a hangom megremeg.
- Kicsi fiam. Nem a te hibád, ugye tudod? Ne add fel a reményt, meg fogjuk találni. Hinnünk kell benne, hogy nem esett semmi baja, hogy jól van, hogy egészséges és boldog valahol. Hatalmas megrázkódtatás érte, olyat tudott meg, ami az egész világát felforgatta. Tudom, hogy a tiédet is, de az más. Időt kell adnunk neki, bármennyire fáj.
- Ugye hívni fog? – kérdem rekedten.
- Biztos vagyok benne, hogy amint megnyugszik és rendbe teszi a gondolatait, megkeres téged. Mindig a bátyja leszel, ezen nem tud változtatni. Nem számít a vér, együtt nőttetek fel. Egyformán szeretlek titeket, mind a ketten az enyémek vagytok.
- Szeretlek.
- Én is szeretlek, kicsim. Próbálj meg aludni, minden rendben lesz. Ígérem. – Hangja elcsuklik a sírástól, majd leteszi a telefont. Még jó néhány percig tartom a fülemnél a telefont.
Igaza van, hinnem kell benne, hogy rendben vagy, de annyira nehéz. Mert a világ kegyetlen és te vagy a fiatalabb. Hiába vagy okos, nagyon okos, de akkor is az öcsém vagy. Az én feladatom, hogy megvédjelek, hogy segítsek neked, és nem vagyok melletted. Kudarcot vallottam, mint testvér. Meg kellett volna, hogy állítsalak azon a napon. Erőszakkal kellett volna, visszacipeljelek a házba. Nem lett volna szabad elengednem téged. A dolgozószobában melléd kellett volna, hogy álljak, ahelyett, hogy csak bambán tátogva állok az ajtóban. Elrontottam az egészet. Apa is elrontotta. Az ő hibája. Minden az ő hibája. El kellett volna mondania neked még időben. Megértetted volna, fel tudtad volna dolgozni és túljutottunk volna rajta, de nem mondta el. Egy titkot csinált belőled. Egy mocskos kis titkot, amit a sírba akart volna vinni magával, de te megtudtad. Azt kívánom, hogy bárcsak tényleg a sírba szállt volna ez a tudás, akkor most minden a régi lenne, minden rendben lenne. Ezen a napon itt lennél mellettem, együtt ünnepelnénk, együtt innánk.
Még jobban magam köré csavarom a takarót, szorosan lehunyom a szememet. Lassan elnyom az álom.

Hangos csörgésre ébredek. Az éjjeliszekrényen lévő kis óra szerint kereken éjfél van. Hunyorogva nézek körül a sötét szobában, keresem a zaj forrását. Az agyam kásás, még mindig részeg vagyok. Nehezen eljut a tudatomig, hogy a folyamatosan visító tárgy a telefonom. Azonnal az éjjeliszekrény felé nyúlok. Veszetten próbálom kitapogatni, de nem sikerül, aztán nagy nehezen rájövök, hogy az anyával való beszélgetés után nem tettem vissza a szokott helyére, hanem az ágyban hagytam. A takaró alatt keresem. A kijelzőre nézek, de egy rejtett számot látok. Nem tudom, hogy ki lehet. Azon gondolkodom, hogy fel se veszem. Álmos vagyok és aludni szeretnék, de mégis megnyomom a gombot és a fülemhez emelem.
- Halló! – szólok bele, de semmi válasz. – Halló!
A vonal recseg, karistolás, majd egy furcsa hörgő lélegzet, ami sípolásban végződik. Az álom azonnal eltűnik, felülök az ágyban is ijedten nézek magam elé.
- Nyugodjon meg, azonnal hívok mentőt és a rendőrséget. Meg tudja mondani, hogy hol van? Megsérült? – kérdem és megpróbálok megnyugodni, azzal nem segítek, ha pánikba esek. Nincs válasz csak az akadozó lélegzetvétel és egy fájdalmas nyögés. Halk mégis felismerhető, én pedig ledermedek. A kezemből kicsúszik a telefon, majd kapkodva érte nyúlok.
- Loki! – kiabálom. - Loki te vagy az? Tarts ki, azonnal kerítek neked segítséget! Minden rendben lesz!
A vonalas telefonhoz szaladok, a mobilomat a fülemhez szorítom és folyamatosan beszélek bele. Tudom, hogy te vagy az, biztos vagyok benne. Bajod esett. A vonal egyre jobban recseg, majd hirtelen csönd. Ránézek a képernyőre és elordítom magamat. A vonal megszakadt. 

1 megjegyzés:

  1. Úristen, szülinapom után és sulikezdés előtt nagyon jól esett olvasni. Nem is tudok egyetlen épkézláb rendes mondatot összehozni, ezért elnézést is kérek.:c
    Imádtam az egészet úgy ahogy van és izgatottan várom a további fejleményeket.

    xoxo: Niki

    VálaszTörlés